- Mennyiben jelent előrelépést számodra ez a szereplési lehetőség?

Németh Hajnal: Büszke vagyok arra, hogy az ember munkával fokozatosan egyre közelebb kerülhet valamilyen nagyobb lélegzetű projekt létrehozásához. Ebben a munka izgalma jelent sokat a számomra. Végre lehetőségem nyílt egy jelentősebb - s egyáltalán - büdzséből dolgozni. Sok művésznek vannak ötletei - így nekem is sokszor olyanok, amelyeknek megvalósításához hiányzik a pénzügyi háttér. Például egy film elkészítése mindig sok pénzbe kerül. Tehát Velence most lehetőség arra is, hogy nagyobb léptékben gondolkodjam.

- Utaltál arra, hogy a biennáleszereplés módszeres munka eredménye. Ez annál is inkább így van, mivel a projekt, amellyel pályáztál, egy korábbi installációd kiegészített, továbbvitt változata.

N. H.: A biennáléig vezető út legfontosabb állomása a Kiscelli Múzeum volt, ahol két éve Sasvári Edit meghívására állítottam ki először az Összeomlás című installációt (Műértő, 2010. április). Ott egy autóroncs szerepelt a középpontban, egy számítógéppel vezérelt hatcsatornás hanginstallációval kiegészítve. Mivel ez a múzeum eredetileg templomtér, az akusztikája miatt kiválóan alkalmas volt arra, hogy a vizuális elemek mellett hanggal is dolgozzak.

Más - például hogy fotóban gondolkozzak - a falak miatt nem igazán lett volna lehetséges. Korábban is foglalkoztam hangokkal, hanginstallációkkal, ahogy a téma is régóta érdekelt - a baleset kérdése, a véletlen fogalma, a determináltság, a sorsszerűség. Személyes okokból is, mivel édesapámnak pár éve volt egy balesete. Sokat beszélgettem vele erről, és érdekesnek találtam, hogy valaki, aki átél egy ilyen pillanatot, egy ilyen traumát, hogyan emlékezik erre vissza.

Az inspirációt tulajdonképpen ez adta. A téma érdekes kérdéseket vet fel számomra az idővel, annak értelmezésével, érzékelésével kapcsolatban is. A Kiscelli Múzeumban a kiállítást kedvező feltételek mellett tudtam előkészíteni - ez egy igen jó, koncentrált időszak volt -, és ennek megfelelően elég jól is sikerült, legalábbis a kritikák, visszajelzések ezt támasztották alá. Már akkor gondolkoztam egy videón, a hanginstalláció anyagának (az operadialógusoknak) improvizatív előadását dokumentáló felvételeken. De akkor nem csináltam meg, mert úgy éreztem, hogy onnan nem hiányzik több vizuális elem. Végül is ezzel a videóval egészült ki az az installáció, ami Velencébe került. Az Összeomlás a Kiscelli Múzeum után két további meghívást kapott: Debrecenben a MODEM-ben, a Műcsarnokban pedig az AVIVA-díj kiállításán is szerepelt.

Németh Hajnal: Összeomlás - Passzív interjú. Installáció, Velencei Biennále 2011.

- A videó hogyan kapcsolódik az installációhoz? Egyáltalán mi a tartalma, miről szól?

N. H.: Ez egy kísérleti operát feldolgozó videó az ember és az autó kapcsolatáról. Tizenkét szekvenciából, performanszból áll, amelyeket tizenkét különböző, autógyártással, -használattal, -tárolással, -szereléssel kapcsolatos helyszínen vettünk fel. Nincs összefüggő narratívája, nincs előre megírt zene. Csak librettók vannak, szövegkönyvek, amelyek részben balesetek történeteit mondják el párbeszédes formában, részben vezetéssel kapcsolatos, a sebességhez fűződő élményekről szólnak, illetve egy autó birtoklása kapcsán a tárgyfetisizmust járják körül.

