A most megjelent könyv könnyed, laza stílusban megírt, humoros-vicces epizódokkal bőven megszórt történetben a család végigjárja a reményvesztés stációit, a műtéteket, az addig normálisnak gondolt életforma totális átrendeződését, miközben a cél éppen az, hogy az életforma normális maradjon. Játékkal, sporttal, kultúrával, utazással – a vak gyereknek is.

És szól a tágabb környezetről; arról a problémahalmazról, amely abból a vágyból keletkezik, hogy a gyereket integrálni lehessen a látó világba. Amihez először is a vakság tudomásulvétele, majd pedig a különféle szervezetek és intézmények alapos föltérképezése szükséges. A „Vakodáé”, például, amely ugyan elsősorban éppen a vak gyerekek speciális szükségletéhez igazítja a megtanítandó készségeket – a Braille-írástól a fehér bot használatáig –, de valójában mégis az integrált életre készít fel: arra, hogy tanulói később más iskolákban is boldogulni tudjanak.



Ehhez persze a látó világot kellene megtanítani a fogyatékkal élőkkel való együttélésre: azokra az „apróságokra”, amelyek rendre kiesnek a látómezőből. Az elfogadás lenne az első lépés – iskolában és azon kívül –, a technikai feltételek (például „beszélő” komputer) biztosítása a második, a személyi feltételeké (segítő tanárok) a harmadik – és így tovább. Mert nem a zebrán kell oda-vissza kísérgetni őket.

Sándor Erzsi könyvét a könyv alanya, a fia, Juhász Tomi kommentálta. Az ő bejegyzéseiből – mint ahogy az augusztusban a hvg.hu-n megjelent Sziget-beszámolójából is – például kiderül, hogy a szánalom az, amire a vaknak a legcsekélyebb szüksége sincsen. Hiszen ő is egy talpraesett, boldogulni akaró, a látók világába beilleszkedni kész fiatal felnőtt.

Park Kiadó, 2013. 2900 Ft.