Vigye el az ördög, őrnagy úr
Minden ember életében megjelenik egyszer egy őrnagy. Úgy lehet felismerni, hogy alacsonyabb, fiatalabb és aljasabb, mint ön. Ilyenkor nem árt, ha kézközelben van a margóvágó. Új dobozolási technológia az Örkény Színházban.
Mátraszentanna a világ legjobb helye, Isten tenyerén ringatózó amolyan földi paradicsom féle attól még, hogy a faluban szügyig ér a szar. A bartalaposi völgyben cirongató meleg van, lágy szellők keverik a szájpadlásra tapadó, onnan azonnal leolvadó csirkemáj illatát a szaglószervet egészségesen irritáló szarszaggal. Minden így van jól, és azt is tudjuk, miközben hallgatjuk a szippantókocsi üzemeltetőjének szakértését, ki ügyvédből nyergelt át kétszeres pénzt kereső vállalkozóvá, hogy ez a simogató, tájat körülölelő emberi ürülék a jól karban tartott egyenletes eloszlása okán akkor is megóvandóan a miénk, ha a települést a derítőhálózat hiánya miatt az IBUSZ fizetővendég szolgáltatása a kevésbé vonzó C/2-es kategóriájába sorolta. Szeretünk egyensúlyban élni a szagokkal, jól elvagyunk a saját masszánkban, következésképpen gyűlöljük, elzavarjuk, és előbb-utóbb elpusztítjuk azt, aki megzavarja ezt a kényeztető idillt. Nem csak ezért mentünk például a szovjet ellen, de alighanem ez is benne volt.
Örkény István Tóték című, kisregényként született, majd színművé-tragikomédiává átdolgozott és filmen is megjelenített műve erről, a nyugalom és az egyensúly megzavarásának a kísérletéről szól. Nyilván nincs ember, aki ne olvasta, látta volna – többször is – a Tótékat, Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr című filmjét, lévén ez az egyik legtöbbször színpadra állított, és a színpadon szinte becsődöltethetetlen, a televízióban hiba nélkül működő mű. A premier sokat tudó közönségéből egy hölgy azt találta mondani, imádja az örkényi kisrealista abszurdot – most kéne a karzaton helyet foglaló Marshall McLuhant lerángatni, hogy lépjen közbe –, másvalaki, nem az első vodkasör után pedig azt, hogy a Tóték a magyar Gyalog-galopp.
A II. világháború idején vagyunk. A front messze van, a hátországban maradottak az újságokból értesülnek arról, mi történik a fiaikkal. Örkény egy tábori lapra is le tudta írni azt, amivel a kortársai oldalak százain, nagyregényekbe bonyolódva bíbelődtek. Erről tudósít keserűen a munkaszolgálatból Szilágyi János Györgynek: „Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt.” Magunk előtt látjuk a cenzor felhúzott szemöldökét, amint humorérzék híján tilosat keres a közlésben, gondolkozik erősen, mivel tagadhatja a lap elküldését, de hiába olvassa meg újra és újra, nem leli benne a cenzúrázni valót. Való igaz, az embernek a háborúban az a dolga, hogy hason csússzon, életének megmentése érdekében pedig más emberek életét vegye el.
Annak, hogy az ilyen tábori levlapok nem mindig, vagy késbe értek célba, annak a Gyuri atyusok az okai. A félnótások rajonganak a szimmetriáért, kedvelik és értelmezni képesek a hivatalos formákat, ragaszkodnak a mániájukhoz és nem mindig hoznak rossz döntést. A jó döntés az, hogy a kiválasztottak nem kaphatnak rossz híreket. A kedvelt embereknek címzett rossz hírek a patakban vagy a vízgyűjtő dézsa alatt ázva végzik.
A Tóték előadásának nincsenek olyan formai követelményei, mint az észak-magyarországi tűzvédelmi hatóság ügyrendi szabályzatában a tűzoltók számára kötelező érvényűen megfogalmazottak, azaz: a tűzoltó teste függőleges tengelyének, valamint a sisak vízszintes tengelyének 90 fokos szöget kell bezárnia. De a korábbi színre vivők inkább ragaszkodtak ahhoz, mint sem, hogy érzékeltessék: már javában zajlik a nagy háború, akik pedig életben vannak, reménykedők, csalódottak és frusztráltak.
Az Örkény Színházban szakítanak mindenféle jelezéssel. Gáspár Ildikó, aki a regényből a szövegkönyvet készítette, és Mácsai Pál, a rendező egyaránt a Tótékat körülölelő, mindig frissíthető mítoszban látja az 1967-ben keletkezett darab túlélőképességének a titkát, amelynek fő tartópillére a paradicsom elvesztésétől való közönséges emberi félelem. Mácsai az Élet és Irodalomban azt mondta, ez a világ attól irracionális, hogy otthonos. Az otthon bizonyos védettséget ad, hiszen mégiscsak jól körülhatárolt érdekközösségről van szó, ám ezt pillanatok alatt felforgathatja egy betolakodó idegen, aki előbb összekuszálja, majd megváltoztatja az erővonalakat.
Mácsai elegáns és merész gesztussal közelít a Tótékhoz, amikor elvonja a szereplők kezeügyéből a kellékeket (a dobozolásról, minden emberi cselekedet hiábavalóságáról most egy szót sem: a darabban van egy különösen erős és teljesen a helyén lévő formai megoldás, egy jól, és önfeledten kijátszott poénsor, melynek az ismertetésétől eltekintünk). Először is tudomásul veszi, hogy a Tótéknak nem is egy, több míves és rögzített formája létezik, aminek az emlékezetből való kiiktatása Jorge Luis Borges tollhegye után kiáltó feladat. Valószínűleg nem is sikerülhet egy ilyen eltüntetési mutatvány, ami a darab klasszisának bizonyítéka.
