szerző:
Horeczky Krisztina
Tetszett a cikk?

Illékony, felkavaró és vészjósló. Mágikus, kegyetlen Rómeó és Júlia - vér nélkül. Egy fantasztikus előadás a Puskin moziban, ahogy a drámát még kevesen látták.

Az 1713-ban alapított Párizsi Opera Balettje a második évezred elején – stílszerűen – elitkulturális forradalmat hajtott végre, ezúttal fejetlenség és véráldozatok nélkül. A világ egyik legkiválóbb balett-társulata, melyet 1995 óta Brigitte Lefevre igazgat, vigyázó tekintetét Londonra vetette.  A brit Királyi Balett (Royal Ballet) 2006-ban mutatta be Wayne McGregor Chroma című darabját, amely nem pusztán esztétikai-művészi szempontból hozott radikális változást a kompánia, sőt, a nemzetközi balettszcéna életébe. (A Chromát követte a 2008-as Infra, s rá egy évre a Limen.)

Az 1970-es születésű mozgás- és műfajreformer – a korszakváltó Chromáért kapott, szekérderéknyi díjon túl – Sir Kenneth MacMillant követően az együttes állandó tánckomponistája lett, s eztán sorra kapta a meghívásokat a méltán legjegyzettebb dalszínházaktól (milánói Scala, Párizsi Nemzeti Opera, Bolsoj).

McGregor tehát az első olyan, a klasszikus iskola-balettkánon helyett a popkultúrán (utcai és dzsessztánc, disco, Michael Jackson) fölcseperedett kortárs koreográfus, akinek sikerült betörnie a hagyománytisztelő, változásoktól irtózó, arisztokratikusan porlepte operaházi balettegyüttesek rezervátumi közegébe, és ott irány(zat)adóvá válnia.

Megerősítendő, hogy léha szeszély helyett eltökélt paradigmaváltásról van szó: a Brit Birodalom Érdemkeresztjének tiszti fokozatával kitüntetett enfant terrible egyfelvonásosát, a Carl Jung ihlette Carbon Life-ot áprilisban tárta nagyközönség elé a Királyi Ballet. Az Amy Winehouse producereként ismertté vált Mark Ronsonnal és Andrew Wyatt zenész-producerrel, a Lady Gagát is öltöztető Garet Pugh divattervezővel létrehozott pszichedelikus produkcióban a balettet ötvözik a hip-hoppal, a poppal, a kifutók mondénságával.

Az erőszakkal, enyhe szadomazo szexussal átitatott opusban a táncgéniuszok (mint az ördögi vörös Edward Watson) mellett föllépett Boy George, Alison Mosshart (Kills), Jonathan Pierce (Drums) frontember, Wale és Black Cobain rapper. A kortárs brit balettest másik két darabja a huszonöt éves koreográfus-üstökös Liam Scarlett-től a viktoriánus hangulatú, Hasfelmetsző Jackkel riogató Sweet Violets, és Christopher Wheeldontól a Ligeti György zongoraműveire komponált, 2001-es Polyphonia.

©

Visszatérve Babar hazájába: Madame Lefevre gondolt egy merészet, majd alapvető, sokak számára nem fájdalommentes változásokat eszközölt - részint a repertoár gyökeres átalakításával. E kockázatos pionírtevékenységet vette górcső alá az amerikai független dokumentumfilm veteránja, Frederick Wiseman 2009-es, kivételes munkája, A Párizsi Opera Balettje. A táncértő képíró a 2008-as évadra fokuszált, amikor is az alábbi műveket próbálta, mutatta be a 154 fős társulat: Pina Bausch: Orfeusz és Euridiké, Mats Ektől a Bernarda Alba háza, Pierre Lacotte Paquitája, a Wayne McGregor jegyezte Genus, Rudolf Nurejev Diótörője, Angelin Preljocajtól a Médea álma, valamint a német Sasha Waltz az együttes számára készített, 2007-es Rómeó és Júliája.

Az 1963-as évjáratú tánckomponista, színházi ember, operarendezőt a mérvadó ballettanz magazin 2007-ben Az év koreográfusának szavazta meg. (McGregort – meglepő és mulatságos – csak 2009-ben hirdették ki győztesnek.) A közel kétórás munka színházi felvétele (HD minőségben) idén került moziforgalmazásba, a Pathé Live-sorozat darabjaként, Vincent Bataillon rendezésében; a filmet Magyarországon a Puskin moziban vetítették, a Puskin Klasszikusok keretében.

