Április 3. óta a magyarországi ellenzéki körök egyik legtöbbet emlegetett kifejezése, hogy választóikon és politikusaikon úrrá lett az apátia, azaz a lelkesedés és a tenni akarás teljes hiánya; a beletörődés.

A politikai apátia azonban jóval összetettebb annál, mint hogy a sorozatos vereségek miatt eltűnik a motiváció: összeszedtük, miről szól a teljes kiábrándultság a közügyekből, miért érinti ez valamiképpen Magyarország minden lakosát, és mit lehet tenni, hogy a politikai stresszt pozitívan tudjuk feldolgozni.

Mit jelent, és mi okozza a politikai apátiát?

Nagyon leegyszerűsítve: politikai apátia alatt a politikai aktivizmus ellentétét értjük, amikor a demokratikus motiváció hiánya rajzolódik ki egy állampolgár viselkedésében és a közügyekkel kapcsolatos hozzáállásában. Ennek leginkább kézzelfogható példája, ha valaki nem vesz részt a választásokon: a részvétel a világ alig több mint húsz országában kötelező, másutt a távol maradás azt jelezheti, hogy a felkínált opciók nem tudják felkelteni a lakosság érdeklődését. A kiábrándultságot fémjelzi az is, ha egy társadalomban növekszik azoknak a száma, akik informális eszközökkel sem próbálnak nyomást gyakorolni, tehát csökken a tüntetések, a társadalmi ügyekkel kapcsolatos kiállások száma.

A politikai apátiának pedig van egyéni dimenziója: a demokrácia szempontjából jobb esetben megszokásból, rosszabb esetben direkt kerülheti valaki a politikai-közéleti témájú híreket, leszakítva magát a történésekről, ezzel egyidejűleg pedig súlyosbítva az apatikus állapotot.

Bár ezek alapján egyszerűnek tűnhet, a politikai apátia egy sokat kutatott, komplex jelenség, és szorosan összefügg a demokráciáról alkotott képünkkel:

ha meg akarjuk érteni, miért tartjuk rossznak az apátiát, először meg kell fogalmaznunk, mit tartunk jónak a demokráciában.

A nyugati világban elfogadott demokrácia alapvetően reprezentatív és liberális, azaz képviseleti alapú, a nép által felhatalmazott törvényhozókat pedig elszámoltathatják az emberek, de legrosszabb esetben is a jogállamiságot biztosító független intézmények. Ebből kiindulva az apátia azért rossz, mert ha sokan nem szavaznak, akkor a kevesebb (ténylegesen szavazó) résztvevő rendelkezik több állampolgár sorsa felett a szavazatával és más tetteivel, és ez felvethet legitimációs kérdéseket.

Ám a demokrácia valójában sehol sem tökéletes, a legszebb politikai ígéretekről, és az elszámoltathatóságról is kiderülhet, hogy nem teljesülnek, ezután joggal kérdőjelezheti meg a választópolgár, hogy valóban van-e beleszólása a dolgokba, és ez apátiát szül. A képviseleti rendszer ráadásul bonyolult, egy szavazat közvetlen következménye nehezen lenyomozható, és nincsen kézzelfogható jutalom a részvételért. A választópolgárnak tehát mérlegelnie kell aközött, hogy a saját életével foglalkozik inkább, vagy azon felülemelkedve részt vesz a demokráciában.

A demokratikus részvételt viszont korántsem csak az önérdek motiválja: számtalan tényező van, amely a politika iránt elkötelezetteket is befolyásolhatja. A politikai apátiával kapcsolatos kutatások többek között arra mutattak rá, hogy

• komoly befolyásoló tényező, ha a rendszer alapjaiban korrupt és/vagy autoriter, esetleg függőségben tartja az állampolgárokat, tehát a részvétel közvetlen negatív hatással lehet az ember életére. Erre konkrét és közeli példa az orosz lakosság politikai apátiája.
• A személyes nehézségek elkerülése fűti azt a fajta apátiát is, amely konfliktusos politikai rendszerekben alakul ki: hogyha egy társadalom kisebb szintjein, például családokban sem lehet feszültség nélkül politikáról beszélgetni, a legegyszerűbb megoldásnak tűnhet elengedni azt.
• Bizonyos tényezők, például a bőrszín, a lakókörnyezet, az iskolázottság és az anyagi helyzet is apatikus viselkedést idézhetnek elő; egyes közösségek azt érezhetik, nincs reprezentációjuk, ezért nem is akarnak részt venni a politikában.
• Apátiához vezet tájékozatlanság ördögi köre, tehát az, hogy valaki nem érti a politikát, mert nem olvas róla eleget, közben pedig azért nem tájékozódik, mert nem érti a politikát.
• A lényegi verseny hiánya, azaz a tartalmi vitákat egyre gyakrabban felváltó retorikai harc is elidegenítheti az embereket a politikától.
• A politikai garnitúra máshogy is csalódást okozhat: ha a vezetők generációkon keresztül nem tartják be az ígéreteiket, az alapjaiban kérdőjelezi meg a népképviseletet.
• Szintén az elitekhez kapcsolódik a lefutott verseny jelensége: konszolidálódott rendszerekben feleslegesnek tűnhet szavazni, bárkit is támogat valaki. Ezzel összefüggő, de ellentétes folyamat, ha egy politikai oldal szimpatizánsait folyamatos kudarcok érik, egy időn túl – ha nem is engedik el a számukra fontos ügyeket – nem fognak részt venni a politikában.

Az mindenesetre biztos, hogy az apátia teljesen természetes a modernkori demokráciában, és van olyan olvasat is, amely szerint ez nem probléma: az apátia magával hordozza az antidemokratikus csoportok elidegenülését is, egy politikai rendszernek pedig a pozitív értelemben kifejezett célja is lehet, hogy a lakosság ne érezze úgy, hogy a politika befolyásolja az életét, hiszen ez azt jelenti, minden rendben halad.

