(A félreértések elkerülésére: Angelina Jolie neve azért került a címbe, hogy minél többen kattintsanak a cikkre, és szembesülhessenek a Balkán igazi arcának megismerésével. A színésznő jóval nagyobb figyelmet generál egymaga, mint egy százezrek nyomorúságát okozó háború a közvetlen közelünkben, a közeli múltban. Ezt használjuk ki mi is, és ha cikkünkben többé nem is tűnik fel a neve, érdemes tovább olvasni: az emberi jogok, az igazságkeresés és a valóság is ugyanolyan érdekes lehet.)

Borostásan, vicces pólókban meg farmerdzsekiben indul el egy szerb és egy boszniai születésű horvát, hogy megértse, mi történt a hellyel, ahol felnőttek és ahol különös jelentősége van annak, hogy milyen náció tagja valaki. Egy Yugo-ba vágják magukat, bőröndöt kötnek a kocsi tetejére és keresztül-kasul „száguldoznak” az egykori Jugoszlávián. Történésszel, újságíróval, politikussal (a joviális Stejpan Mesiccsel, és az olajos hajú Vuk Draskoviccsal) beszélgetnek múltról, történelemről, igazságról. Olyan az egész, mintha egy kocsmaasztal mellett beszélgetnénk, vicceskednénk és idéznénk fel a múltat. Mintha keresnénk a válaszokat, hallanánk történeteket és érveléseket, amiket így még nem, s néznénk bele korabeli filmfelvételekbe Titóról, délszláv háborúról - hogy hangulatba kerüljünk.

verzio.hu

Az Előre a múltba (The Long Road Through Balkan History) címet viselő, a 7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon (részletes programért kattantson ide!) is közönség elé kerülő, alig egy órás film arról mesél, hogy az igazság elfojtása, a történtek szőnyeg alá söprése, a ki nem beszélt traumák tragédiát okoznak. Történelmi léptékben elég gyakran olyat, ami százezrek, milliók értelmetlen halálához vezet. Aztán meg arról is szó esik, hogy az igazság megtalálása egyáltalán nem könnyű dolog. És nem csak azért, mert ahány ember, annyiféleképpen él meg egy helyzetet, hanem azért is, mert sokan a saját, sokszor bosszantóan abszurd érdekeiknek rendelik alá a történések értelmezését. Nem értem, hogy a nacionalistáknak miért az a jó, ha minél nagyobb számú áldozatról beszélhetnek, hát nem annak kellene örülniük, hogy esetleg kevesebb honfitársuk halt meg, mint korábban gondolták? – kérdezi az útitársak egyike annak kapcsán, hogy szinte lehetetlennek tűnik kideríteni, hány horvát halt meg a bleiburgi mészárlásban, s hány szerb a jasenovaci „horváth Auschwitz-ban”.

Félreértették ezt a testvériség dolgot, ennek tulajdonképpen az volt a lényege, hogy elkerüljünk olyan vitákat, amelyből mások előnyt kovácsolhatnak, ahogy az később meg is történt – mondja egy idős szlovén férfi, aki maga is részt vett a Testvériség és egység egész Jugoszláviát behálózó országútjának építésén, amelyet hőseink is megjárnak a film szűk hatvan percében. (A térségben egyébként a jelek szerint kultúrája van az autóutak beszédes keresztelésének, mert az önmagát újrafelfedező Makedónia például Nagy Sándorról nevezte el a Görögország felé vezető autópályát.)

Időközben pedig Tito szülőfalujában az emlékházából skanzen lett, jófajta szivart lehet vásárolni, de az egykori államfő nevét csak ritkán említik. Vukováron külön történelmet tanulnak horvát és szerb gyerekek, míg az átnevezések és történelmi revízió lázában égő Makedóniában az állami tévében olyan animációs filmet vetítenek, amely azt üzeni: a fehér fajt a makedónokból teremtette a jóisten.

KA