A dán film régóta nem adja egy bizonyos színvonal alá, így aztán aki csak azt hallotta, hogy egy dán kisfilm nyert a legjobb élő szereplős rövidfilm kategóriájában, az valószínűleg nyugodtan veszi tudomásul, hogy igen, "már megint a dán film". A Helium-nak azonban köze sincs mondjuk a legjobb idegenynelvű film kategóriájában jelölt A vadászathoz. Míg ez utóbbi a dán film legnagyobb értékeit mutatja (merész téma, jól megírt forgatókönyv, természetes színészi játék), addig a Helium olyannyira giccses és direkt könnycsatorna-támadó alkotás, hogy az szinte csak az Amerikai Filmakadémia tagjainak nem tűnt fel. A Helium mindent bevetett a díjért (halálos betegségben szenvedő gyerek; ügyetlen, ám szimpatikus felnőtt főszereplő, rosszabb Disney filmeket idéző vizuális betétek), kis túlzással azt is mondhatnánk, az alkotók eleve az Oscar-díjra apelláltak, amikor elkészítették a filmet.

Lehetett vona jobbat választani

Kár, hogy nem valamelyik másik alkotás neve mellé került a nagy presztízsértékű díj. A másik négy rövidfilm közül nehéz is lett vona dönteni. Itt van például az üdítően szórakoztató, egyetlen végső poénra kihegyezett finn film, a Mindent én csináljak? (Pitääkö Mun Kaikki Hoitaa?), amely tanítanivalóan használja a rövidfilm eszközeit. Olyan, mint egy jól megírt novella: találóak a csak felskiccelt szereplők, jók a párbeszédek, végig izgalmas a sztori és cserébe az egész még nagyon vicces is. A film humora ráadásul újabb bizonyíték a közös őseinkre. Ilyen szórakoztató is lehetne a magyar film, ha képesek lennénk magunkon nevetni.

A francia Mielőtt minden elveszne (Avant que de tout perdre) volt talán a leginkább nagyjátékfilmes eszközökkel dolgozó rövidfilm a mezőnyben. Persze a fél órás játékidő sok mindenre elég, de Xavier Legrand (érdemes lesz megjegyezni a nevét) alkotása képes végig nagyon feszült maradni. A Mielőtt minden elveszne valós időben meséli el egy megfélemlített nő és két gyermekének menekülését, úgy hogy szinte semmit nem tudunk meg az előzményekről és a következményekről. A film olyannyira jól komponált, hogy talán még egy nagyjátékfilmet is megért volna.

Az angol A Voorman-jelenség (The Voorman Problem) és a spanyol Nem én voltam (Aquel Noe Era Yo) talán kevésbé volt kiemelkedően jó alkotás, ám azért a szobor ezeknek a filmeknek is inkább kijárt volna díjazottnál. Az egy főleg börtönben játszódó A Voorman-jelenség ugyan jó ötleten alapszik és a benne elhangzó párbeszédek is eredetiek, de midezek ellenére a film túlságosan irodalmias. Ez nem is véletlen, hiszen a film alapötletét a Felhőatlaszt is jegyző angol író, David Mitchell második  regénye, a number9dream adta.

A spanyol Nem én voltam (Aquel No Era Yo) győzelme sem lett volna meglepő. A film olyan problémákat (afrikai polgárháború, gyerekkatonák) helyez középpontjába, amiket nagyon szeret díjazni az Akadémia, de talán az alkotók túlságosan is szájbarágó módon beszéltek egy amúgy fontos témáról. Így aztán hiába a nagy érzelmek, és az erkölcsi tanulság, ezúttal a Helium még direktebb hatásvadászatát díjazta inkább a Filmakadémia.

Az 5 jelölt filmet még egyszer utoljára március 8-án, délután 3 órakor vetíti le a Toldi mozi, a jegyek már megvásárolhatóak a helyszínen vagy a mozi online felületén.