Négy hónap felfüggesztett börtönbüntetés, ennyit szabtak Pier Paolo Pasolinire A túró (La ricotta) című rövidfilm vallásgyalázó tartalma miatt 1963-ban Olaszországban. A filmtörténet egyik vitatott, vallási témájú alkotásában az olasz rendező egy bibliai film forgatását mutatja be a Róma közeli dombokon. A cselekmény az állandóan éhes statiszta “kálváriáját” követi, aki a keresztrefeszítés jelenetének felvétele előtt végre ennivalóhoz jut és megtömi magát túróval. A stáb tagjainak gúnyolódása közepette húzzák fel a keresztre, hogy meglegyen a végkép. Stracci, a latort játszó mellékszereplő mégsem tudja elmondani egymondatos szövegét, mert a teste felmondja a szolgálatot a magasban.

Csak az mély, ami húsba vág?

Pasolini több vallási témájú filmet is vászonra vitt, a már említett alkotásban azonban nem Krisztust helyezte a középpontba. Az olaszok mégis felháborodtak a szenvedéstörténet profánnak titulált ábrázolásán, a filmbéli forgatás résztvevői ugyanis félreérthetetlenül az olasz népet szimbolizálták: Pasolini értelmezésében nemtörődöm, erkölcstelen, testi örömöktől megszállott csőcselékként. Amikor például Straccit a földön ráerősítik a gerendákra, a Mária Magdolnát játszó női statiszta a stábtagok unszolására és némi borravaló fejében sztriptíztáncba kezd, és a hatvanas években divatos csacsacsa ritmusára válik meg ruháitól. A látványtól Stracci, akit még megkötözve is etetnek-itatnak társai, megvonaglik és “elalél”.

Gelencsér Gábor filmtörténész az 1964-es Máte evangéliuma című Pasolini-film tekintetében vitatja a rendezőt ateistának beállító kritikusok véleményét. Pasolinit a vallásos mozi egyik legkiemelkedőbb alakjaként említi, és az utókor is így emlékszik az 1975-ben elhunyt olasz művészre. “A filmeseknek két kihívással kell megküzdeniük a Jézust ábrázoló alkotásokban, hisz egyszerre esnek teológiai és esztétikai értékelés alá” - fejti ki Gelencsér. A filmezés alig százéves történetében mégis többszáz alkotás született e kényes témában. “A bárgyú, képeskönyvszerű mozik ugyanúgy fellelhetők a bibliai filmográfiában, mint a szükségtelenül naturalisztikus, szenzációhajhász ábrázolások” - teszi hozzá.

Ez utóbbira A passió a legutóbbi példa, mely 2004-ben borzolta a kedélyeket világszerte. A Jézus életének utolsó tizenkét óráját megörökítő mozgóképeken a kálváriatörténet kínzó részleteivel szembesíti a nézőt Mel Gibson, aki rendezője és egyben forgatókönyvírója is az egész estés mozinak. A vérben tocsogó, szinte horrorisztikus jeleneteknek Gelencsér szerint mégsincs sok köze a valláshoz. “Gibson a torinói lepel alapján rekonstruálta a történteket, a tények feltárása  azonban önmagában még nem teszi vallásilag hitelessé a filmet. Ez leginkább egy akció Jézus-film” - értékeli Gelencsér.

Az emberi Jézus

Scorsese Jézus utolsó megkísértése és Russel Ördögök című filmje ugyancsak nagy port kavart a keresztény vallásúak körében, mindkettő Jézus emberi tulajdonságait mutatja be. Russel filmjében például Jézus egy apáca víziójában lejön a keresztről és csókolózik Máriával, aki letérdel és a vérző sebeit nyalogatja.

“Sokszor felmerülő téma a testiség és a szexualitás Jézussal kapcsolatban” - taglalja Gelencsér. A két, fent említett rendező ezt anekdotikus történetekbe ágyazza és provokálja a nézőt. És bár az egyház, vagy egyéb szigorú keresztény szervezetek szívesen betiltanák vagy legalábbis cenzúráznák ezeket az alkotásokat, a filmtörténeti értéküket elvitatni nem lehet. " A film lehetőségei sokkal tágabbak. Mint minden művészeti ág, a mozgókép is reprodukálja a valóságot, ám sokkal direktebben. S ez különösen a vallásos témák esetében jóval zavarbaejtőbb" - fogalmaz Gelencsér.

A kamera előtt megtestesülő Jézusoknak ezért lehet nagyobb hatásuk a nézőkre, mint az ikonokról ránk tekintő Krisztusoknak. “A két dimenziós ábrázolás nem képes olyan hatásokat kelteni, mint a film, ezért a színészektől is jóval többet követel, mint szimpla ájtatatoskodást” - véli Gelencsér. A kisugárzás, az átlényegülés és a szuggesztió elengedhetetlen ahhoz, hogy a jézusi figura lényege átjöjjön. “Nem elég a jámborság, sőt, a Máté evangéliumában Pasolini épp Jézus forradalmár arcát mutatta meg” - mondja a filmtörténész.

Mások a modern kor kellékeit hívták segítségül ahhoz, hogy Isten földi megtestesülését ne csupán egy történelmi személyként ábrázolják. A Jézus Krisztus szupersztár című, Tim Rice és Andrew Lloyd Webber által jegyzett rockoperát 1974-ben vitte vászonra Norman Jewison. Az Oscar- és Golden Globe díjakra jelölt apadtációban a rocksztár hetvenes években született emberideálja hasonul Jézuséval, aki felölti a hippik ruháit a régi rend ellenzéseként. A transzcendencia érzékeltetéséhez itt azonban nem csupán a színészi játék, hanem a zene és a tánc lélekemelő hatása is hozzájárult.

 

 

A nyelvi és esztétikai kereteket maguk az alkotók szabják át, ám azok a rendezők, akik a konvenciókkal szemben értelmezik Jézust, kényes területre tévednek. Kétségtelen, hogy nyomot hagynak a filmtörténeti lexikonban, legfőképp pedig a Bibliát nemigen forgató emberek emlékezetében.