A magyar kkv-szektorban általános gyakorlat, hogy a munkáltatók a béreket két csatornán keresztül adják oda a munkavállalóiknak. Van egy „könyvelt” bér és van egy zsebbe fizetett „nem könyvelt” hányad is. A kétcsatornás bérezés hétköznapi gyakorlattá válásának fő oka a szektort sújtó magas adóterhelés. A javadalmazás illegális módszereit alkalmazó vállalkozások jelentős része kényszercsaló: annyira alacsony a termelékenységük, hogy ha minden adót teljesítenének, olyan magas árat kellene felszámítaniuk, amelyet senki sem fizetne meg. Tény, hogy több mint 1,2 millió adófizető a minimálbért nem meghaladó adóköteles jövedelmet vall be évről évre.

Azt senki sem tudja még csak megbecsülni sem, hogy hányan lehetnek olyanok, akiknek bejelentett bére meghaladja ugyan a minimálbért, de zsebes javadalmazásban is részesül. Azáltal, hogy a zsebbe kapott bér a mindennapi élet szerves részévé vált, létrejött egy olyan torz társadalmi szerződés, amelynek központi eleme a korrupció. Jürgen Habermas német gondolkodó szerint egy demokrácia akkor működik jól, ha az állampolgárok adófizetési kötelezettségüket öntudatosan teljesítik, mert így szavazati jogaikat is felelősen tudják gyakorolni. Ahol az állampolgárok jelentős része adót kényszerül csalni, ott a választásoknak nem az a központi kérdése, hogy a versengő politikai erők hogyan bánnak a közpénzekkel. Az adózatlan jövedelemben részesülők a zsebbe adott bér elfogadásával ugyanis legitimálják a csak a választópolgárok korrumpálásával hatalomra jutni tudó elit cinikus „hagylak csalni, ügyeskedni, ezért viszont te nem kérheted számon, hogy én hogyan trükközök” magatartását.

A kettős bérezés fékezi a fogyasztást és csökkenti az adóbevételeket

Ez a totálisan korrupt alaphelyzet a fő oka annak, hogy a magyar gazdaság eladósodott és növekedésképtelen állapotba került. A politikai elit tökéletesen tisztában van a kétcsatornás bérezés kiterjedtségével és azt is tudja, hogy adóhatósági eszközökkel ezt nem lehet felszámolni. De nem is áll szándékában ennek a torz társadalmi szerződésnek a megváltoztatása. Időnként hangzatos kampányok indulnak ugyan az adóelkerülés ellen, amelyeknek célja azonban leginkább csak a kényszercsalók zsarolhatóságának tudatosítása. A korrumpált és cinkossá tett választók emiatt valóban nem képesek kontrollálni a hatalmon levőket. A szabad kezet kapó és ezért elkerülhetetlenül poliposodó elit kedvére vásárolhat szavazatokat, építheti a világ legdrágább autópályáit és metróit, finanszírozhatja az adósságot a növekedés forrásait elszívó magas kamatfelárakkal. Csak külső erő (az EU) képes bizonyos mértékig korlátokat szabni. Ugyanakkor más tekintetben éppen maga az EU az, amelynek a működési mechanizmusai még mélyebb korrupciós mocsárba taszítják a hazai kkv-szektor vállalatait.

hvg.hu

Az a munkamegosztás például, amely olyan markánsan kezd kirajzolódni, még inkább ki fogja kényszeríteni az adóprésen való csavarást. A magyar GDP egyre nagyobb hányadát olyan uniós székhelyű globális cégek hazai leányvállalatai állítják elő, amelyek szinte kizárólag import-alkatrészeket dolgoznak fel és outputjukat teljes egészében visszaexportálják az unióba. Az igen magas termelékenységű vállalatok által létrehozott GDP-ben azonban alacsony az a hányad, amely a magyar gazdaságban hasznosul. Nagyobb része profit, osztalékadó formájában, hozzávéve még a magyar export után az importőr által megfizetett áfát az unió legerősebb országait gazdagítja. Ezeknek az állami támogatásokkal és adókedvezményekkel idecsalogatott multinacionális vállalatoknak a magyar kormányok részvételével, nagy hírverés közepette átadott üzemeiben megtermelt hozzáadott érték közel sem járul hozzá akkora arányban sem a fogyasztáshoz, sem az adóbevételekhez, mint ami a GDP-hez való hozzájárulásából következne.

