A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Elvis Presley: Heartbreak Hotel
Az ötvenes évek McCarthy-féle, és még bőven szegregált Amerikájában a rock and roll maga volt a konzervatív társadalom arculcsapása – a műfajt és életérzést aztán szépen a mindennapi élet szövetébe simította és dollárosította az okos zeneipar, de ez az alapokon nem változtat. Hatvan éve maga volt a botrány, hogy egy déli fehér férfi „fekete hangon” énekelt (vagy fordítva, mint Chuck Berry esetében, ha egy fekete férfi a hangja alapján fehérnek tűnt). Ha pedig még a csipőjét is rázta a tévéképernyőn, az maga volt az istentelen rebellió – a fiatalok számára pedig maga a tinédzser-mennyország. Elvist is néha csak deréktól felfelé mutatta az operatőr.
The Rolling Stones: Sympathy For The Devil
A Rolling Stones nemes egyszerűséggel a nagybetűs Világ legveszélyesebb rock and roll-zenekarának eposzi, állandó jelzőjét kapta a rocktörténelemtől. Ma már persze mindannyian decens urak – régi csibészek –, akiknek pályafutására minden bizonnyal az idei Glastonbury fesztiválon való szereplésük tette fel a koronát, ám a múlt nem maradt feltáratlanul. Keith Richards Élet című könyve például mindent, és annál is többet elmesél. Nevezetes határsértéseik egyike az alábbi dal.
Sex Pistols: Anarchy In The UK
A szürke, gazdaságilag lerobbant, néha fájdalmasan vaskalapos és unalmas hetvenes évek végi Nagy-Britanniában bombaként robbant, stílszerűbben, fegyverként sült el az agent provocateur Malcolm McLaren menedzser által megkomponált Sex Pistols tökéletes popkulturális provokációja, mely a punk nevet kapta, de amennyire modern volt, legalább annyira épített a huszadik század avantgard izmusainak hatásmechanizmusaira.
Madonna: Material Girl & Lady Gaga: Applause
A többek közt a „dolgozó lány” helyes, feltörekvő, nett és konzervatív, filmben is megénekelt mítoszára épülő nyolcvanas években arculcsapásként hatott az erotikát bátran eszközként használó, az „anyagias” világot ironikus kontextusban tárgyaló, kliséteremtő popdalokban utazó olasz-amerikai popsztár.
Stefani Joanne Angelina Germanotta, azaz (az ugyancsak olasz-amerikai) Lady Gaga tudta, hogy hova nyúljon, amikor művészi előképet keresett. A képzett zongorista-énekesnő sokáig manhattani, pontosabban Lower East Side-i klubokban próbált kitűnni, mint dalszerző-énekesnő, végül a kétezres évek közepén döntött úgy, hogy új pályára helyezi könnyűzenei karrierjét. A végeredmény ismert.
Neurotic: Brék & Pajor Tamás: Te mesterséges ember
A nyolcvanas évek teljes hazai undergroundja színtiszta provokációnak számított az aktuális hatalom szemében – ugyanakkor ezek a számok jelenidőben, azaz most, az akkori kontextustól távol is élvezetesek. Volt, aki hangosan, és ihletért az ősi múltba visszanyúlva lázadt, mint a VHK, és volt, aki légiesen, mint a Balaton. És akadt, aki padlógázzal, szemben a forgalommal, de lazán és könnyedén, már-már slágeresen, mint az évtized végén több társával a Hit gyülekezetébe megtért Pajor Tamás és zenekara, a Neurotic. Pajor persze ma is provokál, csak másképpen.
