Kiss cikk jó cikk. Magyar László András kultúr- és orvostörténész nem először bizonyítja. Most éppen a Beszélőben elemzi Hans Frank fametszetét, amely Johannes Geiler von Kaysersberg (1445–1510) strassburgi egyetemi tanár és prédikátor Hajócska, avagy a bolondok tüköre című könyvének 1518-as kiadásából való.

A képen a tudós (az értelmiségi) olvasmányaiba temetkezik, láthatóan élvezi a dolgot, miközben közvetlen környezetében felesége egy snájdig férfiúval enyeleg, két, a kártyán összekülönböző gyereke üvöltve csépeli egymást, a harmadik pedig komótosan a padlóra rondít. A látványt nem ragoznám, a kép magáért beszél, s Magyar László András precíz és szellemes olvasata is rendelkezésre áll.

Az ötszáz év előtti ábrázolás azt tanúsítja, hogy nem sok becse volt akkor sem az értelmiséginek, a kívülálló (akinek a kalauza legtöbb esetben bévülálló, maga is intellektuel, jelen esetben Geiler von Kaysersberg) részvét nélkül, sőt utálkozva szemlélte a tudóst, annak a földi siralomvölgynek a tengődi balekjaként, amely „a hívságok és bűnök melegágya, a hülyék paradicsoma, a pokol előszobája”. Az értelmiség generális megvetése, az értelmiségellenesség értelmiségi találmány, de erősen ragadós.

De vajon, teszi fel a kérdést a kultúrtörténész, az ötszáz éves fametszeten ma is ennyire végzetszerűen hiábavalónak látjuk a „világtalan”, önnön gondolataiba burkolózó értelmiségit, akit nem izgat a körülötte lévő káosz, a rögvaló? A választ Magyar ránk bízza, de azért leteszi a garast, amikor írását azzal zárja: „A magam részéről pedig igyekszem nem felemelni tekintetem a papírról.”

A témához adalékként egy Garay János-idézettel járulnék hozzá. Ezek szerint a XIX. században a helyzet – vagy legalábbis annak ábrázolása – alaposan megváltozott. A családjában „otthonra lelő” értelmiségi ábrázolása már-már idilli: „Köröttem itt futosnak ők,/ A kedves gyermekek;/ Anyjánál a kis harmadik/ Bölcsőben szendereg.// Csendet parancsolok nekik,/ Az egyik könyvet nyér;/ A másik felmász térdemen,/ És tollat irni kér.// A könyvet czim- s több lap hián/ Még vissza kaphatom,/ De képe, egy szép Gőthe-fej,/ Szem- s orrnélkűli rom. // A másik, mig szétnézheték,/ A téntát dönti el,/ Vagy szörnyű gólyalábakat/ Rak írt ivemre fel.// Hagyján! a czél elérve van,/ S én nem neheztelek:/ Anyjánál a kis harmadik/ Még egyre szendereg.”

Ahogy Hans Frank gúnyteli karikatúrája, úgy Garay familiáris idillje is túlzás. De mindkettőben lehet valami.

(Beszélő, 2010/7-8)

zádori