szerző:
Tossenberger Adél
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Gárdos Péter édesapját kétszer ítélték halálra. Egyszer zsidóként, egyszer halálos tüdőbetegként. Mindegyiket túlélte. Ami fontos, az a koncentrációs tábor után következett. Feleségével való megismerkedése és házassága felért egy csodával, Gárdos ennek állít most emléket a Hajnali láz című filmben. Milyen egyezséget kötöttek egymással zsidók és nem zsidók? Mire képes egy jókor kiosztott atyai pofon? Megéri-e tapintatlannak lenni? El lehet-e felejteni az elfelejthetetlent? A filmrendezővel beszélgettünk.

Gárdos Péter Balázs Béla-díjas filmrendező (Uramisten, Szamárköhögés, A porcelánbaba, A skorpió megeszi az ikreket reggelire, Tréfa) négy évvel ezelőtt írta meg holokauszttúlélő szülei történetét Hajnali láz című regényében. Miklós és Lili a bergen-belseni koncentrációs táborból kiszabadulva egy-egy svéd rehabilitációs táborba kerülnek, majd egymástól több száz kilométerre, teljesen ismeretlenül levelezni kezdenek. Történetükből fiuk most filmet rendez, ugyancsak Hajnali láz címmel.

hvg.hu: Annak ellenére, hogy a szülei holokauszttúlélők, erről ötven évig egyáltalán nem beszéltek a családban. Pont ezért lehetett nagy dilemma, megbolygathatja-e a múltat először egy könyv, most pedig egy játékfilm formájában. Mi lökte a cselekvés irányába?

Gárdos Péter: Ez lélektani csapda volt, amelyből elég problematikusan evickéltem ki. 1998. augusztus 4-én éjszaka olvastam először a szüleim levelezését. Több mint 50 éve íródott leveleket tartottam a kezemben. Pár nappal korábban halt meg az apám, és nem sokkal utána elkezdtünk szembenézni a hagyatékkal. Úgy véltem, nem véletlen, hogy megkaptam ezt az addig soha nem bolygatott levelezést a mamámtól. És az elhatározás akkor éjszaka megszületett bennem: kötelességem, hogy ezt a szerelmet valamiképpen megörökítsem.

Persze teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy apám nem akart ezzel a múlttal foglalkozni. Nem beszélt a koncentrációs táborbeli élményeiről. Nem beszélt arról, hogy ott hullákat kellett égetnie. Ez például számomra akkor derült ki, mikor kezembe került egy 1946-ban írt önéletrajza. Nyilván ezután került rá ez a súlyos bazaltréteg az emlékeire. Ez idő tájt húzhatott önmagában egy cezúrát. 52 éven keresztül némán cipelte magával a múltat.

Gárdos Péter
©

Ennek fő oka talán a szégyen volt. Szégyen, hogy szemben hárommillió sorstársával, ő túlélte a poklot. Szégyen, hogy a túlélésért való küzdelmében áthághatta az önmaga felé támasztott erkölcsi mércét. Ő utólag már nem mérlegelt. Többé-kevésbé ezekkel a kérdésekkel kerültem szembe. Tíz évig tartott, míg úgy-ahogy tisztáztam magamban őket.

hvg.hu: Milyen érzés volt ezekkel az információkkal szinte véletlenül szembesülni?

G. P.: Főleg azért volt nehéz, mert éreznem kellett a ki- és megbeszélés hiányának súlyát. Értettem, és mégis bántott. A leveleknél más volt a dilemmám. Két ember mélyen intim szférájába belesni egyébként sem mindig ildomos, pláne, ha ezek a személyek az ember szülei. Voyeurnek éreztem magam, és ez zavarba ejtett.

hvg.hu: Az édesanyja mégis Önnek adta a leveleket.

