Most már nemcsak beszélni lehet róla, hanem meg is lehet nézni Fliegauf Bence okos, értelmes és becsületes filmjét. Elvben minden film ilyen ambíciókkal indul, de mire leforgatják, majdnem mindegyik rosszul végződik. Miután a Csak a szél alkalmas arra, hogy álmatlan éjszakákat okozzon, meg előjöjjön napközben is, mégis csak fel kell idézni azt az ostoba, értelmetlen, a film promóciója szempontjából is haszontalan előjátékot, aminek az összefoglalója a főcím előtt is megjelenik. Az van odaírva a film főcíméhez is használt betűtípussal és mérettel, hogy a Csak a szél fikció, nem a cigánygyilkosságok nyomozati anyagainak felhasználásával készült. Ez kicsit finomabb megfogalmazás a Berlinalén használt, az országimázs védelmében összehordott blablánál, de ettől még ugyanúgy felesleges.

A Csak a szél abban a kilátástalan helyzetben készült, amikor éppen semmiféle filmfinanszírozási struktúra nem működött. Akiknek mégis volt valamennyi elkölthető pénze, azt gondolták, belenéznek, ami izgalmas és ügyes zsarolási szituáció, már ha bejön. Az ilyen közleményeket a mihez tartás végett szokták elhelyezni, a célja nem idevaló kalkuláció, a művész befolyásolásának érdektelen kísérlete. Ennyit erről: az egymás után következő eligazító szavaknak nem azért nincs értelme, mert nem érthetőek, hanem azért, mert a film az ellenkezőjéről szól, és ezt mindenki látni fogja.

A Csak a szél a tökéletes, de csak az egyik lehetséges magyarázat arra a szövevényes, az elkövetők koordinátarendszerében sem minden részletében beilleszthető eseménysorozatra, ami izgalmat okozott Magyarországon. Ne legyünk álszentek: nem felkavarta az országot, ahhoz nem voltunk elég bátrak és feldúltak, csak izgalmat okozott. Mi más tehet egy film, mint feltárja a lehetséges magyarázatok egyikét? Fliegaufot megdöbbentették az események, és nem kérdései voltak, hanem véleménye, amelyet a filmje – az elejétől a végéig iszonyú feszültséget fenntartva – szelíden és meghatóan képvisel. Azt látta, amivel – vészjóslóan egyre közelebb mindenkihez – Észak-Magyarországon az emberek kénytelenek együtt élni. Egy forró, fülledt nap történetét, amelynek a végére valamiféle még tisztázatlan logikát követve pontot tettek.

Díszbemutató szerdán az Uránia Nemzeti Filmszínházban

MTI / Kallos Bea

Fliegauf különleges adottságai közül a legfontosabb, hogy amit lát, a kamerán át veszteség nélkül közvetíteni tudja. A Csak a szél nem játékfilm, inkább a valósággal lépést tartó hűséges fikció, tökéletesen egyedi műfaj: a riport, a tudósítás, az esszé és a publicisztika művészi keveréke. Egy ilyen filmben minden részlet, minden viszonyrendszer, kulissza és apró megfigyelés fontos, mert bármelyik gyengén megvalósított részlet gyanút kelt. A kiszolgáltatottság bemutatásának több emlékezetes pillanata is van, a legszebb és a legrútabb az, amikor az iskolapadok között meglepett lány kihúzza a mobiltöltőjét.

Fliegauf természetesen választhatta volna a könnyebb, mesélhetőbb, követhetőbb és kevésbé elkötelezett megoldást. A cigánygyilkosságokkal kapcsolatos legtöbb civil kérdés – ezeket a kérdéseket a nem eléggé bátor civilek, vagyis mi mindannyian feltesszük maguknak – így hangzik: kik csinálták, miért tették és hogyan hajtották végre? Fliegauf filmje viszont arról szól: mit okoztak, akik részt vettek a támadásokban. Elsősorban félelmet keltettek, bizonytalanságban, rettegésben tartottak családokat, mindenekelőtt pedig elvették a reményt. Beleszóltak valamibe, amit maguk sem értettek, és nem felindulásból, hanem dühből cselekedtek.

Egy néhány másodperces kocsmai csetepatéból kiderül, a cigányok és nem cigányok együttivása konfliktusokkal jár, de a konfliktus a sok együtt és hasonlóan megélt helyzet után kezelhető marad. A filmben néha sötét humor bukkan fel. „Nem láttalak ma az iskolában“ – mondja a lánytestvér a fiúnak, erre az a válasz: „Én se téged.“ És ez bizonyos vidékeken tényleg így van, mert iskolába járni ugyan többnyire jó, de néha – mint az a Hurrá, nyaralunk!-ban vagy a Pókfociban ásítozó diák-fásult tanár jelenetekben is látható -, unalmas és irritáló.

A filmben egy rasszista, meg egy nem annyira rasszista rendőr beszélget egy korábbi gyilkosság helyszínén. Azt mondja a rasszista a másiknak, hogy a cigánygyerekeknek van egy szomorú tulajdonsága: előbb-utóbb felnőnek. Ugyanilyen rossz hír – ez már nem az ő közlése –, hogy a nem cigánygyerekeknek is van ugyanilyen tulajdonsága. A két rendőr jelenetének folytatása során Fliegauf megenged magának egy kis bohóckodást, a film szikárságához és eleganciájához képest némi szószátyárkodást, bennfentességet, feltételezést és következtetést, de a folytatás újra magabiztos.

Fliegauf, mint mindig, most is főként amatőr szereplőkkel forgatott. Ez jó döntés, mert amiről ő szokott filmet készíteni, nem a hagyományos színészi együttműködést kívánja, és nem is építhet a speciális magyar filmszínészi játékra. A Csak a szél szereplőinek nincs filmes előélete, igazából nem tudni, hol talált rájuk Fliegauf, a lényeg az, hogy megtalálta őket. Nyilván jelentős elfogultság kell ahhoz, hogy Sárkány Lajost, aki a kisfiút, Riót játssza, a Négyszáz csapásból Jean-Pierre Leaud-hoz hasonlítsa valaki, mert ez értelmetlen és túl ambiciózus, mégis ennek az ifjú és teljesen bizonytalan sorsú fiatalembernek a felfedezése Fliegaufot erősíti, ettől kezdve ezért a fiúért ő tartozik felelősséggel.

„Csak a szél“ – nyugtatja meg a hozzá bújó gyermekeit az anya egy olyan lírai, emlékezetes képen, amely után nem is történhet más, mint ami bekövetkezik. A film utolsó előtti jelenete nem mozgókép-történelem, de fontos képsor egy nyughatatlan korból, amikor az elszabadult indulatok a végzetet hozzák a végzet elől menekülőnek.

Elég sok filmet láttam ahhoz, hogy a moziban bármi kizökkentsen abból az egykedvűségből, ami egységnyi magabiztosságból, ugyanannyi közömbösségből meg figyelmetlenségből áll. Tetszett? - kérdeztem a film után M. Kiss Csabától, aki sok tudósítást hozott a Miskolc környéki cigányságról, és ezek a tudósítások arról voltak ismertek, hogy a cigányok is hírvivőként ismerték el. Aztán nem vártam meg a választ, mert valójában a Csak a szél közben és után csak a személyes döntések lényegesek. Hazafelé végig a film, aztán Stéphane Hessel könyve, a Háborodjatok fel!, járt a fejemben, és csak remélni tudom, hosszú idő után először jól csináltam.