Felnőttes játékok: akik megvalósították álmaikat

„Egy lovas fiatalember vidéken portyázott, amikor az útjába akadó ház ablakában meglátott egy hímezgető hölgyet. Nagyon megtetszett neki, olyannyira, hogy feleségül is vette. Így képzelem a történetet” – meséli Barta Judit, a Babaklinika létrehozóinak leszármazottja, amikor a kezdetekről faggatom. A romantikus múlt részletei  homályba vesznek ugyan, ám az biztos, hogy a főszereplők az 1890-es évek végén Párizsba utaztak, kitanulták a papírmasé babák gyártását, hogy aztán a fővárosi Károly körúton megnyissák önálló kis üzletüket. „Ide bekerült nagymama is, aki később kisiparosként vitte tovább a boltot, egészen az államosításig. Akkor költöznie kellett, a Múzeum körútra. Azóta is itt működünk” – szövi tovább a családi történet szálait Judit. Édesanyja nyomdokaiba lépve - akinek egyébként vegyésztechnikusi végzettsége van -, úgy döntött, hogy közgazdász diplomával a zsebében a mackók és játékbabák világát választja. „Nem volt rajtam nyomás, még csak nem is babáztam kislány koromban” - válaszolja a kérdésre, hogy a családi hagyományoknak akart-e megfelelni pályaválasztásával vagy inkább -módosításával.

Barta Judit. Galériánkhoz kattintson ide! © Stiller Ákos

Miközben beszélgetünk, ütött-kopott macit foltoz, amely ránézésre legalább harminc-negyvenéves. Körülöttünk a javítóműhelyként is funkcionáló pulton összeszerelésre és kozmetikázásra szoruló babaalkatrészek bizarr kavalkádja - egy torzó, lábak, karok -, a polcokon papírmasé és porcelánfejek sorakoznak. „Műanyag babából van a legtöbb” - meséli. Pedig azt gondolnánk, ez eldobható, pótolható vagy legalábbis lecserélhető. De nem. A letört fejet vissza lehet illeszteni, a benyomott szemet ki lehet cserélni, tetszés szerint kék vagy barna szemgolyóra. Sőt, új hajkoronát is kaphat a leharcolt, néma társ. Előfordul, hogy valódi hajból készül a frizura - csavarókkal formázva -, az arcfestés pedig sminkmestereket megszégyenítő eredménnyel zárul: rózsás orca, dús pillák, ragyogó szem. „Egy időben hoztak Barbie babákat is letört fejjel, de hál’ istennek kimentek a divatból” - mondja megkönnyebbült mosollyal Judit, amikor arról faggatom, van-e olyan típus, melynek javítása nem jelent különösebb kihívást.

© Stiller Ákos

A masszív, narancssárga árnyalatú, elpusztíthatatlan szovjet műanyag babákon kívül azért német gyártmányú sírós hajasok és értékes, régi játékszerek is akadnak. Judit, miután félreteszi az éppen megöltött macit, kirak egy darabjaira szedett porcelánbabát: a fej az 1900-as évek elején készült Armand Marseille, a kor híres francia babakészítő mesterének műhelyében. (A gyűjtők körében igazi különlegességnek számít, az egyik antik műtárgyakat, régiségeket értékesítő honlapon például 150 ezer forintért kínálnak egy 1920-ból származó Marseille-darabot.) Na de hogyan nyúl hozzá egy antik darabhoz a javító? „Ha ennek a babának hiányozna a lába, keresnék egy hasonló nagyságú végtagot, arról levenném a mintát, papírporból kiönteném, megcsiszolnám és megfesteném” - avat be a mesterség rejtelmeibe Barta Judit. Noha papírmasé babából már kevés van, a technika is elavult, az hiányzó alkatrészek a mai napig papírporból vagy fából készülnek. A papírporból „kiöntött” babák viszonylag strapabíróak, ugrálni  nem lehet ugyan rajtuk, de nem törnek össze, ha leesnek a földre” - tudjuk meg a szakembertől.