Ebből kifolyólag az alacsony termelékenységű hazai kkv-szektor stagnáló GDP-jének még nagyobb hányadát kell adó formájában beszedni, így még kevesebb marad fogyasztásra, nem beszélve a szektor beruházásokra fordítható forrásairól. Az adóelkerülési kényszer tovább fokozódik, ráadásul a korrupciós késztetettség még amiatt is nő, hogy a szektorban – banki hitelezés hiányában – beruházni szinte kizárólag csak uniós támogatásokból lehetséges. A vissza nem térítendő forrásokért folytatott verseny akkor is a korrupció melegágya, ha nem olyan gazdaságban zajlik, mint a miénk. Egy valódi piacgazdaságban nincs olyan ok, amely igazolhatná azt, hogy magáncégnek a visszafizetés kényszere nélkül közpénzeket kellene adni.

Ha uniós pénzből csökkenthető lenne az adósság...

Az EU versenyképességének csökkenésében nagy szerepet játszik ez a redisztribúció. A magasztos elveken (kohézió, stb.) alapuló, a gazdag országok nettó befizetéseiből a szegény országokat támogató újraelosztás az erőforrások pazarló hasznosulását eredményezi. A brüsszeli bürokrácián, a támogatott országoknak az oligarchiáin, a választóik előtt a támogatások megszerzésével kérkedő politikusain és az allokációt végző, magas fizetéssel honorált hivatalnokain, valamint a támogató országoknak a pénzek elköltésében oly együttműködő nagy globális cégein kívül valójában senkinek sem érdeke az irdatlan költségekkel járó korrupt rendszernek a fenntartása.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy ennek az újraelosztásnak a forrása tulajdonképpen nem más, mint egyrészt az unióba félgyarmati módon beágyazódott tagországokban a globális cégek által létrehozott GDP-ből a nettó befizetőkhöz folyó jövedelem. Másrészt pedig az a kamatfelár, amelyen a gazdag országok befektetői finanszírozzák ezeknek az országoknak az adósságait. A kamatfelár nagysága persze sok tényezőtől függ, de messzemenően befolyásolja a korrupcióra épülő társadalmi szerződés formálta politikai-gazdasági klíma. Ezek az átcsatornázott jövedelmek hiányoznak a magyar költségvetésből, a fogyasztásból és a kkv-szektor beruházásaiból. Innen nézve logikus lenne egy igazi, valóban unortodox megoldás kikényszerítése: ezeknek  a pénzeknek egy része kerüljön vissza oda, ahol a jövedelmet megtermelték!

Magyarország jövője szempontjából sorsdöntő lenne, ha az uniós támogatásokat a magyar állam a térkövek, a fürdők (és a pénzpocsékolás egyéb formái) helyett egy az egyben adósságszolgálatra fordíthatná. Vegyük észre, hogy ez a javaslat igen közelít ahhoz az uniós gyakorlathoz, amely pár éve még elképzelhetetlen lett volna, nevezetesen, hogy egyik ország adójából közvetlenül más országok büdzséjébe folyjon be pénz. Márpedig az eladósodottságuk miatt megroggyant tagországok megsegítésével éppen ez valósult meg. A nekünk ítélt uniós pénzeknek az államadósság törlesztésére fordításával ki lehetne mászni az adósságcsapdából. Ennyivel kevesebb adót kellene beszedni, így jelentősen csökkenne a kényszercsalással és korrupcióval szembeni igény is.

Beindulna egy pozitív spirál, amelynek lényege az, hogy egyre több pénz marad a vállalkozásoknál, egyre több jut beruházásra és fogyasztásra. Az innovatív vállalkozások vonzanák a globális tőkét és nem kellene súlyos adóforintokat a félgyarmati függést konzerváló bérmunka jellegű „újraiparosítás”-ra pazarolni. Az adókat arra a szintre lehet levinni, amelyet a vállalkozások képesek megfizetni és nem kényszerülnek csalásra. Az államadósság rapid csökkenésével párhuzamosan gyorsan mérséklődnek a gazdaságot megfojtó kamatterhek is, ami újabb adóvisszavágásokat tesz lehetővé. A bankok újra hitelezhetnének és megszűnhetne a fejlesztési forrásoknak a korrupciót generáló állami allokációja.

Nem lenne szükség sem uniós, sem hazai szinten ekkora bürokráciára. Ez az állami kiadások további igen jelentős visszavágását tenné lehetővé, annak minden pozitív – de leginkább a kkv-szektor korrupciós kitettségének megszűnésében megnyilvánuló – következményével. Létrejönnének egy új és egészséges társadalmi szerződés megkötésének feltételei. Jóval kisebbek lehetnének az adók, de azokat mindenkinek meg kell fizetni. Aki tisztességesen teljesíti adófizetési kötelezettségét, azt nem lehet korrumpálni többé. Ez Magyarország és a most gúzsba kötött kkv-szektor legfőbb érdeke.