HVG Business Man: Hogyan lett fogorvos?  

Toldi Ferenc: Valójában művész szerettem volna lenni, festő vagy valami ilyesmi, de anyámék azt mondták, hogy válasszak rendes foglalkozást. Jó voltam biológiából, kémiából, viszont nem volt elég a pontszámom az általános orvosira, így fogorvos lettem.

HVG Business Man: Egyből magánrendelőt nyitott, vagy ehhez előbb le kell húzni néhány évet a közegészségügyben?

T. F.: Magánrendelőt nyitni akkor csak másodállásban lehetett. Mi ehhez már az egyetem alatt elkezdtünk kiselejtezett, régi gépeket gyűjteni. Mindent megvettünk, amit lehetett, így amikor végeztünk, már volt egy komplett rendelőnk, ahol munkaidő után fogadtuk a betegeket. Aztán a kilencvenes évek elején kiléptem, és az elsők között magánosítottam magam. És bár ekkorra már 18 évnyi magánpraxisom volt, pszichésen elég megterhelő volt az átállás. Folyamatosan azon rettegtem, hogyan fogunk ebből megélni. Ez tulajdonképpen a mai napig nem változott, csak már nem izgat annyira.

HVG Business Man: Eközben azért országos hírnevet szerzett a fogimplantátumok szakmában való elismertetésével.

T. F.: Hát igen, de ehhez elég rögös út vezetett, akkoriban ugyanis nem igazán nézték jó szemmel a beültetéseket. Nem volt elfogadott dolog, csak fű alatt lehetett csinálni, így én is az itthoni rendelőmben kezdtem neki. Egyszer be akartam vágódni a főnökömnél, és megmutattam neki a röntgenfelvételeket a munkáimról, de nem sült el jól a dolog. Azt mondta, ha nem hagyom abba a partizánakcióimat, elveteti az engedélyem. Persze nem csak emiatt volt nézeteltérésem a főnöknővel: miután korábban egész jól kijöttem vele, és ő nem ismert az osztályon mindenkit, arra kért, hogy jelentsek neki munkatársaimról. Bár ennek nem volt semmilyen politikai hátszele, csak képbe szeretett volna kerülni, én mégis visszautasítottam a felháborító kérést.

Ezeknek köszönhetően egy ideig engedély nélkül vittem a magánrendelőmet. Ráadásul minden nap jelentkeznem kellett, hogy megmondja, másnap mely rendelőben fogok dolgozni. Szinte minden alkalommal másik és másik egységbe küldött, aminek az lett az eredménye, hogy szétesett a magánrendelésem. Ezzel eléggé keresztbe tett, de visszatekintve ennek is volt egy hatalmas pozitívuma: az egyik rendelőben nem nagyon voltak betegek, így rengeteg szabadidőm volt, ami alatt kiolvastam Thomas Manntól a József és testvéreit, amire kellőképpen rá voltam hangolódva elkeseredésemben. Fantasztikus élmény volt, mai napig szívesen emlékszem vissza rá. Ezt tulajdonképpen neki köszönhetem.

Erdőháti Áron

HVG Business Man: Mikor kapta vissza az engedélyét?

T. F.: Mivel mindenben megfeleltem, nem volt nyomós okuk az engedély visszatartására, és látogatásukon a Stomatológiai Intézet szakértői sem találtak semmi hibát. Valószínűleg úgy gondolták, hogy most már csak megtanultam, mi a rend, és két év elteltével újra megkaptam az engedélyt. De ekkor már nagyon elegem volt, így amikor a rendszerváltás után jött a rendelet, hogy főállásban is lehet magánrendelőt működtetni, azon nyomban kiléptem, és magánvállalkozóként folytattam.

HVG Business Man: Miért ragaszkodott annyira az implantátumokhoz, ha egyszer ilyen ellenállásba ütközött?

T. F.: Sosem tetszettek a kivehetős fogsorok. Mivel az egyetemi könyvekben az implantációról csupán egy sor volt, elhatároztam, hogy ennek a végére járok. Nagyon érdekes egyébként, hogy implantátumokat már beültettek az ötvenes években is Magyarországon, aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy azt mondták: ez nem egy tudományosan bevált dolog. A világ többi részén azonban fejlődött tovább a technológia, de erről kevés információ jutott el idáig.

HVG Business Man: Akkor hogyan sikerült elsajátítani, mi alapján fogott hozzá?

