Silviu Purcarete 2011-ben Molière Scapin, a szemfényvesztőjét, Viktor Rizsakov pedig 2010-ben Szergej Medvegyev A fodrásznőjét rendezte meg a Csokonai Színházban. Mindkét darabot novemberi bemutatókkal importálta korábbi munkahelyéről Vidnyánszky Attila a Nemzetibe.

Purcarete előadásának legjobbja, sajnálatosan nem a rendező, még csak nem is a főszereplő, Trill Zsolt. Az igazi mester itt a díszletért, kosztümért és fényekért felelős Helmut Stürmer. A színpadi látvány az, ami megfog, és nem ereszt el az előadás végéig – enélkül hajthatatlanul, elkerülhetetlenül felütné fejét az unalom. A nagy magyar kőszínházi átlag. Néha fel is üti.

Jelenet a debreceni darabból.

MTI / Czeglédi Zsolt

A színészi játék ugyanis szöges ellentétben áll a látvánnyal. És ezen a szöveg sem segít, ami már legkevésbé a színészek hibája. Legfőbb színházi betegségünket láthatjuk újra: a ragaszkodást az avítthoz, a mondhatatlan mondatokhoz, a modorossá kopott frázisokhoz. A klasszikust persze tisztelni kell, de ezen tiszteletünket sokszor oly komolyan vesszük, olyannyira csúcsra járatjuk, hogy fel sem tűnik a darabok megerőszakolása.

Molière egykor friss és élő szövege így válik fárasztó, modoros unalommá; így feszül szöges ellentétbe a modern, már-már az alternatív kútfő feneketlen mélyéből építkező színpadi látvány és maga a játék.

Amúgy pereg a tipikus Molière-konfliktus: egymástól eltiltott szerelmesek, főszereplővé emelt szélhámos rezonőr, meg néhány emlékezetes pillanat. A két apa vacsorája mondjuk: az egyik egy kis darabot szed ki a tálból, a másikuk minden egyebet. Nem bonyolult, de legalább ül. "Ez legalább vicces" súgja fojtottan valaki mögöttem. Mindez divatosnak tűnő, álmodernizált felfogásban. Futkosás, széktörés, papírhajigálás, sziréna. A füstölő zongora, mondjuk, jól néz ki. Meg az is, ahogy Trill Zsolt felpattan egy székekből rakott, ránézésre labilis torony tetejére. Kár, hogy funkciója nincs.

Trill Zsolt Scapin szerepében.

MTI / Czeglédi Zsolt

A legjobb részek azok, amikor a vidám önfeledtségbe betör a tragédia, amikor a színpad ragyogásból sötétségbe fordul, amikor a komédia tragikummá olvad. Nincsen a tragikum persze megokolva, Scapin sűrű önvád-purgatóriuma nem áll arányban az elkövetettekkel.

A vadonatúj, szakrális Nemzetibe járó törzsközönség mérgezést fog kapni Trill Zsolttól. Korrektül hozza a figurákat, de általában semmi több. Éppen ezért nem értjük az áhítatos rajongást, mely az igazgató kebeléből Trillre árad. Lehetett persze sejteni, sejtéseket megfogalmazni előre is, nem csupán az igazgató személyére, de azokra a bizonyos irányvonalakra vonatkozóan is. Nyertünk. Nagyon.

Scapin alakja, ha nem is unalmas, legalábbis egyenetlen. Néhány pillanat, néhány mozdulat és néhány tekintet megragad makacsul, a többi meg csak úgy szimplán nem rossz. Ez így azonban kevés.

A fodrásznő

Youtube.com

Önmagában is, de még inkább a Viktor Rizsakov féle – 2010-es POSZT-nyertes – A fodrásznőt látva. A Medvegyev-darab sztorija egyszerű, mint egy faék, de a rendezés és a megvalósítás parádés. Röviden: a címszereplő egy ismeretlenbe szerelmes, aki a börtönből levelezik vele, miközben Trill Viktor nevű félnótás tűzoltója jelenvaló konkrétságában  nyomul az elvágyódásba merült fodrásznőre (Szűcs Nelli).

Az a bizonyos színpadi jelenlét ott van az elejétől a végéig; onnan, hogy Szűcs Nelli besétál a puritán színpadra, egészen addig, hogy röpke másfél óra múlva kisétál onnan. A színészek lubickolhatnak, saját (parádés) eszköztárukkal töltve ki a szcenika kopárságát. A határok elmosódnak jelenet és jelenet, szerep és szerep között.

Tatjana, a kolléganő mind Tóth László, mind Kristó Attila bőrében megtestesül, egy színészre alakok kaleidoszkópjának megformálása hárul. Megannyi sematikus alak persze, megannyi típuskarikatúra. De a művészet, a mesterség ezekben a sematikus alakokban, ezekben a típuskarikatúrákban látszik igazán. Egyensúly van a színpadon. Egyensúly a színészek, egyensúly az előadás építőkockái között.

Nincs kiugró teljesítmény, mert mindegyik az. A léc magasan. Átugorva. És nem csak a színészek által. Az elejétől érezni valami lágyan lebegő frissességet, a szövegen túlmutató szabadságot az előadás lazának tűnő, mégis sűrűn megszőtt szövetében. Manapság már nem lepődünk meg, ha nagyszínpadon találkozunk a mozgásszínház, az alternatív színjátszás, a fizikai színház elemeivel. Mégis jó látni, amint ez a négy ember ennyire kézben tartja az eszköztárat, a poénok ülnek, mi is majdnem leestünk néhányszor a Nemzeti botrányosan kényelmetlen székéről.

Ötletekre ácsolt mozgásszínház-puritanizmus. Jelenettudatosság. Még a kihagyhatatlan meztelen férfitestek is megjelennek. Zsigerre ható hajviccek.

A rendezés könnyed profizmusa a Scapinnel való összehasonlításban domborodik igazán ki. Rizsakov darabját nem a látvány viszi a hátán, annak ellenére, vagy talán éppenséggel azért, mert a minimáldíszlet az utolsó milliméterig be van játszva, az akrobatikus elemek nem felaggatott díszek, de organikusan épülnek az "előadás szövetébe".

Ezekért okozott a laza félház fizikai fájdalmat. Ezt sokkal több embernek kell látnia. Lehetőség van még rá. Dec. 22., 29., 30. Ennyi.