Az angol táncosnő, aki Budapestet választotta London helyett
Akadnak olyanok is, akik éppen Londonból költöznek hozzánk. Samantha Kettle táncosnő Budapesten építi karrierjét. Április 10-én mutatták be Bozsik Yvette: Minden ötödik órában című darabját az Átriumban, ebben is láthatjuk.
Oly sok honfitársunk próbál az angol metropoliszban szerencsét, hogy London az ötödik legnagyobb magyar várossá vált az elmúlt néhány évben. De akadnak olyanok is, akik éppen fordítva, Londonból érkeznek hozzánk. Samantha Kettle táncosnő Budapesten építi karrierjét, április 10-én is fellépett Bozsik Yvette: Minden ötödik órában darabjában, az Átriumban.
hvg.hu.: 29 éves vagy, hét éve élsz Magyarországon, tökéletesen beszélsz magyarul. Hogyan-miként keveredtél Budapestre?
Samantha Kettle: 2006-ban lettem Bozsik Yvette társulatának tagja – jelenleg nyolcan vagyunk, minden előadásban más számban és kombinációban veszünk részt. Londonban születtem és nőttem fel, ahol, Magyarországgal ellentétben, a korai táncoktatás nem államilag finanszírozott. Ezért én 16 éves koromig csak hobbiszinten táncolhattam, iskola mellett – akkor pedig felvettek a neves Rambert Schoolba. Ez egy nagyon egyedi módszerekkel oktató iskola, ahol a klasszikus és a modern tánc fele-fele részét teszi ki a tananyagnak. Ráadásul műhelymunka formájában dolgoztunk: egy-egy iskolai előadásban nem csak a táncosok, de a rendezést, koreográfiát stb. tanulók is mindig részt vesznek. Nagyon kreatív hely, nagyon erős a csapatszellem. Talán épp ezért én ezt a szellemet kerestem – és nem feltétlenül Angliában, sőt!
hvg.hu.: És Yvette társulatára találtál?
S. K.: Miután a Rambertben végeztem 19 éves koromban, elkezdtem mindenfelé küldözgetni az önéletrajzomat. Ha valaki vagy valami szimpatikus volt, bejelentkeztem nála. Léptem fel Franciaországban, Görögországban… És Yvette-et is megkerestem, aki el is hívott Budapestre, hogy megismerjen. Ez 2005-ben történt. A Társulattal töltöttem 3 napot, beugrottam egy-egy szerepbe, barátkoztam a tagokkal és a helyzettel. Ezután egy évig nem nagyon mozdult előre a dolog, mert még nem volt alkalmas darab, akkor viszont Yvette felajánlotta nekem Miss Julie szerepét! Ez az előadás nagyon erős élmény volt mindenkinek, és mivel a csapat egyik tagja épp akkor készült hazaköltözni Szerbiába, egyszer csak felmerült annak a lehetősége, hogy állandó jellegű tagjává válhassak a Társulatnak. Maradtam.
hvg.hu.: Valakinek, aki angol gyökerekkel és jelentős nemzetközi rálátással rendelkezik, mennyire számít Bozsik szemlélete, munkamódszere különlegesnek?
S. K.: Yvette iszonyatosan érzékeny ember, aki tökéletesen ért hozzá, hogy egy pillantással levegye, kiben mi is rejlik valójában – aztán pedig ki is hozza azt. Nem akarja megváltoztatni, saját képére formálni a táncosait – „hozott anyagból dolgozik”, és remekül... Emlékszem, amikor édesanyám ideutazott, hogy megnézzen a Cabaret-ban: leesett az álla. Ő el se tudta volna képzelni rólam, hogy egy olyan szerepet játsszak – Yvette viszont látta bennem.
hvg.hu.: Meg is szólalsz a színpadon – ráadásul magyarul.
S. K.: Igen, most már a próza is a repertoárom része! Ki gondolta volna… De Yvette látomásában minden rész értelmet nyer. Nyolc ember, nagyon erős koncepcióval összeválogatva…
hvg.hu.: A saját magánéletedre kihat ez a hozzáállás?
