Hosszú snitt

A dombon felfutó ifjú Mátyás királyt követi a kamera, majd a visegrádi panorámába is belekóstoló képsor után az uralkodó fiktív őrangyalát játszó színész karakteres arcán pihen meg a kép. Aztán újra fordul az objektív, és egy vágtában érkező szürke arab telivér szügye után Hunyadi portréja tölti be a vásznat. Tipikus jelenet az idén 89 éves Jancsó Miklós legújabb – sorrendben harmincadik – nagyjátékfilmjéből, az Oda az igazságból. A héten kezdődött 41. Magyar Filmszemle ünnepélyes megnyitóján bemutatott történelmi metaforával a rendező majd két évtized (az 1991-es Kék Duna keringő) után tért vissza a világ filmművészetében Jancsó-snittnek is nevezett hosszú beállításokhoz.

Az 1964-es Így jöttem és az egy évvel későbbi Szegénylegények című opusaiban kikísérletezett és azóta is a rendező meghatározó stílusjegyének számító kamerahasználat nem előzmény nélküli. Az egyik úttörő ebben a brit Orson Welles 1941-es Aranypolgára volt, de az olasz Michelangelo Antonioni is előszeretettel élt ezzel az eszközzel, amelynek az a lényege, hogy a kamera együtt mozog az eseményekkel. Többnyire vasúti hajtányhoz hasonlatos, síneken futó kamerakocsit (szaknyelven dollyt) használnak hozzá a filmesek, a felvevőgép teljesen körbeforgatható, sőt a kránnak nevezett kameradaruval többméteres magasságba emelhető is.

Jancsó a Filmszemlén © Stiller Ákos

A filmtörténetbe Jancsó-snittként bevonult fogás amiatt több a sajátos tér-idő élményt nyújtó, egyetlen kamerával felvett hosszú beállításnál, hogy a magyar rendező a Szegénylegények óta hosszú perceken át tartó, színházi vagy táncelőadásra hasonlító jeleneteket koreografál, melyeket a guruló, körbeforgó kamera megszakítás nélkül vesz. Ezt fejlesztette tökélyre Somló Tamás és Kende János, Jancsó állandó operatőr társai, akik akár 13 perces snitteket – az akkori nyersanyagtekercsek által lehetővé tett leghosszabb egybefüggő jelenetsorokat – készítettek, miközben 360 fokos fordulatokat és akár 20-30 méteres „utakat” is megtettek a felvevőgéppel. „Ehhez már kellettek a zoomlencsék is” – mondja a rendező fia, Jancsó Nyika, a mostani film operatőre, aki maga is ilyenekkel dolgozott. A nagytotálok és a Jancsónál mindig hangsúlyosan fontos arcközelképek vágás nélküli egymásutániságát csak ezekkel az állítható lencsékkel lehet ugyanis kivitelezni. No és rengeteg kamera nélküli próbával. Az Oda az igazság forgatásán készült werkfilm tanúsága szerint alig változott a menetrend az utóbbi 45 évben. Egy-egy hosszú beállítás felvétele előtt akár egy álló napig is eltart, amíg a szereplők és a – jellemzően táncosokból és lovasokból álló – statisztéria precízen begyakorolja az összes „járást”, vagy, ahogy Jancsó nevezi, a dzsalást.

A Jancsó-snitt érdeme a teoretikusok szerint, hogy hosszú beállításaival nem ringatja a publikumot a „mindenütt jelenvalóság” illúziójába. Olyan képnyelvet hozott létre, amelynek jellemzője, hogy a rendező nem avatja be előre a nézőjét a várható eseményekbe – írja Jancsóról David Bordwell amerikai esztéta az Elbeszélés a játékfilmben című, 1996-ban magyarul is megjelent könyvében. Mindennek eredménye pedig az, hogy a néző emberibb szemszögből válhat részévé az alkotásnak, amit a szakemberek különösen fontosnak tartanak az utóbbi időben egyre divatosabb, a hatást a legkülönbözőbb nézőpontok gyors váltakozásával fokozó szakmányalkotások korában. A Jancsó-snitt – természetesen egyéni ízlés szerint átalakítva – olyan képírók életművében is meghatározó szerepet tölt be, mint az amerikai Martin Scorsese, a mexikói Guillermo del Toro, a tavaly a cannes-i aranypálmát elnyert osztrák Michael Haneke, vagy a művészmozik egyik mai világsztárjának mondott Tarr Béla.

VAJNA TAMÁS