Kárpátaljai magyar-rutén falu. A főutcán "eszement rutén Paganinik" húzzák tölcséres hegedűn, és keveréknyelven énekelnek. Kárpátalja, baptista cigány falu, tilos a szesz és a dohány, mindenki imádkozik, és felidézi a régi táncokat. Zsidó temető, az utolsó kárpát-ukrajnai zsidó muzsikusok sírkövei. A faluban egy öreg pásztorember bemutatja a szájból mosdást. Erdély, feketetói vásár, a középkor és az újkor  kelet-európai találkozási pontja, Kiss Ferenc, az egykori néprajzos  hegedűre alkuszik egy román kereskedővel, és minidiscre készít felvételeket. Végigjárja azokat a helyeket, ahonnan családja származik, ahol tizenöt-húsz éve maga is gyűjtött.
A portréfilm lassan dokumentumfilmmé válik:  ukrajnai buszmegállók, rozsdás vidámparkok, ócska erdélyi buszok, lepattant feliratok és a közöttük, szegénységben eltelő életek. Kirajzolódik a kulturális közeg, amelyben a mai etno-experimentalista muzsikus mozog: a népi kultúra romjaira rakódó, megkésett és deformált nyugati modernség. Ugyanígy csúsznak egymásra a filmben szuper 8-as képkockák, régi néprajzi gyűjtőutak dokumentumai, hetvenes évekbeli, nyugati turnék koncertrészletei és mai videofelvételek.
Kiss Ferenc 1972-ben kezdte a Vízöntő együttesben, amely a hazai etnozene (akkor még folknak hívták) fontos lemezeit készítette el. Utolsó, 1990-es, Gitania Express című lemezük először keresztezte a roma zenét a magyar és európai hagyománnyal, a sanzonnal és a rockkal. Kiss ugyanezt az irányt vitte tovább szólóalbumain és színházi zenéiben is: feltérképezi egy közép-kelet-európai, kevert zenei kultúra maradékait, és önálló nyelvet teremt belőle. Közben fesztiválokat szervez, lemezsorozatokat, könyveket ad ki az Etnofon Zenei Társulás és kiadó vezetőjeként. A portréfilm olyan művészt mutat, aki a néprajztól és a népzenétől indult, s a kevesek közé érkezett, akik  képesek ezt a kultúrát a nagyvárosba vinni.
KilencKissFerenc (52 perc, rendező-operatőr: Kalmár András)