Moholy-Nagy László: Cím nélkül (Virág)

Első blikkre kamarakiállításnak tűnik, gyorsan megnézhető, két emeleten és néhány nem túl nagy termen átívelő tárlatnak. Ha azonban túlnézünk a terjedelmen, a termek és a bemutatott művek számán, figyelmesen tanulmányozzuk a kísérő szövegeket, a bemutatott képeket és dokumentumokat, rögtön kiderül, szó sincs erről.

Ha beleolvasunk a kiállításhoz kiadott katalógusba, vagy netán végig is olvassuk, máris biztosak lehetünk abban, hogy a magyar művészettörténet számára alapvető eseménynek lehetünk tanúi.

Moholy-Nagy László szinte az egyetlen magyar képzőművész, akit a világ ismer és elismer. Lehetett volna világhírű festő Rippl-Rónaiból, ha nem jön haza Párizsból vagy Tihanyiból, ha már a tízes évek elején Párizsban marad, vagy esetleg Czóbelből, Berényből, ha komolyan meg tudják lovagolni a fauve-os kapcsolataikból fakadó előnyöket.

Folytathatnánk feltételes módban a felsorolást, a lényeg valahol a beteljesületlen lehetőségek ismétlődő dramaturgiájában rejlik. Hogy miért alakult teljesen másként Moholy-Nagy életpályája, azt eddig is sejtettük, e kiállítás után már tudjuk is. A köztudatban Moholy-Nagy ma elsősorban a Bauhaus tanára, Angliában és az Egyesült Államokban működött alkotó. Kevesebb szó esett művészete kibontakozásáról: az őt Magyarországon ért hatásokról, a bécsi, majd a berlini művészkörtől, esztétáktól, művészettörténészektől, filozófusoktól származó inspirációiról, amelyek így együtt járultak hozzá az igazi Moholy-Nagy színre lépéséhez, aki Walter Gropius hívására már kiforrott művészként érkezett a weimari Bauhausba. A kiállítás az idáig vezető utat kívánja bemutatni, és ezt a tematikát egészíti ki a katalógus.

Ipari táj

A kezdő művész elsősorban Budapest kulturális és művészeti életéből levont következtetésekből merít első lépései megtételekor. Ha a földszinti teremsorban bemutatott munkáit kell jellemeznünk, akkor egy-két kivételtől eltekintve útkereséseket látunk. Ebben az időben az összes rá ható vagy vele kapcsolatban levő művész jobb, kiforrottabb alkotásokat hoz létre, mint ő. Ez alól kivétel két, eddig számunkra ismeretlen festménye: az Ipari táj és a Tájkép című, 1918-1919-re datált mű. Tematikájukkal, összefogottságukkal, monumentalitásukkal, színhasználatukkal és kompozíciós kiérleltségükkel mindkettő már akár Nemes Lampérth, Uitz vagy Bortnyik korabeli műveivel is felveszi a versenyt.

Az osztrák fővárosban Moholy-Nagy ismét magyar közegben találja magát, ahol a művészeti benyomások mellett a politikai (elsősorban kommunista) eszmék hatnak rá. Művészete kibontakozása és saját hangjának megtalálása azonban egyértelműen Berlinben következik be. A hatások sokasága mellett Moholy-Nagy szemléletváltozására csak egyetlen példát említenék: Berlinbe érkezése után Kállai Ernőhöz írt levelében egyértelműen elítéli, sőt művészeten kívülinek tartja Kurt Schwitters kollázsait, majd egy év sem telik bele, és már maga is készít ilyeneket. Moholy-Nagy transzparens karakterű, innovatív alkat: minden őt ért hatásra igen gyorsan reflektál, és azok számára elfogadható elemeit igen gyorsan átírva, átértelmezve képes beépíteni műveibe. Ebből adódóan érzékenyen reagál kora legmodernebb művészeti törekvéseire. Ám ez az érzékenység nem csak a rációból táplálkozik; művészete pedig nem csak mérnökművészet. A kor biocentrizmusára és az orosz Bogdanov elméletére támaszkodva élő, mindvégig izgalmas módon a természethez kapcsolódó, attól sokszor elvonatkoztató, de annak alapvető működését, lüktetését tükröző művészetet hoz létre. Ennek bizonyítása a kiállítás és a katalógus legfőbb erénye.

Ám ezen túlmenően Botár Olivér a „Moholy-Nagy csak nemzetközi művész” szemlélettel is igyekszik leszámolni. Hiszen noha az alkotó Budapest és Bécs után Berlinben egyaránt megismerkedik a dadaizmussal, a német expresszionista és az orosz konstruktivista tendenciákkal, ezeket azonban sokszor magyar művészek, ideológusok, esztéták közvetítik számára. A nemzetközi közegben szoros kapcsolatot tart a magyarokkal, velük állít ki a Der Sturm galériájában, de másutt is. Moholy-Nagy úgy lesz tehát nemzetközi szintű művész, hogy a magyarországi, a bécsi és a berlini magyar avantgárdhoz, így a progresszív magyar művészethez is mindvégig szoros szálak fűzik.

A kiállítás a két amerikai helyszín után érkezett Pécsre. Így érthető, hogy a szervezők főleg az amerikai gyűjtemények anyagára támaszkodtak. Ez pozitívan értékelendő abból a szempontból, hogy eddig számunkra ismeretlen, publikálatlan művek is kerültek a válogatásba, ugyanakkor néhány esetben ezeket a magyar köz- és magángyűjteményekből jobb, jellemzőbb munkákkal helyettesíthették volna.

Jurecskó László cikkét teljes terjedelmében elolvashatják a Műértő márciusi számában. A kiállítás megtekinthető március 30-ig.