Nagy Iván László: Orbán Viktor elvette egy generáció hitét. Az ország jövője múlik azon, visszaszerezzük-e

Pár dolog dereng csak a NER előttről. Első osztályos voltam 2006 őszén, pár héttel évnyitó után rendkívüli szülőit kellett összehívni, mert a gyerekek „tüntettek” az udvaron. A focipálya körül meneteltünk, és skandáltuk, amiket az esti híradóban hallottunk: mondjon le, Gyurcsány takarodj. Ha az emlékeim nem csalnak, fogalmunk sem volt arról, és nem is adták a szánkba otthon, hogy mi történik éppen. A történet megmosolyogtató, politikailag teljesen komolyan vehetetlen, de társadalmilag elgondolkodtató. Akkoriban leültünk a tévé elé a szüleinkkel, és ugyanazt a valóságot láttuk, még ha nem is feltétlen értettük.

Április 3-án már egy olyan korcsoport is választani megy, amely a teljes iskolai pályafutását, elsőtől tizenkettedikig a Nemzeti Együttműködés Rendszerében töltötte. Nekem még jutott egy anekdota, de tulajdonképpen egy cipőben járunk, és jár velük az is, aki ma a húszas évei közepénél tart. Miközben a fejlődő nyugati világ egyre hasonlóbbá és egyenlőbbé válik, mi úgy nőttünk fel, hogy a szemünk láttára vágtak tönkre mindent, ami arra hasonlított. Jogállamot, szabad sajtót, szolidaritást és összetartást.

Orbán Viktor biztosra akart menni, hogy a csillogó szemű tizenévesekből kiégett húszasokat csináljon.

Bár sokismeretlenes az egyenlet, az egyenlőségjel után az ő neve áll. Persze, van egy magyar néplélek, van egy társadalom, amelynek egy része a szocializmusban maradt, és talán a mostani húszasok szüleinek sem volt elég példája a szép új világról, hogy azt átadja a gyerekeinek, még mielőtt a NER visszalökte az országot a szervilizmusba. Talán az oktatási rendszer a Hoffmann Rózsák, a Maruzsa Zoltánok, az Emmik és a NAT-ok előtt sem lett volna arra képes, hogy a gyerekek szemét tágabbra nyissa, és ne beszűkítse az iskolapadban. Talán a Fidesz nélkül sem zárkóztunk volna fel Ausztriához, a közösségi média talán a kormány nélkül is gyűlölettel öntötte volna el a mindennapokat.

Tóta W.: Negatív kilátás

Magyarország felélte a lehetőségeit. Gazdasága, külpolitikája, társadalomszervezése fenntarthatatlan, kontraproduktív zsákutca. Vélemény.

A kiégésnek vannak teljesen kézzelfogható részei. Egy gimnazista napi hét-nyolc órát tölt az iskolában, otthon folytatja a tanulást, közben próbál esetleg sportolni, zenélni, barátokat szerezni. Egy magyarországi egyetemistának talán más a tantermi és otthoni tanulással töltött órák aránya, de rárakódik a munkavállalás, a karrierépítés és a saját lábra állás terhe. Ha valaki pedig egyetem helyett vagy után találja magát a munkaerőpiacon, a stabil állást már sikerként könyvelheti el, de a megállapodás és a családalapítás a jövő zenéje marad, saját lakásról álmodni is nehéz. A Covid már csak hab volt a tortán.

Ha az ország jövőjét nézzük, kiégésnek mégsem erről a dimenziójáról kellene beszélni (jóllehet, ezeket a terheket is könnyebb lenne cipelni, ha az elmúlt tizenkét évben az oktatás és az életszínvonal javítása érdeke lett volna a kormánynak).

A baj az, hogy a generációnknak egyetlen esélye sem volt megtanulni, hogy igenis van hatalma. 2010 óta minden erőfeszítésre cinizmus, minden bátor kiállásra hetykeség, minden összefogásra csalódás volt a válasz.