G. P.: Igen, de hozzáteszem, ő soha sem olvasta vissza ezeket. 1946-ban egy-egy színes zsinórral átkötötték ezt a százegynéhány levelet, eldugták szinte önmaguk elől is, hogy aztán soha többet ne vegyék elő őket. Néhányszor költöztünk is ez alatt az ötven év alatt. A szüleimnek nyilván volt arról egy hallgatólagos megegyezése, hogy újból és újból becsúsztassák a 2 pakkot egy-egy fiók mélyére. Önmaguk elől is rejtegették. Amikor erről kérdeztem a mamámat, tudja-e egyáltalán miért kellett a levelezést dugdosni, nemmel felelt. Tulajdonképpen abszurd. Az is, hogy végigbőgte a regényt, s átböngészte a forgatókönyv sok-sok változatát, de a levelek újraolvasására soha nem vágyott.

Mielőtt hozzáfogtam volna az íráshoz, gyakorlatilag évekig nem hagytam békén. Tanulságos volt, mire emlékszik, mit felejtett el véglegesen. Azt például könnyedén felidézte, hogy 1944 októberének napfényes kora reggelén, mikor a magyar, izraelita származású nőket, asszonyokat – a rendelet szerint – kötelezték megjelenni a gyűjtőhelyen, milyen cipőt húzott, milyen zoknit, milyen alsóneműt, és milyen színű kardigánt. Más, utólag lényegesnek gondolt napokról, hetekről viszont teljesen elfelejtkezett. Meghökkentő módon működnek a felejtés törvényei.

hvg.hu: A könyv megírásánál még megrázóbb lehet egy film elkészítése a saját szüleiről.

G. P.: Mindenekelőtt el kell felejteni ezt a személyes érintettséget. Ez a történet arról szeretne szólni, hogy a halál után is van élet, és hogy szigorúan tilos feladni. Arról szeretne szólni, hogy a szerelemhez nem csak jogunk van, hanem bizonyos körülmények között kötelességünk szerelmesnek lenni. Hogy a csodák itt vannak velünk, bennünk.

A főhőst, Miklóst történetünk kezdetén halálra ítéli svéd orvosa: elmondja neki, hogy súlyos tüdőbeteg, és hat hónapja van csupán hátra. Amikor a regényhez készülődtem, felkerestem egy tüdőgyógyászt, és mivel az apám nem csak a levelezést őrizte meg, hanem az összes súlyjegyét és orvosi papírjait is, megmutattam a doktornak a diagnózisokat. Az orvos a mából erősítette meg, hogy apám tüdőbetegségébe a betegek 73 százaléka halt meg akkoriban. Ennek a típusú tüdőbajnak a gyógyszerét csak 1948-ban fedezték fel.

Apám 45 telén viszont fityiszt mutatott a sorsnak és elkezdett leveleket írni vadidegen lányoknak. Megragadó és megható volt ez a gesztusa. Ezt a gesztust lett fontos megörökíteni. Apám 27 kiló volt, mikor felszabadították a tábort. Ezt nehéz lenne rekonstruálni. Egyébként sem akartam soha holokausztfilmet forgatni. A majdnem-halál utáni gesztus érdekelt. A vágy, az akarat, hogy azért se. Hogy azért se adom fel! Ez lenyűgöző.

26 kilós volt a mamám is, amikor megérkeztek az amerikai felszabadító csapatok Bergen-Belsenbe. Lényegében csak borda és két lábszárcsont, rajta valami lötyögő bőrszerűséggel. Ezt játékfilmben lehetetlen hitelesen megcsinálni.

©

Kegyetlenség azt kívánni egy színésztől, hogy fogyjon 26 kilósra. Ráadásul, akkor még csak a súlya stimmel, a borzalmakat el kell képzelnie. Máshonnan indultam el. A mi történetünk három hónappal később kezdődik, fizikailag hőseink sokkal jobb állapotban vannak. A lelkük, az a kérdés. Olyan szereplőkre vágytam, akik valamilyen értelemben már átélték a poklot.

hvg.hu: Húsz-harmincéves emberekről van szó.