S. K.: Azt hiszem, igen. Sok problémám volt a stresszel és a szorongással, ám a Társulat megfeszített munkatempója – évi három premier, már turnéra se nagyon van időnk menni! – mellett egyrészt nincs időm erre fecsérelni az energiámat, másrészt Yvette olyan koncentrációt követel, hogy meg kellett tanulnom félretenni az aggódást. Most már tudom kezelni a szorongásomat mind a színpadon, mind civilben. Gondolj bele, én, aki világéletemben féltem nyilvánosan megszólalni, magyarul mondok szöveget a színpadon!
hvg.hu.: Hogy telik egy nap a Társulatban? Hogyan zajlik egy próba?
S. K.: Minden reggel 9-től klasszikus balett-tréningünk van. Aztán próba, és a héten több este előadás is. A próbák intenzívek, Yvette rendkívül perfekcionista, nincsenek „leengedős” napok. A darabok szó szerint az utolsó percig finomodnak, alakulnak – erős a rendezői vízió, de persze mindenkinek lehet véleménye, hozzáadhat, konzultálhat a részleteket illetően. Mindenki tele van ötlettel. Yvette szerintem abban is nagyon ügyes, hogy nagy önfegyelemmel tudja saját magát szerkeszteni. Nagyon figyel a darab ívére, hogy egy egésszé álljon össze. Ehhez sajnos néha nagyon jó részeket kell kidobni. Hányszor látok máshol előadást, ahol egy-egy rész külön megállja a helyét, ám az egésznek valahogy nincs íve. Mi pont azon dolgozunk, hogy ez meglegyen. És ez kemény dolog.
hvg.hu.: Kire hallgatsz a saját alakításaidat illetően?
S. K.: Csak Yvette-re. Én nem figyelem magam tánc közben, nem képzelem el, milyen lehet kívülről, nem nézem magam vissza videón. Nekem Yvette a szemem, rábízom magam, eszköz vagyok a kezében. Ritka bizalmas a viszonyunk, ami szerintem elengedhetetlen táncos és rendező között. És az ő tökéletességre törekvése minket is perfekcionistává tett ám!
hvg.hu.: Gyakran jársz haza?
S. K.: Általában 2 hónapos nyári szüneteink vannak, ilyenkor mindig hazamegyek Londonba. Szeretek alkalmi munkákat vállalni, kikerülni a művészburokból. Pesten főleg művészek, értelmiségiek körében élek – kevésbé tudom, hogyan élnek az átlagemberek, pedig mint művésznek szükségem lenne erre a tudásra.
hvg.hu.: Nagyon szépen beszélsz magyarul. A Társulat miatt kellett megtanulnod?
S. K.: Yvette remekül tud angolul, de a táncosok között többeknek sokkal kényelmesebb magyarul beszélni. Úgyhogy így egyszerűbb. Ráadásul kicsit félénkek is! (Nevet.)
hvg.hu.: Most Valencia James is a Társulat tagja – ám amikor jöttél, egyedül voltál külföldi. Nem furcsa választás Yvette részéről, hogy pont egy angol lányt hívott meg?
S. K.: Sokat dolgozott Angliában, szerintem neki teljesen természetes, hogy egy angol is legyen a csapatában.
hvg.hu.: És még szöveges szerepeket is ad! Bozsik híres arról, hogy elegyíti a táncot és a szöveget, kísérletezik, változtatja az arányokat…
S. K.: Igen, és ezért minden szerepem teljesen más is, mennyiségben és típusban is. Új darabunkban, a Minden ötödik órában c. előadásban sok szöveget mondok. Yvette teljesen egyedi ebben: zökkenőmentesen elegyíti a szót és a mozdulatot.
hvg.hu.: Honnan szerzed az inspirációt a színészi játékhoz?
S. K.: Elsősorban nyilván a képzeletemre hagyatkozom. Az Orfeuszban (Orfeusz és Eurüdiké – a szerk.) például gyászoló férjet alakítok. Itt nem támaszkodhattam személyes élményre – elképzeltem. De igyekszem tapasztalatokat is szerezni, Londonban pl. dolgoztam egy hajléktalan-menhelyen, ahol csak ül az ember, és hallgatja a betérők történeteit…
A családban marad
hvg.hu.: A Minden ötödik órában c. új darabban mit, kit játszol?