© Stiller Ákos

A babajavítást nem tanítják egyetlen iskolában sem, csupán kézügyességet igényel, míg a fortélyok anyáról lányára szállnak. „Ma már nem nagyon viszi tovább az üzletet családon belül senki, talán még két bolt van, ahol generációról generációra öröklődik a mesterség. Budapesten négy-öt babajavító is működött, de mára mind bezárt” - meséli Judit töprengve: még nem tudja, családjukban ki viszi tovább a stafétabotot. Egyedül vannak a piacon, mint mondja, ez jó is, rossz is. Nincs konkurencia, de kevés a szakmabeli, akitől tanácsot lehet kérni. Kereslet viszont van, még ha vissza is esett az elmúlt években. „Karácsonykor átlagosan 100-150 babát hoznak, míg régen 4-500 darab is érkezett. „Egy macinál a teljes generál 10-15 ezer forintba kerül és nagyjából egy hétig tart, a műanyag babák gumizása (a fej visszaillesztése) 1600- 2600 forintba kerül. Magyarországon körülbelül tíz éve befejeződött a babagyártás, így az alkatrészek beszerzése külön kihívás. Mint sok minden más, a babaszemeket, beépíthető síró készülékeket is ezres kiszerelésben kínálják a külföldi, zömében német, osztrák gyártók. De mi a helyzet a célcsoporttal? Igénylik-e a gyerekek a hajasbabákat? „Mi kimentünk a térre, bicikliztünk, sportoltunk, a mai gyerekek többsége egész nap plázázik vagy a számítógép előtt ül” - fest pesszimista képet a jelenlegi helyzetről Judit, hozzátéve, hogy valójában ennél árnyaltabb a kép, hiszen vannak még kislányok, akiknek fontos a babájuk és felnőttek, akik ragaszkodnak régi macijukhoz, plüssállataikhoz, akkor is, ha avíttasak, eljárt felettük az idő. 

„Nagy álmom, hogy létrejöjjön egy színvonalas fővárosi játékmúzeum. Kecskeméten ugyan van egy, egy játékgyűjtemény pedig Óbudán, a Zichy Kastélyban, ám ez utóbbi el van zárva a nagyközönségtől. A múzeumot már nem fogom megcsinálni, de össze szeretném hozni az embereket, akik képesek rá” – mondja Földes János, a Játékudvar antikvárium tulajdonosa. A régi vágású vállalkozók táborát gyarapítja, azt vallja, érdektelen, milyen autója, mobiltelefonja, ruhája van, az a lényeg, hogy az álmait hogyan tudja megvalósítani. Eredeti szakmája tipográfus, könyvtervező. Családjával 1990-ben Kőszegre költözött, elvégzett egy régiségkereskedői tanfolyamot, majd antikváriumot nyitott. A kőszegi vár lovagtermének 150 négyzetméterén havonta rendezett egy kiállítást, ezzel kezdődött a „játékos időszaka”. „Nem kérdezték, kivel dolgozom együtt, mit állítok ki, azt kérték, valami legyen. Egy karikatúra-tárlattal nyitottunk, sok művészt ismertem, arra gondoltam, jó lenne, ha a könnyed műfajjal kezdenénk” - mesél az első lépésekről Földes János. Hamar rájött azonban, hogy míg a tárlatra szüleikkel érkező gyerekek a vicces rajzokat élvezettel szemlélik, a komolyabb kiállításokat unják. „Akkoriban a katolikus gyülekezet jó állapotban lévő, kitisztított játékokat árult az utcán. Vettem tőlük két zacskóval, letettük a galéria sarkába: a gyerekek ott játszottak, míg a szülők a kiállítást nézték. A kicsik azonban egy idő után elkezdtek visongani, hogy el akarják vinni a játékokat. Innen jött az ötlet, hogy kiállításon belül hozzunk létre egy játékboltot” - mondja.