Sasha Waltz Shakespeare-parafrázisa – hasonlóképp Lefevre direktori szándékaihoz - minden ízében innovatív szellemű. A legfőbb újítás, hogy Waltz az első, aki Hector Berlioz 1839-es drámai szimfóniájára koreografálta a Rómeó és Júliát (s nem Prokofjev vagy Csajkovszkij balettzenéjére), kórussal, három énekes szólistával (librettó: Emile Deschamps).

Az alkotó emellett tökéletesen lecsupaszította a XVI. századi tragédiát, melyben imigyen – egyebek közt - nincs: klánháború, fenyegető kényszermenyegző, őrjöngő Capulet, erkély(jelenet), párbaj, meggyilkolt Mercutio, bosszúból megölt Tybalt, nászéjszaka, a házaspárt egymástól elválasztó hajnali madárcsicsergés, Dajka, a gyászoló, sírboltban leszúrt Páris etc. Következésképp nincs (kétszeres) gyilkos Rómeó sem.

E feldolgozás előtt a Shakespeare-művet, amely – Spiró Györgyöt citálva – „aligha a reneszánsz szerelem megdicsőülése, inkább horrorfilmbe illő borzalom”, mindig összekapcsoltam a brutalitással, patakvérrel, fékevesztett szenvedéllyel. Egykoron ezért is ragadott magával olyannyira az albán-francia Angelin Preljocaj 1990-es, a Lyoni Opera Balettjének komponált, Orwell inspirálta darabja, melynek helyszíne egy koncentrációs tábor őrtornyokkal, fegyveres katonákkal, csaholó németjuhászkutyákkal. (Rómeó hajléktalan pária, ám Júliának van mit a tejbe aprítania.)
A Waltz, Pia Maier-Schriever és Thomas Schenk tervezte, vakító fehér, kubista tér teljesen díszlettelen. Bernd Skodzig jelmezei (a Capuletek fehérben, a Montague-k feketében) letisztultan elegánsak - még akkor is, amikor a férfiak pólót, pantallót viselnek.

Ez a tüntető egyszerűség több okból is a japán kultúrára utal, míg Lőrinc barát (Nicolas Paul) egy szamurájt idéz. Waltz – a lehető leghívebben a színmű címéhez – kizárólag két emberre összpontosít: Rómeóra (Hervé Moreau) és Júliára (Aurélie Dupont). Rajtuk kívül színpadi szereplő a kitűnő balettkar, a nagyjából az utolsó húsz percben szólóra érdemesített Lőrinc barát, továbbá a feltűnően jó fizikumú, sokat mozgó énekes trió: Stéphanie d’Oustrac (mezzoszoprán), Yann Beuron (tenor), Nicolas Cavallier (basszus).

©

Mivel már szó esett róla, hogy a párizsi társulat előadásában mi minden nincsen benne az albioni bárd klasszikusából, időszerű figyelmet fordítani arra, mi maradt meg belőle. Kurtán: a szerelem. Zavarba ejtő, hogy ebben az újraértelmezésben mennyire más ez az érzemény, mint a Rómeó és Júlia-feldolgozásokban általánosságban, mi több, kötelezően. Waltznál fosszíliáiban sem fedezhető föl: túlfűtöttség, hisztéria, zabolátlan nemi vágy. Ellenben: vegytiszta költészet, tömény irracionalitás, torokszorító intimitás.

A koreográfust a szerelem mint tudatmódosult állapot érdekelte, akárcsak Shakespeare-t: részint, mert ez a Mab királynő előidézte, hergelte tünetegyüttes felelős a tragédiáért. Ezért a Párizsi Opera Balettje produkciója annak dacára hátborzongató - vagy ha úgy tetszik, horrorisztikus -, hogy egy csepp vér sem hullik a deszkákra.

A lúdbőrözés okozója, előidézője: Hervé Moreau, akihez hasonló Rómeót nem láttam, és gyanítom, nem is fogok; ezért bármennyire varázslatos Aurélie Dupont Júliája, Moreau válik abszolúte főszereplővé. Az együttes vezető szólistája Heinrich von Kleist - szó szerint és metaforikus értelemben is – alvajáró alakjait (pl.: Heilbronni Katica, Homburg hercege) juttatta eszembe. E lelki karaktert az alábbi, Kleist Pentheszileiájából kölcsönzött sorokkal érdemes jellemezni: „Látom, egyformán megront öröm s bánat, / És mindkettő az őrületbe hajt”.