T. F.: Amikor már nagyon kerestem a lehetőségeket, a mostohaapám összehozott egy fogtechnikussal, akinek az apja – szintén szakmabeli – Amerikában járva új pótlási technikával ismerkedett meg. Ez volt az úgynevezett „blade-vent” beültetése. Nem a most ismert csavaros megoldás volt, hanem egy elég brutális technika, tulajdonképpen egy penge, amit be kellett ütni az állcsontba. Elég körültekintőnek kellett lenni, mert ha túl szűk volt a vágott rés, el is repedhetett az álcsont, ha pedig nagy, másnapra kiesett. Lényeg, hogy ez a technikus azt mondta: ő ezt nekem le tudja gyártani. A csepeli katonai laborból szerzett valahogy titánt, amit a rajzaim és számításaim alapján méretre alakított.

HVG Business Man: Csak azt ne mondja, hogy ez végül valakinek a szájában kötött ki…

T. F.: Volt egy páciensem, akinek meséltem, hogy létezik ilyen beültetéses technológia, aminek a megvalósításán dolgozunk. Mivel semmi áron nem akart kivehető fogsort, azt mondta, hogy igyekezzünk, ő benne van. Annyira akarta, hogy amikor a beültetésre került a sor, és a penge egyszerűen nem ment le eléggé, azt mondta, ne finomkodjak. Konkrétan be kellett kalapálni a pengéket, ami nem kis izgalommal járt, hiszem ez volt az első ilyen beavatkozásom. Nem volt egyszerű dolog, mert hát ugye akkoriban nem nagyon volt CT sem, az állcsontban pedig erek futnak, amiket tanácsos elkerülni. Röntgenfelvételek és a szájban végzett mérések alapján számoltam ki a dolgokat, de végül sikeres lett a beültetés. A beteg a mai napig a páciensem, és még mindig megvan az akkor beültetett implantátum, miközben a technológia felett már rég eljárt az idő.

HVG Business Man: Elképesztő, hogy erre vállalkozott. Nemcsak a páciens, hanem ön is.  

T. F.: Hát igen. Egyetlen ember volt akkoriban, aki ezzel foglalkozott, Kovács D. Géza, a Fogpótlástani Klinika nemzetközileg is ismert protetikusa, és őt nem bántották, mert komoly tudományos munkássága volt. Ezért megkerestem őt, és bemutattam neki, hogy otthon miken dolgozom, hátha ő védelmet tud nyújtani. Szigorú, zárkózott ember volt, de értékelte a törekvéseimet: bevitt a szobájába, ami egy elkerített szűk lyuk volt, benne egy ócska kétajtós ruhásszekrénnyel, ami egy nagy lakattal volt elzárva. Kinyitotta, és azt mondta: Tessék, válogass. A szekrényben ott volt az akkori implantológia talán teljes szakirodalma, különböző nyelveken. Ezeket hordtam a fénymásolóba és a könyvkötőhöz. A mai napig őrzöm.

De jártak nekünk nemzetközi szakmai újságok is, és az egyikben megtaláltam az amerikai ICOI (International Congress of Oral Implantology) implantológiai közösség hirdetését. Egy oktató jellegű diasorozatot ajánlgattak, amit meg is rendeltem postán. A Sztomatológiai Intézet szájsebész főorvosával, Klenk Gusztávval elég jó kapcsolatot ápoltam, akiről kiderült, hogy korábban ő is végzett titokban hasonló beültetéseket. Mivel azonban az intézeti pozícióját nem akarta kockáztatni, idővel felhagyott vele. De arra azért vevő volt, hogy olykor összeüljünk – akár az éjszaka közepén is – felmerülő kételyeim megvitatására. Amikor a diasorozat megérkezett, áthívtam, és egy üveg vörösbor mellett végignéztük mind a kétszáz diát. Csodálatos volt, szinte egy tanfolyammal ért fel.

Ezután az ICOI folyamatosan küldte a szóróanyagokat. Ezek egyikében az volt, hogy akár diplomát is adnak, és még csak ki sem kell hozzá utazni, elég dokumentálni az eseteket. Nekem ekkor már volt vagy 10-15 ilyen, úgyhogy összeszedtem és kiküldtem nekik. Azt tudtam, hogy egy ilyen papírt itt úgysem ismernek el, de bíztam benne, hogy talán nyújt majd valami védettséget, és nem veszik el az engedélyem. Egyszer csak felhívott tőlük egy magyar disszidens srác – ő volt a kelet-európai referense az ICOI-nak –, akivel aztán egy itthoni kongresszuson találkoztam is. Nagyon tetszett neki, hogy én itt ezeket a semmiből így összehoztam, és meghívott Amerikába, ahol néhány hét alatt elvégeztem egy továbbképzést, és megkaptam az alapdiplomájukat.

Erdőháti Áron

HVG Business Man: Ezután vált a technológia zászlóvivőjévé?