Orbán Viktor pontosan tudja, milyen a fiatalság. Gyűlöli az elnyomást, megkérdőjelezi a hatalmat, és ha nem is mindenki pofázik vissza a tanárainak és a szüleinek, magában folyamatosan hőbörög. Tudja milyen az, amikor egy huszonéves olykor tip-top kiöltözve, olykor hosszú hajat és szakállat növesztve, de mindenhol keresi a helyét, és ha nem találja, tesz azért, hogy abban otthon legyen – legyen szó gyerekszobáról, osztályteremről, hallgatói önkormányzatról vagy kőkemény politikáról. Orbán Viktor a most felnövő generáció idejében vált azzá, ami ellen egykor, ugyanilyen korban, mindent egy lapra feltéve küzdött – és nem akar más arcában saját magával szembenézni.

Orbán Viktor azt is pontosan tudja, hogy a szabad gondolat nem győzhető le, de a lelkesedés még a jó cél érdekében is le tud törni, ha folyamatos kudarccal kell szembenéznie. Az elmúlt 12 évben, talán a netadó és a NOlimpia kivételével mindannyiszor ugyanaz volt a forgatókönyv: ha kést szúrtak a demokrácia hátába, és az emberek élni akartak a hatalmukkal, hogy begyógyítsák a sebet, Orbán Viktor a szemükbe nézett, röhögött, és megforgatta a pengét. A fiatalok pedig megkötözött kézzel nézték végig, ahogy meghurcolták a tanáraikat, kivéreztették a jövőjüket jelentő egyetemeket, ördögöt formáltak az elesettekből, és szájukra vették a meleg barátaikat. Nem azért, mert nem mentek volna utcára érte. Azért, mert nem volt értelme.

Törley Katalin-Pilz Olivér: Akarjuk, hogy a tanárok és diákjaik ne merjenek kiállni igazukért?

Amíg a pedagógusra nem partnerként tekint a „köz", amíg nem becsüli meg, nem ismeri el a tudását, az autonómiáját, amíg a munkavégzéséhez nem teremti meg a feltételeket, nem fizeti meg őt, addig sok tanár is marad olyan, mint a róla élő kép: nem mer véleményt mondani, sztrájkolni, tüntetni.

Ez azért is fájdalmas, mert a korosztály igenis politizál. Nem feltétlenül, vagy nem csak a szavazófülkékben. Ez az a generáció, amely állandó nyilvánosságban éli az életét a közösségi médián, és használja is a platformját. Hol arra, hogy Britney Spears kikerüljön az apja fennhatósága alól, hol arra, hogy ha a veganizmusban hisz, akkor vágóhídi állatok képeivel érzékenyítsen, hol arra, hogy egy adott témában kifejtse a véleményét és vitát indítson. Az isten szerelmére, amikor Pumped Gabo azt írta ki, hogy a 70 milliárdos vadászati világkiállításból hatalmas Budapest Parádét lehetett volna szervezni, tökéletesen aláhúzta, hogyan vagyunk mindannyian politikai szereplők, akár van pártunk, akár nincs.

De ahogy közeledik a választás, és beszélgetek minél több, hozzám hasonló korú emberrel, politizálóval és apolitikussal egyaránt, azt veszem észre, hogy elfáradtunk. Belefáradtunk, kiégtünk, elegünk lett, megtanultunk vele együtt élni. Az a srác, akivel együtt sírtunk a tévéképernyő előtt 2018. április 8-án, már csak cinikusan tud velem közügyekről beszélni. Az a lány, akiről tudom, hogy megőrül Magyarországért, és utál politizálni, azt ecseteli nekem: nem hiszi el, hogy a hazaszeretetéből politikai harcot csináltak, de tehetetlen ellene. Azok az emberek, akikkel gimnáziumban még egy közösen felépített szebb jövőről álmodoztunk, mára más országokban élnek, és nem is terveznek hazajönni.

