Köztudott, hogy a Fidesz kultuszminisztere, Rockenbauer Zoltán zenemán volt, ez meg is látszott miniszteri pályafutásán, a világ legnagyobb zenekarait szoktatta rá, hogy fellépjenek Magyarországon, a zenei élet káprázatos pezsgésben volt, itt járt Pierre Boulez, Kurt Maazel, Nikolaus Harnoncourt, Philippe Herreweghe a Londoni Filharmonikusok, a Berlini Szimfonikusok, az Orchestre de Paris, a Collegium Vocale, s sokáig folytathatnánk a felsorolást.

A jelenlegi kormány is választott magának Múzsát, ők a képzőművészetet támogatják, s meglepően kidolgozott programmal álltak elő. Rájöttek, ha látogatókkal is meg akarják tölteni a kiállítótermeket, nehéz dolguk lesz, mert a magyar közönség igen csak elszokott a múzeumlátogatástól. Így előszörre olyan anyagot gyűjtöttek össze, ami nagyot szólt, s a Szépművészeti Múzeum sosem látott tömegeket vonzott a kiállításra. Monet és barátai 200 ezres látogatottságot hoztak, hála a nagyszabású képeknek, s nem utolsó sorban a kemény marketingnek, amellyel azt az érzést sugallták, ez a kiállítás legalább annyira kihagyhatatlan, mint a Barátok közt következő része vagy a foci VB. A szakma egy része fanyalgott, de valójában csak a szőlő savanyodott meg a szájukban, ugyanis az ide szállított képanyag legalább annyira színvonalas volt, mint a hozzá kapcsolódó PR-tevékenység.

Eközben Mednyánszkyt láthattunk a Galériában, nagy ívű tárlat mutatta be a művészt, átgondolt, jól szerkesztett kiállítás képei komorlottak a falakon. Dicséretes kaland volt, bár talán sikerét az is alátámasztotta, hogy szerkezeti bravúrját össze lehetett hasonlítani a Monet kiállítás sokak által átgondolatlannak tartott eklektikus szerkesztési koncepciójával, s „futamgyőztesként” ki lehetett állítani Mednyánszkyt. Aztán jött a Schiele, Klimt és Kokoschka nevével fémjelzett kiállítás a Galériában, itt már a minisztériummal kissé elszabadult a ló. Ez ugyanis az átverés kiállítása volt, nagyon szép magyar anyagot gyűjtöttek össze, de a fent említett három művész alig képviseltette magát a tárlaton. Mint később kiderült, az eredeti cím nem a három művész nevét foglalta volna magában, a művészettörténészeknek eszükben nem volt átverni a közönséget, de a minisztérium úgy gondolta, a látogatót az ismert nevek hozzák, s tán nem is veszi észre a hiányt. Sajnálatos módon észrevette, de különös módon mégsem pártolt el a tárlatlátogatástól.

A Szépművészeti Múzeumban a Giacometti szobrait bemutató elegáns, finom kiállítás már nem kívánt többet állítani magáról, mint ami: néhány, gyönyörűen berendezett terem, néhány felejthetetlen alkotással. Picasso könyvillusztrációinak tárlatát a Műcsarnokban az ötvenes évek spanyol művészetének; festményeknek, szobroknak, iparművészeti alkotásoknak grandiózus bemutatója kísérte. Mégsem ez utóbbi, hanem Picasso neve volt az igazi PR-érték, mert bár a művész kevés (s nem is a legjobb alkotásaival) jelent meg a falakon, a Műcsarnok kiállítása több mint 50 ezer látogatót számlált. A Galériában a Modernizmus kiállítás grafikái kápráztatták el a nézőket, a Szépművészeti Múzeumban pedig Miró képei és szobrai.

De ahogy egy városban egy-két ház felújítása a környezetet is előbb utóbb rekonstrukcióra indítja, úgy pezsdíti meg egy-két kiállítás az egész kulturális életet. A kisebb múzeumok és galériák is meglepően nagyszabású kiállítással lépnek elő, hisz látják a látogatók igényét és persze azt is észreveszik, hogy e pillanatban a kultúrának ez a tere támogatást élvez. Az állami támogatást élvező Kiscelli Múzeum például 60 milliós költségvetésű, lenyűgöző Máriazell kiállítást rendezett a Templomtérben, a Budapest Galéria Vajda Lajost, Vajda Júliát és Bálint Endrét állította ki. Eközben a műgyűjtők és a magán galériák sem tétlenkedtek, a szentendrei Erdész Galéria például impresszionista kiállítást rendezett első osztályú nevekkel, szintén szentendrei műgyűjtők három emeletnyi kortárs anyaggal álltak elő a Művészetmalomban, a KoGart pedig Péreli Zsuzsát mutatja be.

Persze minden kiállítóterem és galéria a saját színvonalán mutat be, a saját nézőközönségére számít. Akármit is gondolunk egy-egy kiállításról, tagadhatatlan, hogy a képzőművészet pezseg. Zajlik a kulturális élet, nem unton unt, fáradt tárlatok nehezednek ránk. Szokásunkká válhat a tárlatlátogatás, és ha még nem is tartunk ott, mint Bécs vagy Párizs, hogy a múzeumok kövein csúsznak-másznak a gyerekek, hogy mindenhol iskolás csoportok vannak, hogy a hét szerves része egy képkaland. A képzőművészet csendes és szívós harcának köszönhetően a programok tervezésénél egyre többször vetődik fel a kérdés: ma melyik kiállításra menjünk?

S hogy mi jön ezután? Azt azért ne feledjük, hogy a zenei élet csak kissé lanyhult a Rockenbauer-éra után, és ha nem is olyan sok a nagyszabású zenei rendezvény, mint volt akkoriban, azért panaszra nincs okunk. Csak remélhetjük, hogy a tárlatok is tovább szaporodnak. S a pezsgőbb kulturális élet reményében csak azt kívánhatjuk, akármilyen legyen is a következő kormány összetétele, válasszon magának Múzsát. S talán majd amikor az idők során mind a kilenc Múzsa újjáéled itt, Párizs, Róma, Bécs, Prága, Berlin, New York kultúrakedvelő közönsége jár majd Magyarországra, egy jó színház, koncert, felejthetetlen irodalmi est vagy éppen egy szenzációs kiállítás miatt.