G. P.: Fiatalok, igen. A casting első fordulója semmi másból nem állt, csak beszélgetésekből. Tapintatlan voltam, felháborítóan kíváncsi. Ott ültek velem szemben félig ismeretlen huszonéves lányok és fiúk, és én olyan pofátlan kérdésekkel bombáztam őket, annyira intim ügyekkel, amelyeket sok-sok évi barátság után is félve tesz fel az ember. Ha rátapintottam valami tragédiára, akkor komoly esély támadt, hogy találkozunk a következő fordulóban.

hvg.hu: Ezt a módszert elfogadták egytől egyig?

G. P.: Nem mindenki. Volt, aki bezárult, és gondolom gyűlölt ezért. Annyiban tiszta vizet öntöttem a pohárba, hogy a legelején leszögeztem, traumás embereket keresek. Biztos voltam, vagyok abban, hogy ezeket a szerepeket bizonyos élmények nélkül nem lehet eljátszani. Csupán a színészi kvalitás kevés hozzá. Más is kell, amibe kapaszkodni lehet.

hvg.hu: Ahogy korábban fogalmazott, a szülei esetében megtörtént a csoda. Mennyit tudtak ebből megőrizni később a házasságuk során?

G. P.: Én ritka jó kapcsolatnak láttam, nagyon szerették egymást. Két egymásnak való ember volt.

hvg.hu: Készült egy három és fél órás felvétel az édesanyjáról, aki kamerába mondta a saját történetét. Sokszor könnyek közt. Használni fogja ezt a filmben?

G. P.: A filmben nem, de nagyon sokat segített nekem, kordokumentumként pedig felbecsülhetetlen értékű. Elképzelhetőnek tartom, hogy a film mellett megjelenjen ennek az interjúnak egy 30-35 perces vágott változata is. Talán még azt is érdekes látni, hogy miféle különbségek vannak valóság és fikció között. Talán erősítené egymást a két verzió.

hvg.hu: Az édesanyja találkozott az őket alakító színészekkel?

G. P.: Nem, ezt nem tartottam okos ötletnek. A castingfotókat kíváncsian nézegette. A Miklóst alakító Schruff Milánra azt mondta, "hiszen ő tisztára az apád", a Lilit alakító Pitti Emőke viszont szerinte nem hasonlít rá. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire nem volt ez a célom.

hvg.hu: Segít ez a film az édesanyjának a történtek utólagos feldolgozásában?

G. P.: Nem volt erre szüksége. A mamám ezt túlélte, elfelejtette, majd újra emlékezett. A filmnek, ha elkészül, ő az egyik nézője lesz. Nagyon fontos nézője, tán a legfontosabb. Megkönnyebbülnék, ha azonosulni tudna ezzel a történettel, de az ő retináján már régóta egy másik film pereg, a sajátja.

©

A kettőnek persze vannak találkozási pontjai. Lili a filmben egy helyütt azt mondja Miklósnak: "nem akarok többé zsidó lenni". Miklós erre valami olyasmit válaszol: megoldom. Ez a "motívum" nem fikció. Apám több levelében célzott rá, hogy megkereste a stockholmi püspökséget, miképpen térhetnének ők ki, milyen papírok kellenek hozzá, mennyi ideig tart a procedúra.

Amikor az anyámat arról faggattam, hogyan is volt ez a kitérés dolog, azt kérdezte őszinte csodálkozással: miféle kitérés? "Én soha nem csinálnék ilyet" – mondta. Éppen telefonon beszélgettünk. Előkaptam a levelezést, felolvastam neki részleteket. Néma csend volt a válasz a telefon másik végén. Egyszerűen nem emlékezett ilyesmire.

Néhány nappal később visszatért erre a kitérés dologra. Izgatta, felzaklatta, szégyellte. Próbáltam meggyőzni, nincs annál megrázóbb, sokat mondóbb, mint a stigmájától megszabadulni akaró ember. Ez egy becsületes, őszinte válaszreakció a vele történtekre. Máig képtelen vagyok meggyőzni. Nagyon is jellemzőnek tartom, hogy ezt az intermezzót elfelejtette.

hvg.hu: A történethez hozzátartozik, hogy olyannyira nem beszéltek otthon a zsidóságukról, hogy csak iskolás korában tudta meg, hogy zsidó származású. A szembesülés okozott bármiféle identitásválságot?