A bálban a garatra elragadóan felöntő Júlia még spiccesen sem kerül olyan állapotba, mint amilyenben az élet éjszakai oldalán bolyongó, hipnotikus, holdkóros Rómeó eleve és állandóan létezik. Moreau-nak ezért oroszlánrésze van abban, hogy Waltz kriminális szcénákat nélkülöző műve egyetlen (rém)álom. Illékony, fölkavaró, vészjósló, és – mint a tetszthalott Júliának – szörnyű lesz belőle az ébredés. Ezért noha Moreau és Dupont egy lélegzetelállító duóban olyan benyomást kelt, mintha párosuk nem a földön járna, zárványviláguk – melybe senkinek sincs bejárása - mentes minden szépelgéstől, pátosztól, érzelemártól. Kettősükre ugyanaz érvényes, mint a kleisti figurákra és életműre: katasztrofális.

Az intellektuálisan is eredeti alkotás többek között azért fölzaklató, mert az eltökélten a vesztébe loholó Rómeó a halálhoz keres-talál társat magának. Ezért bír mélyebb értelemmel a japáni látvány: a szerelmesek öngyilkosságának ismerten nagy hagyománya van a japán (dráma)irodalomban. Amint a németben is, mely tradíció ikonikus jelképe Kleist halála: azaz, előre kifundált, páros öngyilkossága az őt szuicid szándékairól levélben biztosító Henriette Vogellel.

Sasha Waltz különleges munkája az „értelmetlen” halál és szerelem mágikus, kegyetlen elegye, bár a befejezés csalódást keltően túlesztétizáló, dagályos és modoros. A Rómeó és Júlia teteme körül kódorgó, félmeztelen Nicolas Cavellier hosszasan dalol; a lelkiismeret-furdalásával tusakodó Lőrinc barát ellejt egy jelentéktelen szólót, illusztratíve; a Capuletek és Montague-k egyhelyben ácsorognak.

Noha a mesteri egészhez képest mindez csupán sutaság, tudható, Lefevre igazgató asszonyból mérsékelt lelkesedést váltott ki a produkció; Waltz a Rómeó és Júlia óta nem dolgozott a Párizsi Opera Balettjével. Nem így Wayne McGregor, akinek a Francis Bacon festészete körül gravitáló balettjét, Az érzések anatómiáját (L’anatomie de la sensation) 2011 júliusában mutatta be a társulat harminc tagja, közöttük hét vezető szólista. Az együttes irányítójának a brit csúcskoreográfus iránti elragadtatása azonban kétélű fegyver.

A minőségbeli különbség a Párizsi Opera Balettje és a brit Királyi Balett között ugyanis akkor mutatkozik meg a legpőrébb formájában, ha megnézzük, miként interpretálnak egy McGregor-balettet. A ragyogó párizsiak magasabb nívót képviselnek, mint McGregor saját társulata, a Random Dance klasszisai: megejtően odaadóak, kifogástalanok; kit anya szült, nem táncolhat jobban. A Royal Ballett tagjai – köztük a specialista Edward Watson – pedig úgy táncolnak McGregort, ahogyan ember, kit anya szült, nem képes.

©

Amit ők visznek véghez, átlépve az emberi teljesítőképesség határát: észbontó, ijesztő, eksztatikus, sokkoló, katartikus és szakrális. A színvonalbeli eltérés Sasha Waltz és a XXI. század balettjét megteremtő Wayne McGregor között a föntiek következménye: előbbi pompás, utóbbi zseniális.

E dolgozat tárgya a szenvedély, annak is az őrült fajtája, melyhez képest minden más renyhe lötyögés. Így nem maradt más hátra, mint elégedetten nyugtáznom, hogy a rettegett Mme Lefevre vonzódásait és választásait korántsem a józanság irányítja. Ebből az asszonyból a remek, a nívós, a kvalitásos, a formátumos, a makulátlanul ízléses legföljebb hűvös közönyt vált ki, mert ő egyetlent kutatott-hajszolt: azt, aminek nincs párja. Ez egyet megtalálta, és hatvanhárom esztendősen arra jutott, akkor mostantól ezért az egyért érdemes élni – hadat üzenve az ésszerűségnek, és a lehetetlennek.

(Sasha Waltz: Rómeó és Júlia. Párizsi Opera Balettje. Pathé Live, 2012., Puskin mozi)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A fertőzöttek és halálos áldozatok napi száma is tovább nőtt Olaszországban

A fertőzöttek és halálos áldozatok napi száma is tovább nőtt Olaszországban

Radar360: Több a koronavírusos halott nálunk, mint Kínában

Radar360: Több a koronavírusos halott nálunk, mint Kínában

Érzelmes beszédben búcsúzott a Honortól a Huawei alapítója

Érzelmes beszédben búcsúzott a Honortól a Huawei alapítója