S.K.: Nagyon érdekes a szerepem. Voltam Yvette színpadán már sokszor áldozat, voltam agresszív is, ami nem ment könnyen… Most a „kívülálló” leszek, a szociális munkás a családon belüli erőszak poklában, aki szemlélő is, illetve igyekszik segíteni, bármilyen lehetetlen küldetés is egy családon kívülről segíteni… Egyébként egy valós személyen alapul a figurám, aki könyvben írta meg a segélyvonal alkalmazottjaként szerzett élményeit.
hvg.hu.: A darab szövegkönyve igen eredeti módon állt össze.
S. K.: A NANE Egyesülettel dolgoztuk elsősorban (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen – a szerk.), az ő dokumentumaikat, jegyzőkönyveiket, tehát tényleg megtörtént eseteket használunk kiindulásként. Emellett Bukowski, Bergman műveit… Yvette koncepciójában kiemelten fontos, hogy a családon belüli testi-lelki erőszak egy történelmileg és földrajzilag is általános és visszatérő probléma, ami ráadásul nem csak női áldozatok ellen irányul. A Minden ötödik órában tágabban értelmezi a kérdést – ez egy mindünket érintő dolog, amit nem lehet csak a személyes szinten megélni.
hvg.hu.: Yvette-nél a kapcsolatokon belüli erőszak visszatérő motívum…
S. K.: Így van. A lány, kertben például a saját gyerekkoráról szól. A Minden ötödik órában egyébként Fullajtár Andrea ötletéből született, akivel Yvette együtt dolgozott A vaginamonológok előadás idején. Az új darab nem a feminista megközelítést alkalmazza.
hvg.hu.: Ebben is megjelenik a „szemlélettágítás”?
S. K.: Szerintem a férfi és a nő túl szűk fogalmak. Amikor találkozom egy másik emberrel, egyszerűen úgy tekintek rá, hogy „ember”. És a családfogalmunk is túl szűk, ami meg is jelenik a darabban. Hivatalosan a családnak menedékként kellene funkcionálnia, ahová az ember a kegyetlen világ szörnyűségei elől visszamenekül. Ha azonban egy kicsit megnézzük, hogyan is mennek a dolgok valójában, rá kell jöjjünk, hogy a legtöbb ember számára a család rengeteg szenvedés forrása. Ne legyünk többé álszentek, nézzünk szembe azzal, hogy mit jelent a család fogalma ma, nekünk.
Ahogy a cím is kifejezi: nem ritkaság, nem keveseket érintő ügy, nem csak egy-egy embernek lenne szüksége a nyílt beszédre, a feltárásra.
Turista osztály
hvg.hu.: Április 27-én pedig már a Tavaszi áldozat premierje lesz a Nemzeti Táncszínházban…
S. K.: Ne is mondd, ez egy nagyon sűrű időszak. Magyarórára járni sincs időm, pedig nagyon szerettem. Bár Blikket és Nők lapját olvastattak velünk. (Nevet.) Jó, egyszerű nyelvezet!
hvg.hu.: A Társulat mellett dolgozol még valahol?
S. K.: Angol nyelven tanítok elsősorban külföldi kislányokat balettre. Emellett oktatok még az amerikai iskolában is, Nagykovácsiban.
hvg.hu.: Hogy reagálnak a budapestiek, amikor meghallanak magyarul beszélni?
S. K.: Ellentétben az angolokkal, a magyarok egyáltalán nincsenek hozzászokva, hogy az anyanyelvüket egy nem anyanyelvi szájából hallják meg. A reakció mindig minimum meglepődés – és minden esetben: érdeklődés. Hogyhogy – hol, miért? Sokan kedvesek és támogatóak, de van, hogy kinevetnek, vagy épp gratulálnak. Mindenkit érdekel a motivációm, és az egyszerű választ ritkán fogadják el. Ráadásul mivel elég jól beszélek, egy BKV-dolgozónak vagy bolti eladónak sokszor nem is esik le, hogy külföldi vagyok. Egyszerűen azt hiszik, hogy hülye vagyok.
hvg.hu.: Kéne neked egy póló: Nem vagyok hülye, csak külföldi.
(Nevet.)
hvg.hu.: Milyenek vagyunk mi budapestiek egy angol hölgy szemével?