G. P.: Biztos vagyok benne, hogy igen, ezt viszont én nyomom el magamban. Emlékszem arra a pofonra, amit az apámtól kaptam. Tipikus kamaszkori kegyetlenkedés volt. Hazafelé a Hernád-Peterdy sarkán rendszeresen meggyepáltuk egy osztálytársunkat. Nyúlszájú volt és zsidó. "Te is az vagy" – mondta apám a pofon után.

Szükségszerű és váratlan volt az a tasli, és felbecsülhetetlenül fontos. Ma már inkább azt bánom, hogy miért kellett erre 10 éves koromig várnom? Emlékeim szerint akkor ez megrázott, de azt biztosan tudom, hogy soha többé nem verekedtem. Minden fizikai atrocitástól azóta is viszolygok. Nincs több gyepálás. Megváltoztatott a pofon és a hozzá tartozó csendes megállapítás.

hvg.hu: Hogy állt akkor ehhez a kérdéshez az ország?

G. P.: Ez 1958 táján történhetett, a magyar társadalom pedig az 1950-es évektől kezdve ezt a kérdést totálisan besöpörte az ágy alá. A zsidó származású ember asszimilálódni akart, és komolyan úgy is gondolta, hogy ez a "zsidóság-ügy" mellékes dolog. Engem például ennek a szándéknak jegyében görögkeletire kereszteltek. Csak felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy ez milyen abszurd.

A zsidók és nem zsidók megkötötték az egyezséget: ha elfogadod a szocializmust, akkor mi nem firtatjuk, honnan jöttél. Akkor mi felmentünk a zsidóságodból. Megköttetett egy kétségbeejtő megállapodás. Több mint negyven évre sikerült is jegelni a problémát. Hogy most megint itt van, annak ezek a gyökerei.

hvg.hu: Most sem működik a szembenézés?

G. P.: Persze, hogy nem. Talán ez a film is segít abban, hogy ezekről a dolgokról elkezdődhessen egy diskurzus. Tény, hogy 1944 októberében – mikor a mamámat sok ezer sorstársával végighajtották a körúton – bezárultak a spaletták, és az úri Magyarország befogta a fülét és eltakarta a szemét. Miközben a zsalugáterek mögött tudták, hogy azokat az embereket ott alant a vágóhídra viszik. Egy részük csupán közömbös volt, mások pedig úgy gondolták, ez kijár ezeknek ott lenn. Ma a cigányokról vélekedik ez a társadalom hasonlóképp.

©

Németországban ez a kérdés folyamatosan napirenden van. A svédek pedig kifejezetten köteleztek rá, hogy írjuk be a filmünkbe a svéd társadalom 1945-ös Hitler-imádatát. Tanulságos csak ennek a két országnak a viszonya a bűnökhöz. A polgárai múltbéli bűnéhez. Ezzel szemben a magyar társadalomban ez a probléma nem létezik. Immáron hatvan éve keni szét, passzírozza, beszéli mellé.

hvg.hu: Soha nem haragudott a szüleire a hallgatásuk miatt?

G. P.: Nem, megértettem őket. Apám megkötötte a maga alkuját a Kádár-rendszerrel. Jó tollú, talentumos újságíró volt, külpolitikai kommentárokat mondott a televízióban, megbecsülték. És ami a lényeg: soha nem hánytorgatták fel a zsidóságát. Ezért cserébe ő elfelejtette a saját holokausztját. Vagy csak tudott hallgatni róla. Ez volt a nagy társadalmi deal. Miért haragudtam volna rá ezért az alkuért? A szembenézéshez el kellett volna hagynia a hazáját. Ahogy akkor mondták: disszidálnia kellett volna. A mamám meg vállalta az apám döntését.

hvg.hu: Nem volt olyan érzése, hogy megfosztották valamitől?

