Az ellenzék már Micimackót is bevetette, hogy elűzze a kínai Fudan Egyetemmel együtt a kormányt. Azért vonultak a csekély értelmű medvebocsot ábrázoló transzparensekkel a pandémia óta első nagy tüntetésükön az ellenzéki szimpatizánsok, mert Hszi Csin-pinget, a Kínai Népköztársaság elnökét a hongkongi ellenzék a mesehőshöz hasonlította korábban, mire ő egyszerűen betiltotta az összehasonlítást. Mégis egyre kevésbé tűnik meseszerűnek, hogy „az alkalmatlan, angolul is épphogy pötyögő” keszeg szegénylegény elzavarja az öreg királyt. Hacsak addig az öreg király be nem tiltja a saját leváltását.

Világ rovatunk a választásra készülő Putyinról szóló cikkében mindenesetre leír néhány ötletet, hogyan lehet például távol tartani az ellenzéket a választástól. Na de az egy másik, durvább mese, a miénkben a szegénylegénytől a kínai császár megijedt, hát még az öreg király! Menten elő is vette mézesmázos Gulyás Gergelyét, hogy az ő szájával mondja: nem akar semmi jót ráerőltetni a népre, ha az megmakacsolja magát, hát tegye! Hogy ilyen csak a mesében van? Valószínűleg nem a dörgedelmes szavaktól és a néhány tízezer tüntetőtől ijedt meg, hanem  a méréseitől. Saját témája nem nagyon van az ellenzéknek, de egyre sikeresebben használja fel a kormány hibáit. Nem kínálva mást, mint egy olyan országot, ahol mindenki, így a Portré rovatunkban bemutatott Pál Márton, a melegek örökbefogadási jogáért küzdő #acsaládazcsalád mozgalom alapítója is szabadnak érezheti magát.

Magyarország rovatunkból az derül ki, hogy a kultúrpolitikában sem számíthatunk különösebben új mesére, de legalább a szoci káderek nem akarják megmondani, mi a jó művészet. Azt már a publicisztikai rovatunkban mondja el Tóta W. Árpád – a saját kardjába dőlő Szakács Árpád példáján keresztül – , hogy szabadság nélkül miért is fizikai képtelenség művészetet csinálni. Pénzből sok mindent lehet építeni, de kánont nem.

Címlapsztorink összeszedte, hogy Orbán munkaalapú államának legfőbb haszonélvezői, a közbeszerzésen taroló haverok a saját munkavállalóikkal mennyire nagyvonalúak. A NER-cégek kétkezi munkásainak többsége az iparági átlag alatt keres, míg uraik a rajtuk megspórolt pénzt külföldi terjeszkedésre fordítják, hátha a nemzetközi vizeken könnyebben túlélnek egy hajótörésnek beillő kormányváltást. Miért is ne, hiszen magától Mészáros Lőrinctől tudjuk, hogy okosabb Zuckerbergnél, akit, a többi multihoz hasonlóan, eddig sikertelenül próbált az unió tisztességes társasági adó fizetésére kényszeríteni. A most nagy nehezen megszületett megállapodáson azonban több a lyuk, mint az ementálin, ez derül ki László Csaba volt pénzügyminiszter Gazdaság rovatunkban megjelent írásából.

Szellem rovatunk ezúttal kerek fél évszázaddal repít vissza az időben, egy nosztalgikus történettel, amely az első Zsigulik érkezéséről szól, a másik pedig az ötven éve elhunyt Lukács Györgyről emlékezik meg, apró momentumot emelve ki az ellentmondásos életútból, amikor az agg filozófus közbenjárt Kádárnál két ellenzéki ifjú, Dalos György és Haraszti Miklós internálása ügyében. Rendhagyó módon egy online kiadásunkban korábban megjelent cikket is közlünk Magyarország rovatunkban. Jó okunk van rá, a cikk szerzője, a hvg.hu felelős szerkesztője, Nagy Iván Zsolt Európai Sajtódíjat nyert vele. De ne csak ezért olvassák el, hanem azért is, mert egyszerre személyesen és objektíven meséli el családja három generációjának viszonyát Trianonhoz. Neki „Trianon nem fáj, vagy nem úgy fáj, ahogy elvárják”. És az lesz az ő személyes Trianonja, hogy „a legnagyobb szeretettel arra próbálom rábeszélni egyetlen gyerekemet, hogy a brit egyetemről ne térjen vissza Kövér László ideológiai mészárszékére”.

HAMVAY PÉTER

szerkesztő