Tisztelt Minisztérium és alkalmazottaink!

Azt szeretnénk a propagandafilmmel kapcsolatban kérdezni, mint munkáltató, hogy... hogy... Mi ez a fiatalokat lekezelő, általános iskolai fogalmazvány? Mely diszlexiás dramaturg műve és ő mikor köszönt el a valóságtól? Honnan vették ezeket a borzalmas karaktereket? Mi ennek a 4 perces strandoló Tüskevárba ojtott arisztokrata nemzetvíziónak a műfaja? Infoaljasság? Közszolgálati irrealizmus?

Így magyarázzák a film elkészítését és szellemiségét

Csak azért nem írjuk le, hogy a film rossz, mert ebben szerepelne a „film” szó is, ami önmagában dicséretnek számít.

Ezt látjuk

A történet arról szól, hogy az Ápolatlan Fiatal Sikerember (továbbiakban Áfis) kap egy levelet egy hatalmas brit zászlóval, amely filmnyelvi fogásból megértjük, hogy a sikersorozatnak nincs vége (ezt egy múltból felröppenő emlékképben látjuk 3 perc 19 másodpercnél). Áfis valamit csinálhat Angliában, tanulhat balneológiát, vagy dolgozhat az egészségügyben, ezt mind a Union Jackből tudjuk meg, ami persze soha, egyetlen hivatalos levélen nem szerepel ebben a formában. Tegyük hozzá, ha itthon kapunk egy levelet, azon is a., intézményes logo van, b., címer c., esetleg címeres trikolór.

Ki mást keresne a brit munkaadó, avagy iskola, ha nem Áfist, aki éppen most végzett az állami finanszírozástól megfosztott Corvinus Egyetemen?

Áfis a repülőtérre tart, az utolsóra Ferihegyen, amit még itt nem zártak be, taxin persze, ahol az átlag egyetemista eltapsolja a diákhitelt, majd a 40 ezer forintos szövetkabát belső zsebéből előhalássza a 200 ezer forintos iPhone készülékét, fellapozza a boldog idők fotóit, és huss, máris peregnek (vagy ahogy a Kossuth téren mondanák: pörögnek), az emlékek.

Nehéz döntés ez Áfis életében. Olyan konfliktus helyzetbe kerül, ami alatt Pierre Corneille Cidje is összeroppanna. Menjen, vagy ne menjen? Nem segít a döntésben az sem, hogy a film női statisztái, Csecs I., Csecs II. és Csecs III. bikiniben rohangálnak, ebben merül ki nagyjából társadalmi szerepük, plusz némi vihogás és pultozás. Nem segít az sem, hogy Áfisnak akad egy irigye is: a Féltékeny Hazafi (továbbiakban Féhaz).

Össze is vitatkoznak, rendkívül kifejező gesztusokkal hadonásznak egy villamosmegállóban. Megpróbáljuk rekonstruálni a beszélgetést.

Féhaz: Hülye vagy, lehetnél villamosvezető, vagy pultos lány, és te elmész?

Áfis: Többre vágyom, mit nem értesz meg, vezethetnék double-deckert is!

Féhaz: Double-deckert? Hát van az ilyen hosszú? Van az ennyire sárga?

Áfis: A double-decker piros és magas!

Féhaz: Mint a Gyurcsány?? Elfelejtetted a 2006-os kardlapozást? Nézd, ha így kinyújtom a kezem egy alkoholos filccel, Európa leghosszabb csíkját tudom az elrobogó villamos oldalára rajzolni!

Áfis a beszélgetés után a gondolataiba merül. Hiába, minden ideköti, végül visszafordul a repülőtérről. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a kijárat felé cibálja bőröndjét. A Borisz Godunov-i csendben egy értelmezhetetlen 2013. január felirat jelenik meg, de mi tudjuk, Áfis újra taxira költ.

Az idősíkok közötti akrobatika Csollány Szilvesztere szerezte a darabot.

Tapasztalatok tere és elvárások horizontja

Egy Reinhart Koselleck nevű hatalmas elme két kifejezést vezetett be a történelmi gondolkodásba: erfahrungsraum, amit nagyjából (nem tükörfordításban) tapasztalatok tereként, vagy tapasztalati térként szoktak fordítani, illetve az erwartungshorizont, azaz elvárások horizontja. Azt mondja Koselleck, hogy e kettő találkozási pontjában gondolkodunk, cselekszünk, értékelünk és tervezünk. Innen vetjük tekintetünket a történelemre és a jövőre.

Mi tartozik Áfis tapasztalati terébe?

Nincsenek benne a szülei. Nincs benne egyetlenegy magyar könyv sem. Nemhogy Faludy, Örkény, vagy Sütő, de még Wass Albert vagy Nyirő József sem.

Nincs benne magyar művészet, magyar teljesítmények, de még - hogy méltatlankodó környezetemből idézzek – „egy nyamvadt túró rudi sem”. Nincsenek benne budapesti, pécsi, győri, soproni épületek, belterek. Nincsenek benne magyar mesteremberek. Hála az égnek, nincs benne karikás ostor sem, de feltételezhetjük, hogy a következőben lesz.

