Gergely Márton: Kreszesháborúk

Magyar ember nem vált annál gyorsabban identitást, mint amikor sofőrből gyalogossá válik. Parkolóhelyet keresve ráüvölt a járókelőre, aki a kijelölt átkelőhelytől távolabb próbálna átkelni az utcán, majd sikeresen megállva már azon dohog, miért nem engedi át őt az utcán egyetlen autós sem. És közben persze elhangzik az őszödi beszéd és a Bayer Zsolt-összes minden indulatszava.

Ilyenkor nyáron a szerencsésebbek megtapasztalhatják, hogy ez nem általános emberi tulajdonság. A sebességkorlátozás nélküli német sztrádákon nem söprik félre a lassabbat a magukat arra feljogosítva érzők, az olasz körforgalmakba sem kell már gyomorgörccsel behajtani, és a horvát utakon is elfogadják, ha valamit kivételesen turistaszezonban kell megjavítani. Igaz, akkor tényleg zajlanak is munkálatok. Amikor a magyar autós utoléri a tíz kocsiból álló, 90 km/h-val haladó sort a szlovák országúton, elkezd befele húzódva kémlelni, mi tartja fel, hiszen eszébe sem jutna, hogy valakik egységesen betartják a sebességkorlátozást.

Rossz dolog az általánosítás, nem is írnám ezeket, ha nem kollégák mesélték volna az elmúlt hetekben. Persze nem bunkóbbak vagyunk másoknál, egyszerűen

az empátiát ölte ki a társadalomból lépésről lépésre az ország politikai-gazdasági vezetése.

Kevés helyen mutatkozik ez meg jobban, mint a közlekedésben, ahol meg kellene érteni, hogy a másik merre tart, mit lát és milyen erőket mozgósít a haladásához. El kellene fogadni, hogy valaki gond nélkül mehet tovább, amíg másnak várakoznia kell, mert például jobbra fordulva a biciklis nem akadályoz másokat. És érteni kéne, hogy mások veszélyeztetése árán nem lehet előnyre szert tenni, nemhogy közutakon versenyezni.

Új KRESZ-re lenne szükség, ami észszerűen szabályozza a modern közlekedés kihívásait, miközben szabad utat enged azoknak, akik másokat nem veszélyeztetve és nem akadályozva tudnának haladni. Csak felnőttnek kellene nézni hozzá az embereket, elvárni az együttműködésüket, és érzékenyíteni őket arra, hogy vannak mások. Mások, akik nem csupán kocsival képzelik el a közlekedést, vagy akiket megijeszt, ha egy kerékpáros kolbászol a sávok között, esetleg sétálóutcát szeretnének látni a városi autópályák helyén. És ezen a ponton megáll a tudomány, mert

nincs az a fóliázógép, amely a problémát elzárná.

Nincs együttérzés az ukrán néppel, amelyet megtámadt egy gyengeségében is rettenetes erőt képviselő egykori birodalom, ennek a következményeit élték át Kijevben a HVG tudósítói a múlt héten, amiről Fókuszban rovatunk számol be. Nincs megértés az emberekben a többi közlekedővel, a politika pedig rest helyesen cselekedni, írja a Magyarország rovat. Az állam a társadalom közönye mellett hagyja magára az időseket és betegeket – mutatja be a Gazdaság rovat. Szolidaritás helyett kirekesztés jut a roma fiataloknak – írja a Vélemény rovatban Parászka Boróka, és Para-Kovács Imre hozzáteszi, kinek is fáj az indulat, amellyel egyesek nemzeti, vallási szimbólumokat képesek meggyalázni saját vélt igazuk demonstrálására.

Pedig fel kellene nézni az egyéni érdekekből és sértettségből, az indulatból és előítéletből. Az e heti lapban is van sok átgondolásra érdemes cikk, ami cselekvésre, együttműködésre, szolidaritásra sarkallhat. Kijevből megtanultuk a mondást, hogy „ingyensajt csak az egérfogóban van”. A Szellem arra ösztönöz, hogy a mesterséges intelligencia korában is higgyünk magunkban, és a felnőttek infantilizálása helyett vegyük komolyan a gyerekeket. Portrénk alanyát pedig épp a magyarokkal szembeni általánosítás késztette rendkívüli teljesítményre.

Ha ez másokat is önmaguk legyőzésére motiválna, akkor – és csak akkor – belátom, hogy helyenként én is általánosítottam.