A munkahelyi vezetők manapság büntetlenül garázdálkodhatnak, pedig beosztottaik életéből éveket is elvehet az állandó nyomás, stressz, s az általánosan rossz munkahelyi hangulat. Mivel semmi sem írja elő, s különösképpen nem szankcionálja az idióta főnökök megzabolázását. Gátlástalanul oszthatnak ki értelmetlen vagy teljesíthetetlen feladatokat, majd kérhetik számon ezeket minősíthetetlen módon, esetenként megalázva, s állandó rettegésben tartva a beosztottaikat. Nagyon sokan állítják, hogy reggelente összeszoruló gyomorral indulnak munkába, s minden nap azt fontolgatják, hogy felmondanak, az áthelyezésüket kérik vagy ráborítják az asztalt az idiótára.
Bizonyos határig a főnök főnökei nem emelnek szót az efféle vezetői módszerek ellen, ha a részleg gazdasági vagy másfajta eredményei megfelelnek az elképzeléseiknek. Sőt inkább hagyják elveszi a stressz elől menekülőket, semmint fenéken billentenék a stressz okozóját, aki hosszú távon bizonyosan jelentős károkat okoz – nem csak az emberekben, hanem – a munkaadónak is.
Van, aki azonban nem léphet tovább, az anyagi biztonsága, a felmondással megjelenő esetleges veszteségei vagy szakmai okok miatt. De hát hogyan lehet elviselni egy idiótát anélkül, hogy belebetegedne az ember? Íme pár hasznos tanács.
1. Beágyazódás. Az igazi őrültek kivételével az idióta főnökök általában éppen annyira félnek a saját elöljáróiktól, mint emennyire szeretik, ha tőlük tartanak. A főnökeik barátaival, sőt azok barátaival is igyekeznek jó kapcsolatokat fenntartani. A modern szervezeti rendszerek mátrixaiban könnyen lehet olyan oldalirányú és felfelé nyúló kapcsolatokat kiépíteni, amelyek támaszt jelenthetnek a legtöbb esetben. Többnyire már az is elég védelmet jelent, ha e kapcsolatok megléte nyilvánvaló. A szervezetbe be kell tehát ágyazódni.
2. Oldalmozgás. A szervezeti beágyazódás azt is lehetővé teszi, hogy a megfelelő pillanatban az ember megszerezzen egy másik pozíciót és kikerüljön az idióta főnök fennhatósága alól.
3. Lekötelezés. Az idióták általában nem alapvető gonoszságból mérgezik a környezetüket, hanem mert rajtuk is hatalmas a nyomás, s az őket érő stresszt a beosztottaikon vezetik le. A dühkitöréseik és a ledorongolásaik sem egyformán találnak el mindenkit. Vannak, akik rendszeresen többet kapnak, és vannak akik kevesebbet vagy semmit. Bár nem vallják be, de ez a szelektivitás a lekötelezettség terméke. Kisebb szívességek láncolata (vagy kevés nagy), váratlan segítség, az irányába jó időben tett emberi megnyilvánulások a lekötelezettség érzését válthatják ki, ami legalább is mérsékelheti a tirannus extrém megnyilvánulásait.
4. Előrelátás. Bár az idióta főnökök egyik gyakori jellemzője a kiszámíthatatlanság, az őrületben azonban többnyire mégis lehet valamilyen rendszert találni. Mi több, a dühkitörések egyik jellemző oka éppen az, hogy a beosztottak nem képesek kitalálni, hogy ő mit is akar: „Hiszen olyan egyszerű lenne elvégezni a munkát, de ezek a kretének csak meresztik a hátsójukat, s mindenről nekem kell gondoskodni”. Így aztán, ha már éppen ordítására nyitná a száját, a legkönnyebb betömni a már előre elkészített jelentéssel, statisztikával, háttéranyaggal, vagy amit csak akarhat.
