Íme, az év legfontosabb albuma

Arcade Fire - Reflektor

A 2001-ben alakult montreali székhelyű kanadai Arcade Fire a kétezres évek egyik emblematikus rockzenekara - nem csak művészi teljesítménye, eddig hibátlan (és művészi kompromisszumok nélküli) albumsorozata miatt, hanem azzal is, ahogyan ismertté vált és befutott. A Régine Chassagne-Win Butler házaspár vezette Arcade Fire-t - melyben az utóbbi időben már egyértelműen Win Butler viszi a frontemberi szerepet - nem a zeneipar nagy corporate játékosai, hanem a már változóban lévő könnyűzenei tér új szereplői, a zenei blogok és internetes oldalak tették ismertté és futtatták be 2004-ben, amikor megjelent Funeral című bemutatkozó nagylemeze. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az együttes akkori turnéjának bécsi állomását még egy kisebb klubba, a duna-parti Flexbe szervezték, ám mire a zenekar (és vele együtt a nemzetközi hype) 2005. május 21-én az osztrák fővárosba ért, az együttes simán meg tudott volna tölteni egy kétszer vagy többször akkora helyet is.

Az Arcade Fire 2004-től lépésről lépésre lett a világ egyik legfontosabb alternatív rockzenekara, úgy, hogy képes volt albumról albumra megújulni, s a hirtelen jött siker után is képes volt megőrizni kreativitását és emberközeli attitűdjét. A bemutatkozó nagylemez, a Funeral kompakt saját univerzum, mely a folkos hangzástól a Roxy Music-on és a Talking Heads-en át a Pixies-ig sok mindenre emlékeztet, mégis, egészen különös és különleges. Az immár nagyszabású 2007-es Neon Bible hideglelős és americana-idézetekkel (főleg Bruce Springsteen-hatásokkal) teli - külön érdekesség, hogy ennek a lemeznek vonósrészeit Budapesten rögzítették. A legutóbbi lemez, a már külsős producerrel, Brian Eno egykori jobbkezével, a Björk- és Coldplay-lemezekről is ismerős Marcus Dravsszal elkészített 2010-es The Suburbs - mely Win Butler frontember szerint „Neil Young- és Depeche Mode-hangulatok keresztezése” – ismét több hatást, folkot, poszt-punkot, new wave-et, elektronikát és gitár-popot egyesít. Ez utóbbi lemez csúcsra futtatta az egykor underground családi-baráti csapatként indult zenekart.

Hogy az Arcade Fire valami különlegesre készül, már akkor sejthettük, amikor híre kelt, hogy az új lemezt a kétezres évek New York-i színterének egyik legizgalmasabb játékosa, a kísérletező elektronikában utazó DFA lemezkiadó egyik fő megfejtője, társalapítója, a 2005 és 2010 között LCD Soundsystem néven három szuper nagylemezt jegyző kétszeres Grammy-díjas James Murphy gondozza producerként. Ha nem is tudhattuk még, milyen lesz a végeredmény, azt már előre gondolhattuk, hogy a zenekar – igen helyesen – ismét feladja a járt utat.

Gyanúnk részben beigazolódott, másfelől csak fokozódott a címadó-, egyben lemezelőzetes dalt és annak klipjét felvezető, a hvg.hu által is kitárgyalt furmányos és artisztikus kampány láttán (és persze a David Bowie vendégvokáljával rögzített Reflektor című szám hallatán).

A végeredményt, a tizenhárom számos dupla albumot hallva nyugodtan hátradőlhetünk, az Arcade Fire immár négyelemű életműve továbbra is hibátlan. Illetve dehogy dőlünk hátra. A zenekar eddigi legkísérletezőbb, egyben legpoposabb albumának első fele táncba hív, miközben úgy jelenidejű, hogy egyszerre juttatja eszünkbe a Brian Eno produceri kezelésével rögzített Talking Heads-lemezeket (Fear Of Music, Remain In Light), az ugyancsak Eno fazonírozta berlini David Bowie-albumokat („Heroes”, Low, Lodger), vagy a hetvenes éveket lezáró, a nyolcvanas évekbe átvezető Bowie-nagylemezt, a Scary Monsterst. (Érdemes megjegyezni: a nemzetközi sajtó egy része a U2-féle Achtung Babyt emlegeti, mondván, az Arcade Fire új albuma hasonló „balkanyar” az együttes eddigi hangzásához képest). Ha másképp nézzük, igazi kavalkád van itt skás poppal, reggaes-dubos elszállásokkal, elektrós funkkal, zajos és feszes gitárpoppal.

A tempóból csak az eredetileg rövidnek tervezett, mégis hosszúra sikerült Reflektor tematikusan elválasztott második része vesz vissza. Erre a lemezre kerültek a lassú-középtempós, nagyívű, sötét és atmoszférikus dalok (szinte kizárólag hat perc körüli, hosszasan kibomló számok), melyek ugyancsak a nagy artpop-hősök hatásait visszhangozzák - itt még egy másik klasszikus Arcade Fire-előkép, Brian Ferry és a Roxy Music is előbújik -, s amelyek ugyancsak megkapóak; nem földelik, hanem kiegészítik, és tovább viszik a furán csillogó album első felét.

A minden emberi számítás szerint haldokló albumforma korában egy laza konceptkeretre felhúzott lemez, ami hosszúságával-duplaságával ráadásul egy évtizedekkel korábbi - de mindenképpen nem-korszerű - könnyűzenei ethoszt idéz meg, egyébként pedig képes hatásokat és popzenei formákat önazonos módon szintetizálni, maga a popcsoda.

A Reflektornál aligha jöhet fontosabb és érvényesebb lemez 2013-ban. 

 Arcade Fire // Reflektor
Universal
9/10