G. P.: Ma már felhagytam azzal a faggatódzással, hogy miért? Miért nem beszéltek, beszéltünk erről? A mamám azt szokta válaszolni erre, hogy kettejük között sem volt téma ez soha. A deal, amely fönn megköttetett, lecsurgott egészen a családokig.

hvg.hu: Meddig követi a szülei életét a film?

G. P.: Addig a pillanatig, amíg 1946. július 12-én be nem gördül velük a vonat a Kelenföldi pályaudvarra. Az újságok akkor erről egy árva szót sem írtak. A nagymamám a 6-os villamoson utazott, amikor meghallotta, hogy két ember arról beszélget: érkezik egy vonat Svédországból, magyarokkal. Akkor ő is elment néhány olyan emberhez, akinek ott ápolták a túlélőit, csatárláncszerűen elhintették egymás közt a hírt, és kirohantak Kelenföldre. Végül  400 ember várta azt a vonatot.

hvg.hu: Erről a találkozásról sem beszéltek soha?

G. P.: A mamámat másfél év alatt alaposan felhizlalták. Minden reggel egy liter tejszínt kellett meginnia. 53 kiló volt az ideális súlya, de 72 kilósan érkezett meg Magyarországra. A nagymamám – az ő mamája – alig ismert rá, mikor lekecmergett a vonatról: piros pöttyös, buggyos ruhában, virágos kalapban ott állt vele szemben a kislánya, akiről csak azt tudta akkor, hogy megjárta a poklot. A mamám az alatt az egy év alatt, míg Svédországban ápolták, majdnem ötven kilót hízott. Állítólag nem tudtak megszólalni percekig, csak sírtak.

hvg.hu: A film magyar-svéd-izraeli koprodukcióban valósul meg. Ha egy magyar filmrendező komolyan veszi magát, gondolkodhat másban, mint koprodukcióban?

G. P.: Nem csak hogy egy magyar filmrendező nem gondolkodhat, de lassacskán egy európai sem nagyon. A jövőnek valószínűleg ez az útja. Az elkövetkező hat-nyolc-tíz év, szerintem, az európai koprodukciós filmeké. Ahhoz egyre több pénz kell, hogy egy mozifilm igényesen megvalósuljon.

©

hvg.hu: Ha gazdasági válság van egy országban, mindig a kultúra az első, aminek a büdzséjén kurtítanak. Ami pedig a filmipart illeti, ott dzsungelharc van, és alvilági módszerek. Ezeket Ön mondta korábban. Változott a helyzet?

G. P.: Nincsenek nagy illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ez valaha megváltozna. Annyi történt, hogy Andy Vajna színre lépésével elég sok pénz áramlott a magyar filmgyártásba. Ez egy egészen különleges, szerencsés konstelláció, és e mögött a mondat mögött nincs "politikai kacsintás". Körülbelül 3-4-szer annyi pénz van most filmgyártásra, mint ezelőtt.

Azt továbbra sem hiszem, hogy egy ilyen kis országban filmet csinálni demokratikus játszma lenne. Nagyon sok mindentől függ, hogy az ember végül megcsinálhatja-e a filmjét, a vagy nem. Ebben pedig vannak nemes és nemtelen eszközök. Nem változott a véleményem: ez bizony dzsungelharc.

hvg.hu: Végigkísérte a pályáját, hogy míg külföldön nagyon jó kritikákat kapott, itthon sokat támadták.

G. P.: Ennek két oka volt. Egyrészt kívülről jöttem a filmszakmába, ami akkor egy zárt lovagrendként működött. Nagyon nehezen lehetett betörni, én meg jöttem a bölcsész diplomámmal, a híradós múltammal. Kemény hendikep volt.

A másik, ami ehhez hozzáadódott, hogy nem udvaroltam, és nem integrálódtam. Arisztokrata pózban tetszelegtem, és ez minden bizonnyal ellenszenves volt. Mit lehetett egy ilyen alakon szeretni? A kívülállást pedig elverték rajtam, keményen. A kritikusok is, a szakma is. Ennek ellenére ma sem csinálnám másképp.

hvg.hu: Befogadta a lovagrend?