5. Asszisztencia. A rossz főnöknek gyakorta rossz az asszisztenciája. Márpedig ha a dolgai nincsenek rendben, maga is állandóan konfliktushelyzetbe kerül a saját elöljáróival. Ezért mindenképpen meg kell szervezni, hogy egy jó asszisztens vegye kézbe, aki megszabadítja az időrabló és idegőrlő rutinfeladatoktól, egyenletessé, követhetővé és elviselhetővé alakítja programját, s valamelyest gondoskodik lelki stabilitásáról is. Ha ilyen embert a munkahely erre rendszeresített részlegei nem találnak vagy kínálnak, akkor a beosztottaknak megéri informális kapcsolataikat és beágyazottságukat is felhasználva ezt az embert felkutatni és felsőbb támogatást is kihasználva a megfelelő pozícióba ültetni. Ne beszéljünk most arról a nehéz esetről, ha valaki betegesen ragaszkodik a rosszabbik énjéért felelős intrikushoz, aki az előszobájában ül. Egy ilyen cseréhez igazi kitartás kell.
6. Informalitások. Ha a megszokottól eltérő környezetben találkozhat főnök és beosztott, gyakran meglepve tapasztalják, hogy a másik is ember. Az informális vállalati események (különösen azok, ahol csak a szűkebb munkatársi kör jelenik meg) remek lehetőséget teremtenek, hogy olyan dolgokról is beszélni lehessen, amelyek a munkahelyen és munkaközben szóba sem kerülnek. Ez ugyan nem szavatol a vezető idiotizmusának elmúlásáért, de olykor-olykor nem csak egy eltaposandó véglényt lát maga előtt, amely nem a funkciójának megfelelően működik, hanem egy önálló akaratot és elképzeléseket hordozó és (legalább is minimális) tiszteletet érdemlő embert.
7. Bátorság. Az asztalborogatás előtt még lehet kísérleteket tenni a helyzet normalizálására, önbecsülésünk megóvására, a főnök helyes útra térítésére. Ehhez önbizalom, erkölcsi erő és tőke kell. Az idióta főnököt ugyanis rendre lehet utasítani, közölni lehet vele, hogy a beosztása nem jogosítja fel mások megalázására, embertelen viselkedésre, mások állandó nyomás alatt tartására, s egészségének e módon való veszélyeztetésére. Az efféle kiálláshoz bátorság kell, mert mindannyian ismerünk valóban gonosz, valóban rossz szándékú, valóban idióta és bosszúálló embereket. A kiálláshoz önbizalom is kell, mert ha valaki belekezdett a tiltakozásba, már nem állhat meg félúton, hiszen az a másik felülkerekedését jelentené. Erkölcsi erő és azt tápláló szilárd és szilárdan betartott erkölcsi normák is kellenek, mert csak ezek adhatják meg azt a pozíciót, amiből egy figyelmeztetés hitelesen hangzik. Végül erkölcsi tőkére is szükség van, amelynek kézzelfogható megnyilvánulása a nyilvánvalóan és folyamatosan jól végzett munka, a mindig korrekt és kikezdhetetlen viselkedés a munkatársakkal.
8. Türelem és lazítás. Van, aki kevésbé érzékeny az idióta főnök kellemetlen megnyilvánulásaira. Vagy mert birka türelme van, vagy pedig olyan szerencsés alkat, hogy csak nevet az egészen, s tudja: ez itt a napi rutin része, amin kár felhúznia magát. Legalább is érdemes megfigyelni, hogy miképpen csinálja, amikor összecsattintja bokáját, s mosolygó szemmel, s egy kis vigyorral a szája szegletében, cinkos kacsintással a többi jelenlevő felé, odalöki a vadállatnak: meglesz főnök, úgy lesz főnök, ahogy akarja főnök. Kettejük közül egy ilyen felállásban biztosan a tirannus érzi rosszabbul magát. És már ezért megéri a csín, amely a túlélés fontos eszköze. Vagy ahogy annak idején az LGT énekelte: „ Nincs szebb, mint a főokos előtt vigyázban álló láthatatlan röhögés.”
