szerző:
HVG
Tetszett a cikk?

A nyugati sajtóban hosszú hetek óta vitáznak arról, hogy jogos és hogy érdemes volt-e végakarata ellenére kiadni a Lolita szerzőjének utolsó, befejezetlen regényét.

„Dmitri nem sportautóra gyűjt. Hetvenhat éves, és tolókocsiban ül.” E szavakkal utasította vissza Alexis Kirschbaum, a Laura eredetije (The Original of Laura) című Vladimir Nabokov-mű szerkesztője azt a vádat, miszerint a szerző végakarata ellenére megjelent posztumusz regény kiadásában az író egyetlen fiát a könnyű pénzszerzés vezérelte volna. A szerkesztő azt is hozzátette: „Dmitri rájött, hogy egy művész tehetsége és műve sosem az övé vagy a családjáé, hanem mindnyájunké, a kultúránké.” Ennek ellenére közel két hónapja zajlik a vita Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban arról, hogy joga volt-e a családnak, és főleg hogy irodalmi szempontból érdemes volt-e a nyilvánosság elé tárni a regénytöredéket.

Egy Nabokov-mű mindenképpen irodalmi esemény, még akkor is, ha – mint jelen esetben – igen nehezen kibogozható a tartalma. Az 1955-ös Lolita botránya óta ugyanis a szentpétervári nagypolgári famíliából származó író minden írására felkapja a fejét a szakma és a nagyérdemű, hiszen a felnőtt férfi egy 12 éves kislány iránti vonzalmának és a lány leigázásának ábrázolása sokak számára ingerküszöbön felüli volt. Még akkor is, ha a Massachusetts állambeli Wellesley Egyetemen külön irodalmi tanszéket kapó, lepkeszakértelméről és sakkfeladványairól is ismert szerző ez után még több tucat regényt és novellát írt.

A Laura története 36 évvel ezelőtt, 1974-ben kezdődött, amikor az akkor már a svájci Montreux-ben élő, 75 éves író belefogott az öregedő neurológus és kicsapongó, fiatal felesége sztorijába. A hattyúdalának bizonyult mű munkacíme Vidám halál (Dying Is Fun) volt. Mint Nabokov naplójából tudható, a fejében elkészült a regény, már csak papírra kellett volna vetnie. Erre azonban nem maradt ideje: titokzatos tüdőbetegség döntötte le a lábáról, és – bár haláláig szorgalmasan dolgozott a saját bevallása szerint élete három legfontosabb műve közé tartozó regényen – 1977-ben elhunyt. Az elkészült 138 jegyzetlapot a Penguin kiadó szinte eredeti formájában adta közre, lehetőséget adva az olvasónak, hogy nyomon kövesse az alkotás javítgatásoktól hemzsegő folyamatát.

Halálának közeledtét érezve az író megkérte feleségét, hogy majd égesse el a kéziratot, mert „csak az amatőrök tartják meg a vázlatokat”. Fia szerint azonban Vera „előrehaladott életkora, gyengesége és végtelen szeretete miatt” képtelen volt ezt megtenni, inkább egy svájci bank páncélszekrényében helyezte el a jegyzeteket. Édesanyja 1991-es halála után Dmitri, az egykori operaénekes tavalyelőtt jutott arra a döntésre, hogy kiadja az „embrionális remekművet”.

A közel két évtizedes vacillálást Dmitri azzal magyarázza, hogy tartott a „lolitológusoktól”, vagyis azoktól, akik újra pedofíliával vádolják meg az apját, hiszen ebben a műben is megjelenik az „érett férfi” karaktere, aki feleségül vesz egy nála 43 évvel fiatalabb lányt, ráadásul gyermekének iskolatársát. Akár a kivárás miatt, akár másért, a lolitológusok mindeddig nem haraptak rá a témára, holott az író maga tett némiképp önironikus utalásokat az egykori botrányműre: a Laurában szerepel egy Lolita Lak, az egyik hőst pedig Dumbert Dumbertnek hívják, ami feltűnően rímel Humbert Humbertre, az erotikus regény férfi főhősére.

A Lolitáéhoz hasonlóan a Laura fogadtatása is meglehetősen vegyes. „A zseni halálával szembesültem, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie” – utalt például a vázlat kusza sorai okozta csalódásra Martin Amis brit regényíró a Guardian című napilapban. Valóban tökéletlenek a mondatok, reagált erre Kirschbaum, ám a szerkesztő így is a 20. századi irodalom legjátékosabb és legritmikusabb mondatait véli felfedezni a műben. Nem osztja véleményét Christian Bourge irodalomkritikus, akinek a The Washington Times hasábjain közzétett kritikája szerint a mű publikálása csak arra volt jó, „hogy belássuk: a zsenialitás nem csak úgy buzog fel a tiszta forrásból”. De Németországban sem elégedettek az irodalmi csemegének beharangozott, az angollal egy időben megjelent kiadással. „Puzzle túl sok hiányzó darabbal” – fanyalgott például a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Markus Gasser kritikus.

„Akár egy félkész Michelangelo-szobor” – lelkesedik viszont a töredékességért Sam Anderson a New York Times Magazin könyvmellékletében. Az irodalomtörténész ráadásul azt is feltételezi, hogy Nabokov valójában maga sem a tűzre, hanem a könyvesboltok polcaira szánta írását. Ezt azzal ideologizálta meg, hogy a szerző legendás „kontrollfreak”, azaz ellenőrző-uralkodó mániás volt, írásaiban többnyire szenvedélyesen tanulmányozta a totális kontrollt. Nabokov hősei attól szenvednek, hogy kényszeresen uralmuk alá akarnak hajtani másokat, mint Humbert Lolitát; emiatt nehezen hihető, hogy művét – pláne annak megsemmisítését – rábízta volna valakire. De szerinte – asszociál egyre merészebben az irodalomtörténész – a műben megjelenő befejezetlenségek is erre a szándékra utalnak. A Laurában például több készülő regényről is szó van, és az egyiket Wild, a neurológus – akárcsak Nabokov a sajátját – már nem tudja megjelentetni, mivel szívinfarktusban meghal. A karakterek is befejezetlenek, így Floráé, a kialakulatlan személyiségű női főszereplőé.

„Ha egy író nem akarja, hogy a művét kiadják, akkor valóban meg is semmisíti” – ért egyet Andersonnal Bónus Tibor irodalomtörténész. Az író hátsó gondolatára utalhat az a körülmény is, hogy éppen a feleségét bízta meg az elégetéssel. Az irodalmi legendárium szerint ugyanis amikor 22 évvel korábban Nabokov, a fogadtatástól félve, a Lolitát is tűzre akarta vetni, azt szintén a neje mentette meg a lángoktól.

KÉZI RÓZA

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!