S. K.: Nyilván csak a saját szemszögemből tudom megítélni a helyzetet… Szerintem kedvesek, barátságosak, félénkek, nyilvános helyen olykor látványosan rosszkedvűek. Kicsit mintha félnétek az ismeretlen dolgoktól meg a szerepléstől, ami kár. Annyi sok tehetséges ember van itt – ilyen kicsi helyen!
Azt látom, hogy itt sokan dolgoznak szerelemből – nem annyira kompetitív a helyzet, mint Londonban, nem akarják kifúrni egymást munka közben… Nem akarja mindenki kiárusítani magát, sem másokat erre presszionálni. Érzek továbbá egy fajta tiszteletet egymás iránt munkahelyen, barátságban – az emberek békén hagyják egymást, nem akarnak senkin átgázolni, lehet békében együtt dolgozni, nem kérdőjelezik meg folyton a kompetenciádat.
Persze valószínűleg a két dolog összefügg: kevesebb a nyomulás, és több a saját tehetség folytonos kétségbe vonása. Pedig biztosan létezhet egyensúly: hogy ez a tisztelet-megbecsülés is megmaradjon, de el is múljon a félelem attól, hogy megmutassátok magatokat, merjetek kiállni, ne féljetek a kiszámíthatatlantól…
hvg.hu.: Mi a legtipikusabb budapesti élményed?
S. K.: Budapesten nagyon jó a közbiztonság, sosem félek este az utcán – míg Londonban azért nem árt óvatosnak lenni. Számomra a példaértékű élmény az volt, amikor a József körúti lakásunkat a lakótársammal véletlenül egész napra tárva nyitva hagytuk, égett bent a villany, laptopok stb. Semmit nem vittek el.
De jártam sok más helyen is Budapesten kívül. Turnéztam többek között Veszprém, Sopron, Debrecen, Győr, Pécs városokban… Hát Pécs, az csodaszép! A Balaton viszont kimaradt – ha hosszabb szabadságom van, mindig hazamegyek.
Átlépések
hvg.hu.: Összehasonlítható szerinted a magyar és az angol táncélet?
S. K.: Teljesen más. Angliában nem az európai tánctradíció dominál – inkább Amerika felé kacsintgatnak. Ráadásul Nagy-Britannia ugye rendkívül nagyra becsüli a szöveges színházat, annak komoly angol történelme miatt. Így aztán Angliában elég konzervatív az ízlés a tánc terén, bár amikor egy külföldi társulat jön, nagyon lelkesek. De Londonban vagy eladni kell, vagy oktatni a népet. Ami egyik se, annak nincs létjogosultsága.
hvg.hu.: Más-e ott a táncosok státusa? Jobbnak érzed-e az itthoni helyzetet?
S. K.: Londonban mindenki folyamatosan nyomul, és nagyon karrierorientált. Budapesten mindenkinek gyereke van, és valahogy tudnak egyensúlyt teremteni a munka és a család között. Ez annyira felfrissítő és megnyugtató számomra, én is szeretnék egy napon majd családot. Londonban ez kétlem, hogy lehetséges volna – kb. az utolsó generáció vagyok, aki az angol fővárosban született. Ma már nincsenek ott gyerekek és idősek, csak egy rakás hajtós szingli. Magyarországon egy táncos szülhet gyereket – nagy dolog! Londont, ha épp nem keresel nagy pénzeket, egész egyszerűen el kell hagynod. Budapestről nem kell elköltöznöd, ha pl. nyugdíjas vagy…
hvg.hu.: Családcentrikusnak látsz minket? A statisztikák mást szoktak mutatni.
S. K.: Abszolút családcentrikusnak. Lehet, hogy ez összefügg a korábban említett ambícióhiánnyal persze… De Budapesten a család nagyon fontos, sokkal közelebbi viszonyokat ápolnak a családtagok. És – talán emiatt – az emberekben van egy nagy adag altruizmus: a barátok rohannak segíteni, ha telefonszám, tipp, tanács, munka, albérlet kell.
hvg.hu.: A Minden ötödik órában ehhez hasonló pozitív üzenettel zárul majd?
S. K.: Nincsenek üzenetek. Yvette mindig kérdéseket vet fel. Különböző szempontok, szereplők, igazságok… Lehet, hogy mindenki áldozat. Sok agresszor maga is bántalmazott volt gyerekkorában. Annyit árulhatok el, hogy mindenképpen el fogjuk gondolkodtatni a közönséget!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