A szövegkönyv olyan kész alap, amire professzionális operaénekesek improvizálnak az adott helyszíneken, például az autógyárban, Lipcsében, egy olyan üzemrészben, ahol összerakják az autókat, a zajos és erősen indusztriális robotteremben vagy az irodában, ahol közben a háttérben telefonálgatnak, üzletelnek. Tehát a környezet zajai is belejátszanak a darabba. A librettókban valós személyek valós élményeit gyűjtöttem össze, rögzítettem és dolgoztam fel oly módon, hogy a beszámolókból bizonyos számomra fontos mondatokat kiemeltem, és kérdéssé írtam át, amire általában „igen” a válasz. Úgy hangzanak, mint egy belső párbeszéd, öninterjú, amikor a kérdésben benne van a válasz, tehát a kérdezett valójában nem reagál aktívan. Innen a cím második eleme: Passzív interjú.

- A zene az utóbbi években legtöbb munkádban legalább utalás formájában megjelenik. Mi a szerepe a műveidben, illetve ebben az installációban?

N. H.: Egyfajta elvont kommunikáció. A zene vagy a zenére utaló közeg olyan érzéseket közvetít, amelyeket eredetileg a képzőművészetnek is tudnia kellene átadni. A képzőművészet manapság ehhez túl konceptuális vagy magyarázható, holott úgy vélem, lennie kell egy olyan tartalomnak, amely racionálisan nem követhető, nem közelíthető meg, nem foglalható szavakba.

- Az Összeomlásban a központi objekt, az autóroncs - attraktivitása ellenére is - a pusztulás szinonimája. Az installációban a teatralitás, a drámaiság dominál, abszurd és némiképp groteszkbe hajló vagy ironikus elemekkel kombinálva - gondolok a munkaruhában improvizáló operaénekesre. Ennek a komplex életérzésnek mi ad számodra aktualitást?

N. H.: Elemi hétköznapi élmény, ha bekapcsolod a tévét, a hírek 90 százaléka valamilyen baleset vagy katasztrófa, mintha programszerűen csak ilyenekkel akarnák lekötni az emberek figyelmét. Egyébként az én munkámban nem a pusztuláson van a hangsúly, hiszen minden megkérdezett kisebb karcolásokkal élte túl a balesetét, hanem az ok-okozat és a véletlen, a sorsszerűség viszonya a fontos.

- Azt a művészetet, amelyet a munkáid képviselnek, mennyire érzed beilleszthetőnek kortárs áramlatokba?

N. H.: Külső szemmel nyilván beilleszthető, de semmiképp sem a kortárs művészetből inspirálódom. Van egyfajta elvárás, bizonyos tendencia, hogy a művészetnek adott politikai-társadalmi kérdésekre kell reagálnia. Ezzel kapcsolatban Kertész Imrénél olvastam, hogy az igazi művész nem reflektál, hanem létrehoz. Ez a kijelentés megragadott, mert valahogy én is így gondolom: a művész tehát nemcsak egy adott helyzetre reagál, hanem önmagából is képes létrehozni valamit, anélkül hogy valamilyen felületet keresne, amelyet tükröznie kell.

Németh Hajnal: Összeomlás - Passzív interjú

- Gyakran jársz tárlatokra? Érdekel, mit csinálnak a többiek?

N. H.: Sok kiállításon voltam az elmúlt években, még több megnyitón. Mostanában nem nagyon megyek sehova, főleg a feladataim miatt. Lefoglal a saját munkám. Berlinben, különösen amikor a Lada galériát szerveztem, mindent megnéztem, amit csak lehetett. Most más időszak van. A befogadás helyett inkább az „output” aktív.

- A Kiscelli Múzeum után hogyan lett az Összeomlásból biennáleprojekt? Ezek a dolgok közvetlenül azután történtek, miután a berlini galériát feladtad?

N. H.: A galériázást azért hagytam abba, mert nagyon sok energiát elvitt, és nem tudtam eleget foglalkozni a saját munkámmal. Mielőtt 2001-ben idejöttem volna Berlinbe, viszonylag jó szereplési lehetőségeim voltak, ami akkor egy kicsit szünetelt, mivel elszakadtam az otthoni közegtől. Miközben a Ladát csináltuk, felmerült bennem a kérdés, hogy ha egy galériát ilyen jól tudok menedzselni, akkor magamat miért nem? Amikor a galéria financiálisan nem működött, mert nem kapott támogatást, elkezdtem intenzívebben dolgozni, és megpróbáltam kiállítási lehetőséghez jutni otthon is, itt is. Abban, hogy kijutottam a biennáléra, sokat köszönhetek Peternák Miklósnak, a kurátori munkájának. Idén második vagy harmadik alkalommal javasolt Nam June Paik-díjra. Ez egy nemzetközi pályázat: a jelölt munkákat Düsseldorfban mutatják be egy kiállításon (Műértő, 2008. december).