Meg persze azt is, hogy semmi sincs rendben, de tehetetlenek ellene.

Az ellenzéki összefogás eredményvárója április 3-én éjjel

Veres Viktor

Minden magyarnak jogában áll apatikusnak lenni

Magyarországon az elmúlt 12 évben a kormánypárti szavazókat folyamatosan tüzelte Orbán Viktor, ezalatt azonban az ellenzék a jogállamiság eróziójával és a fokozatos választási kudarcokkal egyre több szimpatizánsát veszítette el. A Fideszt nem támogató közösségek ráadásul nemcsak azzal szembesültek, hogy sem a tüntetés, sem a leadott szavazat nem befolyásolja az ország haladási irányát, hanem azzal is, hogy tőlünk nyugatabbra az elmúlt évtizedben jóval szolidárisabbá váltak a társadalmak, a szélsőségek pedig, ha meg is jelentek, a 2010-es évek radikális hullámát és a koronavírust követően nem maradtak hatalmon. Erre a helyzetre erősített rá az ellenzéki összefogás kudarca a választásokon, vagy akár az ellenzéki vezetők ezt követő helyezkedése.

Kormánypárti oldalon ezzel ellentétben kevés nyoma van a jól van az úgy-apátiának: a NER esszenciája, hogy nem hagyja elkényelmesedni az embereket a választási győzelmek után sem, és folyamatosan úgy alakítja a kommunikációs napirendet, hogy azzal aktivizálja a választóit.

A magyar társadalom politikai nihilizmusa egyébként sokkal messzebbre nyúlik vissza:

Orbán Viktor azért tudott szilárd tömeget szervezni maga mögé, mert a magyarok sosem tanulták meg, hogy a politika a népakaratról szól, és nem arról, hogy melyik elit tud a legszebben hízelegni az állampolgároknak.

Bár a néplélekről folytatott vitákban érdemes akár évszázadokra visszamenni a történelemben, a demokratikus rendszer hiányosságai már a rendszerváltásra visszatekintve is értelmet nyernek. Magyarországon a demokratikus fordulat nem járt együtt az állampolgársági fordulattal: a lakosságot és a következő generációkat senki nem világosította fel a demokratikus felelősségvállalásról, a piacgazdaságra való áttérés vesztesei pedig azt érezhették, jobban éltek egy antidemokratikus rendszerben. Ez pedig nemcsak ránk, de más közép-kelet-európai államokra is igaz: a demokratikus átmenetben sokan azt látták, hogy az elitek átmentették a hatalmukat, és saját érdekeik szerint alakítottak ki egy őket fenntartó rendszert. Ahogy Daniel Caramani zürichi politikatudós fogalmaz:

a keleti blokk országai évtizedekig küzdöttek a választójogért, csak hogy később ne használják azt.

Magyarán a régióban a demokráciával kapcsolatban az apátia az alapállapot – ezt tudta kihasználni Orbán Viktor is az elitellenes, érzelmekre és ösztönökre alapozó, látszólag emberközpontú politikával.

Mit lehet tenni a politikai apátia ellen?

Az tehát jól látszik, hogy a magyarországi politikai apátia rövid, közép- és hosszú távú, illetve regionális tényezők eredménye – éppen ezért ha tenni akarunk ellene, akkor hasonlóan, alulról fölfelé kell felgöngyölíteni a kérdést.

Először is érdemes tudatosítani, hogy az apátia természetes dolog, hiszen a választási kampány Magyarországon gyakorlatilag egy évig tartott, a felfokozott érzelmi hullámról „lejövés” pedig természetes folyamat. A közügyek iránti apátia pedig nemcsak a parlamenti politikából, hanem az azzal összefüggő globális problémákból is fakad: épp ahogy a lakosság elfáradt a koronavírus-járványban, ugyanúgy bele lehet fáradni az ukrajnai háború követésébe, és az azzal kapcsolatos tehetetlenségbe is.

Az apátia megoldása az egyén szintjén kezdődik, magyarán azzal, hogy felismerjük, hogy az apátia elsősorban azért rossz, mert nekünk rossz. A média megannyi lehetőséget nyújt – mára már egyre könnyebben fogyasztható, podcast és videó formátumokban is –, hogy megértsük egy-egy kérdés súlyát a saját életünkre. Ha pedig észleltünk egy problémát, a társadalom szempontjából lényegi kérdés, hogy ezt vitára is bocsássuk: a szekértáborokba rendezett országok politikai elitjeinek főbűne, hogy éket ver az emberek közé (és erre a közösségi média buborékszerűsége még rá is erősít), így az állampolgári felelősségvállalás és a demokratikus értékek megőrzése ténylegesen az emberei beszélgetéseken alapul.

Építkezni pedig innen is felfelé lehet: az emberre a legnagyobb hatása a közvetlen környezetének van, így érdemes szétnézni a környék, a kerület, vagy az adott város problémái között, hogy mi az, amin lehet változtatni. Magyarországon egyre nagyobb teret kap a közösségi költségvetés, azaz a dialógusalapú városfejlesztés, amely elejét veszi az apátiának, és rá tud ébreszteni közösségeket arra, hogy a demokrácia mégiscsak életszerű.

Ami pedig a nagyléptékű változást illeti, azt a tudatos nevelés jelentheti: bár az oktatási rendszer nincs felkészítve arra, hogy demokráciában hívő fiatalokat neveljen, a családon és baráti körökön belüli beszélgetések elősegítik azt, hogy demokratikus, fenntartható, és kevéssé apatikus legyen a jövő Magyarországon.