A kereskedelmi rádiók, a kiadók és a szerző-előadók háromszereplős, érzékeny játékát az utóbbi években a rádiók látszanak uralni. A hazai lemezkiadók gondja az, hogyan juttassák be lemezeiket egy nagy hallgatóságot elérő kereskedelmi adó szerkesztőihez, illetve szelektorprogramjába. Hogyan érjék el az áhított "heavy rotation"-t, a sűrű lejátszást, amely slágerré tehet egy dalt? A kiadók PR osztálya, az új kiadványok egyszerű szétküldése gyakran már nem elegendő ehhez. Kijáróemberek is kellenek, akik a megfelelő pillanatban teszik le a megfelelő rádiós korifeus asztalára a lemezt. Vagy olyan egyeztetésre van szükség, amely még jóval a megjelenés előtt történik.
Nálunk - szól a rádióknak tulajdonított, íratlan kódex - nem szeretik a hangos gitárokat, sem a túl gyors, sem a túl lassú felvételeket. Az öncenzúra helyébe (vagyis, hogy a slágerszerző eleve bele sem ír dalába hangos gitárt) az utóbbi időben praktikusabb módszer lépett. A kiadó, illetve a popzenekar már a félkész dalt megmutatja a rádiósoknak, tanácskérő szándékkal, milyen is legyen a végtermék, hogy beleférjen a "rádió profiljába". A megfelelő bpm szám (ütés/szekundum), vagyis a tempó, illetve a keverési arányok kérdésébe akár közvetlenül bele is szólhat a kereskedelmi média. Van, aki kifejezetten ízlésdiktatúráról beszél.
Íme a magát makacsul tartó zenészfolklór néhány darabja: egy hazai zenekar dalát (amelynek klipje az egyetlen zenés tévécsatornán sikerrel ment) azzal dobta vissza egy nagy, országos kereskedelmi rádió, hogy "olyan ritmusváltást tartalmaz, amely balesetveszélyes". Egy másik együttes roma népzenei elemeket tartalmazó dalát pedig azért, mert a "hallgató arrébb kapcsol, ha ilyesmit hall"; igaz, ez még a roma zene és pop ötvözetének divatja előtt történt, a kilencvenes évek közepén. Egy hazai zenés tévé azzal küldte vissza  egy magyar énekesnő klipjét, hogy az előadó túl idős, a célközönség csak a fiatal előadókra kíváncsi.
Az a hazai zenekar, amely nem a biztos sikert jelentő slágerzenét veszi célba, így  leginkább véget nem érő koncertezéssel népszerűsítheti új lemezét: az országos rádiókról (országos lefedettségű, illetve a papíron nem, ám a kisebb rádióállomásokat tömörítő hálózata révén mégis országos műsorú adókról) lemondhat. Ha szerencséje van, a zenés tévé műsorára tűzi egy klipjét, ha az képes versenyezni a hatalmas költségvetésű külföldi klipekkel. Vagy a látvánnyal, vagy az ötlettel, de inkább az utóbbival: egy átlagos magyar klip alig pár százezres büdzséjéből legfeljebb jó ötletre futja.
A nem csak a kereskedelmi sugárzás szempontjait érvényesítő modellt a szegmentáltabb rádiós piac jelenthetné. Sok kis országos adó, amely hajlandó mást is, mint slágerzenét adni, s mellettük a közrádió, amely a BBC és a Radio France International példájához hasonlóan, nálunk is vállalná az igényes hazai zenét.