Mácsai megtehette volna, hogy nem vesz tudomást az előképekről: ilyenkor szokták a színészek meg a rendezők azt mondani, nem néztem meg a korábbi előadást vagy a filmet, mert nem akartam azok befolyása alá kerülni. Ilyet azonban inkább Jack Nicholson szokott mondani, nem Mácsai. Az ő Örkény Istvánhoz kötődő, és az ebből a kapcsolatból eredeztethető ihletett és ihlető viszonya, és általában az intelligens megoldásokhoz való vonzalma kizárja a versenyzést, nem rivalizál színpadi és filmklasszikusokkal.
Bagossy Levente díszlete ügyes és takarékos, mint a súlyra éppen megfelelő, de valamiért mégis hiányosnak tűnő menetfelszerelés vagy a kórházi koszt. Anélkül, hogy belemennék a szimbolikus üres tér alkalmasságának taglalásába – miként az ezzel kapcsolatos ellenérveknek sem adunk helyet –, el kell mondani, jó ez a lecsupaszított tér, így sokkal kényelmesebben elférnek benne az örkényi mondatok. A fakeretre körben színes izzókat erősítettek, a külvilágot kitakaró műselyem függöny egyszerre idézi a sebtében az előadásra már alkalmas, összebarkácsolt frontszínházak egyszerűségét, de hozza a hátországi orfeumok atmoszféráját is. Innen lépnek be, mi több, a koncepció szerint, néha táncolva berobbannak az ünneplőt viselő szereplők, és katona- meg a hátországiak támogató, nosztalgikus, háborús romantikával szerenádozó műdalokra gyújtanak rá.
Tót emblematikus tűzoltósapkája a 11. sorból a szovjet űrhajósok vagy a hegymászók sisakjának látszik, miként azt is bizton állíthatjuk: nem a sisak anyaga, formája, a korjelző kora fontos, hanem, hogy nem rendeltetésszerű viselése során mindig alkalmas volt és alkalmas is marad az ember megalázására. Érdekes megfigyelni, a tűzoltóparancsnokot alakító mindenkori színész milyen jelentőségteljesen húzza a szemébe – Ágika és Mariska könyörgésére – a személyiség felfüggesztésére alkalmas sisakot. Ehhez jön még a térdek beroggyantása, az ásítást kiiktató csipogó erotikus, egyben undorral történő bekapása – vigyázat, szopogatni, nem lenyelni! –, és már majdnem kész is a figura. Sinkovitsnak legalábbis egyből megvolt.
Csuja Imre (Tót) is megcsinálja a zsánert, hozza az elvárt gesztusokat, de közben építgeti a maga Tótját: igyekszik az őrnagy fölé kerekedni, ami azért nehéz, mert ha túl akarja élni ezt a hirtelen keletkezett párbajt, alacsonyabbnak, kevesebbnek kell látszania. Vele szemben a snájdig őrnagy (Epres Attila) előbb fölényeskedő, majd gonoszkodó és megosztó; hiába a lesújtó margóvágó ijesztő hangja, elpusztíthatatlannak tűnik, és kísérletet sem tesz az ördögi Latinovits apatikus-agresszív őrnagyának amúgy reménytelen megidézésére. Ágika (Takács Nóra Diána) ezúttal nem törékeny szűz, hanem mondhatni, hadrafoghatóan drabális, de hihetően az. Van egy príma jelenete, amikor a mikrofonállványt egy rocksztári pózból átalakítja a kis játékszekérré, amivel Kasztrineréktől hozza a kínai mintás ágyterítőt, a kocsonyába való zselatint Cipriani professzor szakácsnőjétől. Pogány Judit Mariskaként a családot össztartó, a fronton lévő katonafiáért, Gyuláért aggódó szürke, ám nem élettelen anya. Nem kellemetlen, ahogy Ficza István a lökött postás karakterét többnyire börleszk elemekkel túlhangsúlyozza, de műsorközlőként még kicsit bele kell rázódnia a Kabaré óta foglaltnak tűnő konferanszié-szerepbe.
A premieren még nem volt teljesen kész az előadás, de az is megtörténhet, hogy soha nem is lesz teljesen az. Ez azért lehet, mert a Tóték egyik titka az, hogy aktuálisan sosem teljesen kész. A másik oka, hogy a színészekre roppant terhet pakol a rendezés: nemcsak a saját karakterüket kell megformálni, a történet árnyalatait követő, hanem a játszók mozgását, akaratát kommentáló beszélő szerepét is át kell venniük, így (éneklő) színészként, illuzionistaként és – miután a néző mégsem képes szabadulni a benne élő előképektől – varázslóként egyidejüleg kell helytállniuk.
Ráadásul a világban a legtöbb dolog – a jók is meg a rosszak is – mindig az ember háta mögött játszódnak, a kilátást pedig valahogy mindig valami őrnagy takarja el. További rossz híreink is vannak: nem is egy őrnagy létezik, hanem megszámlálhatatlanul sok. Ha nem akarnak maguknak rosszat, keressék meg a világot önök elől kitakaró privát őrnagyukat. Ettől ugyan a világ nem lesz jobb és élhetőbb, de közelebb visz annak a kérdésnek a megválaszolásához: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) felfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?” És olyan erőhatalom van-e, amely az emberrel embervoltát megetethetné? Nagyokat nevettünk azon, hogy mindkét esetben igen a helyes válasz.
(A Tóték legközelebb március 15-én látható az Örkény István Színházban.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