Idén egy videóval nyertem el a részvételi lehetőséget. Ez Nam June Paik munkásságához kapcsolódott, az ő elképzeléséhez a művészetről. Düsseldorfban kezdtünk beszélgetni Miklóssal arról, hogy megpróbálhatnánk együtt a biennálét. Nálunk nyílt pályázaton lehet nevezni, és szakmai zsűri választja ki a komplexen felépített pályázati tervek közül a nyertes művet. Fontos, hogy nem a művész pályázik, hanem a kurátorral együtt rakják össze az anyagot, és a zsűri előtt is elsősorban a kurátor képviseli a projektet. Minden ilyen „csapatot” behívnak egy személyes prezentációra, ahol nemcsak a kiállítás és a katalógus koncepcióját, hanem a költségvetést és a kommunikációs tervet is be kell mutatni - mindezt nehéz előre elgondolni, főleg ha valaki még nem vett részt biennálén. A zsűri kérdez, amiből beszélgetés alakul ki, és ha sikerül a bizottságot meggyőzni, az előnyös pozíció. A pályázók indoklással ellátott közlemény formájában értesülnek az eredményről. Mindez a Műcsarnok kezelésében működik, a biennáleiroda is ott található, ők bonyolítják le a kiállítást is. Pozitívnak tartom, hogy a pályázati rendszer tisztán átlátható. Bárki megnézheti az interneten, hogy milyen munkák voltak versenyben.

- Karrier szempontjából mit vársz ettől a szerepléstől?

N. H.: Nekem az a meglátásom, hogy ha nincs jól megragadva ez az alkalom - és ez nem kizárólag a művész feladata, hanem a menedzsment, a kurátor és a biennáleiroda dolga is -, ha nincs elég erős marketing, ha nincs megfelelő kommunikációval kiaknázva ez a lehetőség, szép lassan visszavezet a normál opciókhoz. Lehet, hogy utána akad egy-két meghívás, de ha nem készülünk fel következetesen a kiállítás mellett még arra is, hogy azt „el is tudjuk adni”, és ebből tovább lehessen lépni, akkor csak egy felvillanás, egy „flash” marad.

- Tapasztalatod szerint javult valamelyest a magyar művészeti lobbi nemzetközi vonalon, illetve a magyar művészek helyzete, elismertsége a világban?

N. H.: Visszanézve arra a 15 évre, amióta aktívan dolgozom - és itt kifejezetten a művészek menedzselésére gondolok -, szerintem ez nem javult, ahogy a támogatottság, a pénzügyi háttér sem. Szellemileg világviszonylatban nem vagyunk lemaradva, de a szemléletet már a főiskolától kezdve sokszor a financiális helyzet is meghatározza. Anyagi háttér nélkül műveket sem lehet létrehozni. Ugyanakkor valahogyan sorsszerű is, hogy valaki „galériaművész” akar lenni, galériának gyárt műveket, és akkor viszonylag stabilan megél - nyilván ebben is vannak kategóriák, különbségek. A másik út, hogy mindenféle nehézség árán is megpróbál nagyobb léptékben gondolkodni, és megvalósítani önmagát, az elképzeléseit. De még akkor sem biztos, hogy sikerül kiállítási lehetőséghez jutnia. Nincs megfelelően honorálva az alkotó munkája, például amikor egy kiállítást hoz létre. A részvétel a biennálén ennyiben kivételes helyzet, mivel a felkészülési időszakra anyagi támogatás jár.

- Az utóbbi egy-két évben nyilván sokat voltál Magyarországon is, és a magyar kortárs művészetet képviseled majd Velencében, de Berlinben élsz. Végül is hol vagy otthon?

N. H.: A családommal Tatán, a munka szempontjából Berlinben. Ez a kozmopolita világváros ideális közeg számomra, ahol globális rálátásom lehet a világban zajló eseményekre, dolgokra. Egy ösztöndíjjal jöttem ki 2002-ben, és azóta lényegében itt élek, dolgozom, alkotok.

Varga Marina