A modern politika lényegéhez tartozik az a magasztos eszme, hogy minden állampolgár saját nemzetének uralkodója. A sajtónak nagy szerepe van ennek az ígéretnek a valóra váltásában, hiszen ezen a csatornán keresztül érintkezünk vezetőinkkel, alkotunk véleményt alkalmasságukról, és alakítjuk ki a legsürgetőbb kihívásokkal kapcsolatos álláspontunkat.

A sajtó korántsem esetleges képződménye a demokráciáknak, ellenkezőleg: azok biztosítéka. A média ennek ellenére lesújtóan gyengén teljesít az egyeztetés, a kiemelés és a válogatás terén. Állandóan változó napirendje oly mértékben zavar össze bennünket, hogy képtelenné válunk bármiféle politikai álláspont kialakítására. Már azt sem tudjuk, hogy a számtalan felháborító dolog közül melyik érint minket ténylegesen, vagy hogy mi is volt az, ami akár csak néhány órával korábban oly szenvedélyes érzelmeket váltott ki belőlünk.

Amint a társadalom eleddig nem tapasztalt komplexitást ér el, azonnal idegesen követelni kezdjük, hogy valamennyi lényeges kérdést radikális tömörítésnek vethessünk alá. A sajtó által megvilágított problémahalmaz méreteivel szembesülve az egyéni kezdeményezés visszásnak és laposnak hathat. S ahelyett, hogy a hírek megismerése a politikai cselekvés lehetőségét villantaná fel, saját jelentéktelenségünk képzetét erősíti fel.

Egyszerű lenne feltételeznünk, hogy a demokratikus politika valódi ellensége a hírek buzgó cenzúrázása lenne – a szólás vagy a nyomtatás korlátlan szabadsága pedig a civilizáció természetes szövetségese. Korunk világa azonban arra figyelmeztet, hogy a cenzúránál alattomosabb és cinikusabb erők munkálkodnak az emberek politikai akaratának elszívásán. Ezek között találjuk a többség összezavarását, halálra untatását és figyelmének elterelését a politikáról, mindezt úgy érve el, hogy az eseményeket rendszertelenül, töredékesen, szünetekkel megszakítva mutatják be, és ily módon a hallgatóság zöme a legfontosabb problémák alakulását még rövid ideig sem képes követni.

A hatalmát megszilárdítani kívánó diktátornak semmi olyan, egyértelműen rossz érzetet keltő dolgot nem kellene napjainkban tennie, mint amilyen például a híradások betiltása. Pusztán arra kellene ügyelnie, hogy a sajtó folyamatosan véletlenszerűnek ható beszámolókkal jelentkezzen, legyen ilyenből sok, a kontextust ugyanakkor ne világítsa meg túlzottan, a tematika szüntelen változzon, az imént még sürgetőnek tűnő kérdéskör aktuális relevanciáját hagyja homályban, és mindez legyen átszőve gyilkosok és filmsztárok viselt dolgainak újabb és újabb epizódjaival. Ez elegendő is lenne, hogy az emberek többségének a politikai realitások megragadására való képességét alapjaiban ássa alá.

Az a széles körben elterjedt vélekedés, hogy a politikai hírek unalmasak, legalább ilyen fontos probléma. Amikor ugyanis prezentációs technikái révén a sajtó nem képes a hallgatóság tömegeinek kíváncsiságát és figyelmét felkelteni, a társadalom alkalmatlanná válik az előtte álló dilemmák feldolgozására, következésképp arra is, hogy önmaga megváltoztatására a kellő akaratot kialakítsa.

A válasz ugyanakkor nem az, hogy az embereket „komolyabb” híranyagok fogyasztására szorítjuk, hanem az, hogy az ún. komoly hírek készítőit ösztönözzük a fontos információk olyképpeni tálalására, amely a közönséget is magával vonzza. Könnyű azt mondani, hogy a komoly dolgok szükségszerűen unalmasak egy kicsit, meg hogy meg is engedhetik maguknak, hogy azok legyenek.

A feladat: meghaladni a napjainkra jellemző kettősséget, egyfelől az elgondolkodtató információkat közlő, hatás nélküli sajtótermékek, másfelől a szenzációt hajhászó, felelősség nélküli orgánumok között.

A fenti cikk Alain de Botton A hírek című könyvének szerkesztett részlete.

A sajtó ugyanolyan domináns helyet foglal el a modern társadalomban, mint egykor a vallás, mégsem vagyunk tisztában életünkre gyakorolt hatásaival. Az író-filozófus Alain de Botton A hírek című könyve tökéletes használati útmutató a média által bekebelezett világunkhoz. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.