Azért lettem újságíró, mert hiszek abban, hogy a sajtó a demokrácia alapja – és azért Magyarországon, mert hiszem, hogy itt is. Hogyha limitált számú embert érek el közvetlenül, a gondolatok akkor is határtalanul terjednek és válnak beszédtémává. Hogy a számonkérés egyszer majd elszámoltatást jelent, és ha rosszak a hírek, a csalódottság konstruktív vitát nyit, mintsem apátiát szül.

De sokszor én is elfáradok, és érzem azt, hogy szélmalomharc az egész. Szerelmes vagyok a szakmámba, a szerkesztőség számomra a világ közepe, de néha nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy nélküle nekem is könnyebb lenne. Köszönöm szépen; külföldi egyetemet végzett, egészséges, keresztény fehér férfiként semmilyen akadállyal nem kell szembenéznem, bárhol élhetnék a világban, a mostani sokszorosát kereshetném, és semmilyen morális kötelezettségemnek nem kellene lennie azzal kapcsolatban, mi történik Magyarországon. A frontvonalból nézem végig a kampányt, és kristálytisztán látom, miért lenne érdemes ezt az egészet elengedni.

Ilyenkor szoktam feltenni magamnak egy kérdést.

Ki fog hinni, ha én sem hiszek már?

A gyűlölet medrében (és ne legyünk álszentek, ebben jobbról balra mindenki benne van) folyó közéletben nem kötelességem hinni, hogy reális cél egy olyan társadalom, amit a politikai önkény nem tud hatalmi játszmák eszközévé tenni – mégsem tudom elengedni. Miként hiszem azt is, hogy egy beszélgetés valakivel, aki tőlünk különbözik, ma is képes hosszú távú hatást elérni, legyen akár más pártállású, apolitikus vagy kiábrándult, akihez szólunk. Merem hinni, hogy nem azért hiszek dolgokban, mert fiatal vagyok és naiv, hanem azért, mert amikor minden jel az ellenkezőjére mutat, akkor is van miért. És hiszek abban, hogy ez a hit a kulcsa annak, hogy a jövő magyar társadalma már ahhoz hasonlítson, amiben én szerettem volna felnőni.

Orbán szerint csak a Fidesz tud kormányozni. De akkor miért csak ennyire futotta?

Objektíven semmi sem támasztja alá, hogy a Fidesz az elmúlt 12 évben a közepesnél jobb kormányzati teljesítményt nyújtott volna. Igaz, hogy egy ellenzéki kormánynak komoly tapasztalati- és káderhiánnyal kellene szembenéznie, továbbá nehéz átadás-átvétellel épp egy kritikus geopolitikai-világgazdasági időszakban. Ugyanakkor a Fideszt kényszerpályákon tartja az elmúlt 12 év, főleg kül- és gazdaságpolitikában, amelyek épp az évtized kormányzati fókuszterületei lesznek Európában.

Ez a cikk nem azért íródott, hogy arról panaszkodjak, milyen rossz újságírónak lenni, mert nem az. Nem is azért íródott, mert azt szeretném, hogy valaki erre vagy arra a pártra szavazzon – bár a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről megvan a véleményem, egy politikai döntés mögött számtalan tényező van, amit nem érthetek. Ha lenne egyáltalán ilyen állásfoglalásom, azt sem osztanám meg senkivel.

Ez a választás számomra nem arról szól, hogy mire ébredünk április 4-én reggel, hanem egyetlen egy kérdésről:

ki fog hinni, ha mi sem hiszünk már?

Elképesztően fontos mérföldkő, hogy az első NER-generáció is szavazni megy. Fémjelzi, mennyi ideje van velünk a rendszer – és fémjelzi, hogy ha meg is tépázta, le nem gyűrte a társadalmat. Talán ez az egy kérdés segíthet eldönteni, kortól függetlenül, hogy milyen programot tervezzünk április 3-ára. De abban biztos vagyok, hogy az ország jövője nem az eredménytől függ, hanem attól, hogy az ehhez hasonló, nehéz kérdéseket feltesszük-e magunknak minden másnapon, amikor a ma válaszaival nem elégszünk meg.