Van benne azonban egy halom igazi hungarikum: bunjee jumping, strandlabda, digitális fényképező, sörhab, vitorlázó repülő. Csecs II. tényleg megkapja a jó bizonyítványért a vitorlázó repülőt?

Letiltotta a Diákhitel Központ a botrányos reklámfilmjét

Még szerepel benne fesztivál, tudják, amit a konzervatív néplélek és sajtó drogtanyának gondol és a TEK-et riasztja, ahová pökhendi polgármesterek járnak erkölcscsőszködni. Szerepel benne dodzsem a Vidámparkból, amit hagytak lerohadni és tönkremenni. Szerepel még benne a Gödör, ami már nem Gödör, hanem Akvárium, a Gödör liberális koszfészek volt.

Áfis kellék- és ruhatárának költségét most ugorjuk át, térjünk rá a baráti társaság portréjára, amely egy fél tucat tuskóból áll. A kimeríthetetlen hazai emlékek nagy százaléka elfér egy strandon, ahol az elektromossággal telített dramaturgi elméből egy Titanic referencia szikrája pattant ki, soha nem láttuk még az elmúlt 11 évben, amolyan leleményes pesti vicc, magyar csipkelődés, népmesei csavar, lázadás. BKV-hajó? Erről az jut eszünkbe, hogy a nyáron, bár volt érvényes BKV-bérletünk, 400 forintos jegyet vetettek velünk. Nem 350 forintosat, 400 forintosat. Oda-vissza 800. De ha az iPhone belefért, akkor pont a jegy ne férne bele – mármint Áfisnak, a BKV-használók nagy többségének nem iPhone lapul a zsebében, hanem 10 ezres bérlet.

Áfis és Féhaz sosem tanul, sosem fáradt, sosem dolgozik. Nem látjuk asztalra borulva szunyálni könyvtárban, nem látjuk irodaházból kilépni, nem látjuk számítógép előtt, építkezésen. De még háztartást sem vezetnek - tényleg, hol laknak? A lakás kiváló eleme a portrénak, majd szóljanak a beszállító cégnek, aki ezt a remekművet szerezte.

Amúgy jó kis hímsovén darab lett: a történetben a női szerep a pultozás és csöcs drámai kellékekben kimerül. Ezért a megragadó női nevek.

A zene nem népzene, nem magyar zene, nem Kárpát-medencei zene. A szövegért nyugodtan szégyelljék magukat.

De tudják mit? Pontosan érthető, hogy ez az átlagos, unalmas, jellegtelen, cseppet sem vonzó, mindenféle közönségszimpátiát kiváltani képtelen társaság miért nem tud vagy szeretne elmenni. Pénze van, agya nincs, tapasztalata nincs, küzdelme nincs, sikere nincs, kudarcélménye nincs, strandlabdája van. Mit keresne ez bárhol máshol, mint ahol eltartják. A szüleit általában az tagadja le, akit eltartanak.

Hogy egy kicsit tájékozódjanak, megneveznék néhány dolgot a teljesség igénye nélkül, ami miatt mások NEM szeretnének elmenni. Ezt a listát az alábbi szavazásban megtekinthetik, kérjük, használják az eredményt bátran és ingyen, így is megtakaríthatnak egy halom pénzt, amit amúgy a Századvég kiszámlázna.

Tragikomédia

Egyik szemünk sír, a másikból egy ceruza áll ki, ez nézhetetlen. Már nem is aljas, nem is hazug, hanem mérhetetlenül ostoba és kong az ürességtől. Tényleg ebben merül ki honszeretet?

Comical Ali figurája sejlik fel. Nem Chemical Ali, bár ugyanúgy Szaddám Husszein nagyhatalmú emberei között találjuk meg, az egykori Hírközlési Miniszterről van szó. A becenevét akkor kapta, amikor az amerikai csapatok, mint kés a vajban haladtak előre a bagdadi repülőtértől a belváros felé. Ő kiállt, és arról hirdette az igét, hogy az iraki csapatok visszaverték a támadókat. Majd elvonult a kamerák elől, és fogságba esett.

Tényleg komikus volt, de akadt egy nagyon fontos funkciója. Hazabeszélt. Azért mondta, amit mondott, hogy a maradék elvakult tudja, van értelme folytatni a harcot.

Úgyhogy kérjük, a fentieket tekintsék semmisnek, hiszen kiderült, ez a film nem azoknak készült, akik már nem bírják, nem is azoknak, akik még bírják. Azoknak készült, akit Békemenetre lehet fuvarozni.

A gond ezzel ugyanaz, mint minden mással: nem csak ennek a szűk közönségnek a pénzét költik. Önök alkalmazottak, mi pedig szintén a munkaadók közé tartozunk. Nehogy kirúgás legyen a vége.