A hatvanas években járunk. A nap melegen süt le a pasaréti elit környék rendezett utcáira, klasszikus dallamok hangjai keverednek a mintamókus vidám foszlányaival, az írónő ír, a takarítónő takarít, a délutáni napsugár megcsillan az üvegszekrényekben feltornyozott családi eszcájgon. Minden olyan idilli, a Megáll az idő itt még pozitívan cseng. A hátsó udvarok húsz éve kulcsra zárt szuterénjeinek mélyén azonban az elüldözött zsidók hátrahagyott porcelánjai mellett az elmúlt évtizedek sötét emlékei is ott lapulnak.

A magyar filmnek ez a zsánere már ott volt a hatvanas évek legnagyobb filmjeiben, a Húsz órában vagy a Tízezer napban, sőt, Szabó István korai műveiben is. A rendező most újra hasonló témához nyúlt, és Szabó Magda világsikerű regényét vitte filmre, ismét csak mézes-mázos klasszicizáló Herendi reklám-stílusában.

A Rokonokból, Szabó legutóbbi filmjéből csak az üres modoroskodás nyomasztó emléke maradt meg, de ezúttal a rendező képes volt életet lehelni az antik bútorokkal zsúfolt budoárokba. Hogy Az ajtó jó, elsősorban a két főszereplő színésznő, az Emerencet játszó Oscar-díjas Helen Mirren, és a Szabó Magda önéletrajzi élményeiből gyúrt írónőt megformáló Martina Gedeck játékának köszönhető. Hozzájuk képest a többi szereplő csak viaszbáb mozgatható karokkal, jelenetenként maximum két mondattal, és az írónő férjének szerepében Eperjes Károly újramikrózott manírjaival.

Az elitbe bekerült, sikeres írónő, és a mindenkori elitet kiszolgáló, de soha meg nem alázkodó, kissé flúgos idős házvezetőnő között különleges emberi kapcsolat szövődik, miközben Emerenc élettörténetén keresztül a hatvanas éveket megelőző évtizedek összes keserűsége kibugyog a szegényparaszti sors drámáitól a holokauszton át az ötvenes évek feljelentgetéseiig. Az egészre pedig rányomja a bélyegét A Titok, amit Emerenc lakásának kulcsra zárt ajtaja mögött rejteget.

Helen Mirren és Martina Gedeck a film egyik jelenetében

MOKÉP

Szabó Istvánt már az Apa-trilógiában is izgatta, hogy az amúgy is terhelt emberi kapcsolatokat hogyan terheli meg még jobban a történelem. Akkoriban még kevésbé nyomta agyon a porcelán a mondanivalót, ami viszont Az ajtó elején is csaknem megtörténik: a dráma lassan kászálódik elő az antik díszletek alól. Ráadásul, ha már korfestés és díszletek: a „hatvanas évek” légköréből a perzsaszőnyeg közepére tett Rakéta porszívónál többet nem nagyon sikerül érzékelni.

A feszítő Guldenburgok öröksége-érzés azonban fokozatosan múlik, ahogy egyre közelebb kerülünk Emerenc bezárt ajtajához. A drámai hatáskeltés néhol egészen erős, a múlt füstködbe burkolt, cgi-effektezett flashbackjei megrázóak, olykor már-már rémisztőek is. Ennek viszont maga a rendező úr küld be egy jobbhorgot, mikor az egyik jelenetbe önmagát bekameózva szó szerint vigyorogva integet ki a vászonról, mintha csak egy ökörködős színházi darabtemetésen járnánk.

Martina Gedeck nemrég már eljátszotta a sikeres művésznő esetét a létező szocializmussal: a Mások életében, a megfigyelt keletnémet színházi rendező élettársaként szexuálisan kihasználja, erkölcsileg megalázza és tönkreteszi az NDK kulturális minisztere.

Ha volt is ilyen szándék, Az ajtóból nem lett a korszak drámája. Itt a korszak csak díszítés, a kulturális miniszter csak beszélgetni akar az írónővel, aki utána Kossuth-díjat kap, a rendőrtiszt joviális öregúr, és az egész miliő olyannyira damasztba csomagolt, hogy ha eltalál, nehogy komoly sebeket okozzon. Az írónő saját, árulásig fajuló viszonya Emerenccel sem vált ki a stáblista alatt is a székhez szögező katarzis-élményt. Szabó István Szabó Magda-adaptációja nem ugorja át a gondozott pasaréti kertek repkénnyel futtatott kerítéseit, de olyan nagyon nem is akarja.