Földes János © Stiller Ákos

Ezt követte az első játékkiállítás, majd további huszonöt. Minden évben a Pályázati Figyelő januári számában megjelent, hogy májusban országos játékkiállítás lesz, nevezési díjat nem kell fizetni. A rendezvényekre az ország minden tájáról 100-150 játékkészítő érkezett, három-négyezer tárggyal. „Akkor jöttünk rá, milyen magas színvonalú a kézműves játékkészítés Magyarországon, hogy igenis létezik alternatívája az eldobható, kínai játékoknak” – összegzi tapasztalatait a budapesti boltban Földes. Januárban költöztek, a régi üzlet bérleti díját ugyanis egyik napról a másikra majdnem duplájára emelték. Nyolc teherautónyi játékot hordtak át, ezek nagy része takaros rendben sorakozik a polcokon, sokat elajándékoztak, tovább adtak. De, mint mondja, rájuk fér a profiltisztítás, noha a régi NDK-s modellvasutak – (Piko, TT), összeszerelhető harcirepülő-modellek, 30-40 éves matchboxok, ólomkatonák, bábok, kártyák és mesekönyvek mellett a „nemszeretem” műanyag daraboknak is jut hely, igaz, kevés.

„A világon a játék most érdektelen. Én a szocializmusban nőttem fel, ahol minden harmadik sarkon volt egy játékbolt. Most alig van néhány, a gyerekek ülnek a gép előtt, ahelyett, hogy egymással játszanának. Ha mégis, leginkább divatjátékokkal, azzal, ami a pajtásoknak is van. Egyre kevesebb a baba, a mackó. Ráadásul a nemek is közeledtek egymáshoz. A kislányok vonatot, autót tologatnak, ilyenkor az édesapjuk büszkén nézi őket. Ám ha egy kisfiúnak megtetszik egy porcelánkészlet, a szülők kétségbeesnek” - ad hangot borúlátásának. Véleménye szerint egy társadalomra rányomja a bélyegét, hogy az emberek tudnak-e, szeretnek-e játszani. „Itthon a komoly, felelősségteljes beosztásban dolgozó emberek elzárkóznak, mondván, a játék nem komoly dolog, nincs idő rá. Hát akkor mire van? Elmegy az élet anélkül, hogy élveznénk. A játék viszont megtanít nyerni és veszíteni.” (Ki ne ismerné a Gazdálkodj okosan-t? A játékot, amelyben felelősségteljes döntéseket kell hoznunk: hitelből veszünk-e házat, vagy inkább készpénzért tévét. És szobabútort nyerhetünk! Sajnos ez utóbbi csak a táblán futó báboknak perspektíva.)

© Stiller Ákos

A pesszimista jövőkép ellenére a játék halála szerencsére odébb van. „Nem hittem el, hogy ilyen sok diafilmet el lehet adni, a válság kellős közepén komoly beszerzési gondjaim vannak” - mondja Földes János. Újra divatba jöttek a régi mesekönyvek, amelyekből még anyáink, nagyanyáink olvastak nekünk (gondoljunk csak a Kisvakondra, vagy a Vidám mesékre Vlagyimir Szutyejevtől!) A régi NDK-s vasútmodellekre szintén van kereslet, a mozdony, ami a nyolcvanas években például 22 forintba került, ma 2800-ért kapható. A komolyabb darabok 10-15 ezer forintot kóstálnak, márkától és gyártmánytól függően. És ami a lényeg: a harminc-negyvenéves vasútmodellek, kisautók, mint az elnyűhetetlen Moszkvics vagy Barkasz még ma is működnek, csakúgy, mint a felhúzható ugróbékák vagy a bólogató kutyák.

Hogyan lehet fönntartani egy játékantikváriumot? Szűk a piac, kevés a résztvevő, ám ők tudnak egymásról. „Tartjuk a kapcsolatot minden szakmabelivel. És ami a legfontosabb, soha nem szabad azt mondani a vevőknek, hogy valami nincs. Inkább átirányítjuk őket a konkurenciához. Mivel ez kölcsönös, mindenki jól jár” - ismerteti filozófiáját Földes János, hozzátéve, jó lenne, ha az emberek újra tudnának játszani, mert így a válságból is könnyebb lenne kikeveredni.


László Éva Lilla