G. P.: Az a helyzet, hogy ma már nincs lovagrend. Szekértáborok talán vannak, de valójában atomizálódott a magyar filmszakma. Minden rendező önmaga, és a körülötte lévő néhány barát, operatőr, színész, tervező, dramaturg.

hvg.hu: Nincs átjárás?

G. P.: Nekem nagyon kevés magyar filmessel van kapcsolatom, pedig ma már sokkal jobban vágynék rá. Persze az is lehet, hogy ez így van jól.

hvg.hu: Lehet termékeny az elszigetelődés?

G. P.: Lehet, hogy ez fogantatásánál kezdve egy ilyen szakma. Ilyennek kell lennie. Nagy pénzekről van szó. Küzdened kell a filmedért, harcolnod, sebeket osztasz és kapsz. Megszoktam.

hvg.hu: Dolgozott a Pinceszínház művészeti vezetőjeként is. Ez a színházban is így van?

G. P.: Félek, hogy ott is, de ott ennek mára már politikai okai is lehetnek. Nálunk valami végzetesen széthullott, szétment az ezredfordulón, és úgy látszik, egyelőre nem lehet összerakni.

©

hvg.hu: A híradózás nem hiányzik?

G. P.: Soha nem szerettem, kényszerpályának éreztem, és mindig valamilyen más, specifikus dolgot csináltam híradó helyett. Játékfilmes dolgokat csempésztem bele, amit egy igazi híradós nem csinál.

hvg.hu: Nézni szokott híradót?

G. P.: Nem, ma már nem. Idegesítenek, mert tudom, hogy milyen könnyű becsapni a nézőt, mennyire könnyű manipulálni a dokumentummal.

hvg.hu: Mivel foglalkozik, ha nem ezzel a filmmel?

G. P.: Három éve elkezdtem tanítani a Budapesti Kommunikációs Főiskolán forgatókönyvírást és filmrendezést. Kifejezetten élvezem. Emellett írok egy másik regényt és két másik forgatókönyvet.

hvg.hu: A szülei akaraterejét továbbvitte, és úgy állt a karrierjéhez, hogy csak akkor lehet sikeres, ha tudja, mit akar elérni, és van magában ambíció. Lát ilyesmit a fiatalokon, akiket tanít?

G. P.: Már a felvételin látszik, hogy lesz-e valakiből valami, vagy nem. Ez csak látszólag tehetségfüggő – elsősorban erő és szenvedély kell hozzá. Azt vettem észre, hogy sok úgynevezett képességes ember tűnt el mellőlem, s választott más hivatást, vagy keseredett meg véglegesen, akiknek nem ilyen sorsot reméltem. Valami hiányzott belőlük. Az a belső tűz, az energia, amely segít túlélni a válságot. Az élethez, és az alkotáshoz elsősorban akarat kell.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Csak egyszer mos fogat naponta? Lehet, hogy van egy szívtelenül rossz hírünk

Csak egyszer mos fogat naponta? Lehet, hogy van egy szívtelenül rossz hírünk

Mi lesz a fonttal, ha Boris Johnson veszít?

Mi lesz a fonttal, ha Boris Johnson veszít?

1,7 milliárdot kasszírozott a Ferencváros

1,7 milliárdot kasszírozott a Ferencváros

Budai palotába költözött a Nemzeti Nyomozó Iroda

Budai palotába költözött a Nemzeti Nyomozó Iroda

Baljós árnyak: a színháztörvény új formájában sem tetszik Karácsonynak

Baljós árnyak: a színháztörvény új formájában sem tetszik Karácsonynak

Lassan nincs olyan üzletág, amelyben ne lenne játékos a TV2 tulajdonosa

Lassan nincs olyan üzletág, amelyben ne lenne játékos a TV2 tulajdonosa