T. F.: Igen, mindeközben lezajlott a rendszerváltás, így elhárult az akadály a technológia széleskörű elterjesztése elől. Az ICOI-s sráccal, Haris Andrással alapítottunk egy céget az általa és egy másik disszidens által kifejlesztett implantátumok forgalmazására, valamint a technológia oktatására. Őrületes aktivitással zajlottak a bemutató előadások az egész országban, az összes egyetemen. Haris világhírű előadókat hozott: volt köztük olyan is, aki szerzője volt a Kovács D. Géza szekrényében lapuló egyik könyvnek. Az egyik kereskedőtől kaptunk implantációs gépeket is, így kurzusokat tartottunk, ahol marhacsonton meg bordán lehetett gyakorolni a műveletet, ami mára bevett gyakorlattá vált. Ezeket azonban ki kellett főzni, lecsupaszítani a hústól, amit a feleségem csinált otthon. Olyan büdös volt, hogy el nem tudom mondani.

HVG Business Man: Ha már a feleségét említi, mennyire maradt ideje emellett a családjára?

T. F.: Semennyire, a két fiam jóformán az utcán élt, mert mi itt éjjel-nappal dolgoztunk valamin, már ha itthon voltunk. A feleségem is minden idejét erre fordította, az adminisztrációs részét rá bíztam, ami nem volt könnyű, mert újdonságról volt szó, engedélyeket kellett beszerezni.

HVG Business Man: Szakmai sikereit képes volt pénzre váltani? Megszaporodtak a páciensei a rendelőben?

T. F.: Az emberek nem igazán tudtak erről, ez inkább szakmai berkekben számított nagy dolognak. Természetesen nem titkoltam a sikereimet, de ezt soha nem hirdettem, sehol nem volt kiírva a rendelőben vagy a honlapon. Ilyen szempontból mindig is tartottam magam a szabályokhoz, nekem fogászati szakvizsgám van. Annak idején volt is abból botrány, hogy sokan implantológusként hirdették magukat, miközben ilyen szakvizsga nem volt Magyarországon. Ez lehet, hogy gyerekes dolog, de én valahogy az anyagi részét sosem tartottam szem előtt, csak csináltam, amit jónak éreztem. Rendre úgy döntöttem mindig, hogy az üzlet hátrébb szorult, aminek most meg is van az eredménye.

HVG Business Man: Éspedig?

T. F.: Hát hogy nem vagyunk gazdagok, nincs saját klinikám, pedig sokszor voltam olyan döntési helyzetben, ami akár ebbe az irányba is terelhette volna a dolgokat. De én nem ezt éreztem fontosnak, és nem is bántam meg, hogy így alakult. Például, amikor az egyetemet befejeztem 1972-ben, lehetőségem lett volna vidékre menni fogorvosnak, ami akkoriban nagyon jól kereső pozíciónak számított. Én azonban inkább központi gyakornok lettem a Vörösvári úton, ahol viszont minimális volt a fizetésem, ellenben elég jó szakmai élet volt itt Pesten. A Klinikán tudományos ülések voltak, ahol péntekenként a szakma elitjével lehetett találkozni. A feleségem, akinek velem ellentétben jó üzleti érzéke van, tudta, hogy a vidéki opcióval jobban boldogulnánk, de beállt mögém, és azt mondta, csináljuk. Inkább járt titokban takarítani, hogy meglegyen a pénzünk az albérletre.

Erdőháti Áron

HVG Business Man: Csak egyszer nem ment a saját feje után, amikor fogásznak tanult.

T. F.: Nem voltam elég kemény: egy igazi művész mindent felrúgna céljai elérése érdekében, én azonban inkább hátraléptem, és elmentem az egyetemre. De azért a művészi ambícióimat nem hanyagoltam el teljesen, például az ön mögött függő képet is én festettem, ahogy a váró és a rendelő közötti tolóajtóban lévő ólomüvegmunka is az én művem. De készítettem egészalakos portrét X. Pius pápáról is a Vörösmarty utcai plébánia egyik ablakába. A 180x90 cm-es ablak nagy kihívás volt, meg kellett felelni az ábrázolásban a vallási előírásoknak és valósághű arcképet kellett készíteni, mindezt üvegre égetve. Az akkori plébános még modellt is állt hozzá.

HVG Business Man: Említette, hogy a pénzügyi jólét nem motiválta. Mi az, amit igazi sikernek tart?

T. F.: Amit sikernek érzek, az most kezd beérni: mindkét fiamnak sikerült azt átadni, hogy olyan munkát végezzenek, amit élveznek, és megtalálják benne a szenvedélyt.

Varga Szabolcs cikke eredetileg a HVG Business Man magazinban jelent meg. Kíváncsi, hogyan segíthetik karrierjét vagy cégének sikerét a történetek, és hogyan aknázzák ki a sztorik erejét a profik? Keresse az újságárusoknál a HVG Extra Business friss számát, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel!

Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!