Jamie T: Carry On The Grudge

Jamie T egyszerre átlagos, archetipikus és nehezen összetéveszthető figura: egy kicsit folk-bárd (à la Bob Dylan), egy kicsit olyan, mint a Clash, egy kicsit hiphopos brit utca-hírmondója, mint mondjuk a néhai Streets. Mások egyszemélyes Arctic Monkeys-nak nevezik, (az előző két párhuzam nem véletlen, ugyanabban a nagyvárosi tájleíró popköltészeben utazik, mint Alex Turner, és a Streets, azaz Mike Skinner), eszünkbe juthat róla a britpop csibészsége is, mondjuk a fiatal Damon Albarn, egyébként pedig ülhetne egy kocsmában, Camdenben, egy korsó sör mellett.

Kis túlzással: az angol hiperkarma. Öt éve nem hozott ki albumot - előtte kettőt is, két nagyszerűt, a 2007-es Panic Preventiont és a 2009-es Kings & Queenst -, legutóbbi megjelenése egy közös kislemez volt Tim Armstronggal, az amerikai punkzenekar, a Rancid frontemberével 2012-ben. Közben csavargott Amerikában, ha minden igaz, kicsit megcsócsálta és megráncigálta az élet is, az év eleje óta azonban ezen a most megjelent lemezen dolgozott.

Megérte a hosszú hiátus, hiszen a Carry On The Grudge kitűnő, egyszerre szórakoztató és megindító lemez. Ott van rajta minden, ami az idén 28 éves énekes-dalszerzővel történt: London alulnézetben, az érzelmi sérülések, a drogok, lélegző démonok, vérző fogak és vérben forgó szemek - utóbbi két fordulat a lemez Zombie című dalában hallható, erről a számról pedig zárójelben jegyezzük meg, hogy nem csak nagyszerű dal, de tőrőlmetszett sláger is.

My Brightest Diamond: This is My Hand

Az hagyján, hogy Kate Bush a poptörténelem egyik legfontosabb női szólóelőadója, de az is egészen biztos, hogy a kétezres évek legjobb női előadói közül számos az ő köpönyegéből bújt ki, de legalábbis megkerülhetetlen lehetett sokuk számára. Florence and The Machine, Marina and The Diamonds, Fiona Apple, Regina Spector, Joanna Newsom, St. Vincent, hogy csak néhány nevet említsünk - mind kötődnek ahhoz az artpop-hagyományhoz, melyet Kate Bush képvisel.

Ebbe az illusztris névsorba illeszthető a szólóprojektjét My Brightest Diamond néven futtató New York-i dalszerző-énekes-multiinstrumentalista, Shara Worden, aki korábban Shara, Session I és AwRY néven készített felvételeket. A This is My Hand a klasszikus zenei képzésben részesült Worden negyedik szólólemeze (az előzőek: Bring Me the Workhorse, 2006; A Thousand Shark's Teeth, 2008; All Things Will Unwind, 2011).

A My Brightest Diamond zenéje (nem meglepő módon) egyesíti-keresztezi a klasszikus hangszerelésű popzenét, az elektronikát, az artpopot, a kabarét és az operát, és szór egy csipetnyit a komolyzenéből is. Az elmúlt években dolgozott az amerikai artpop egyik wunderkindje, Sufjan Stevens zenekarában (Stevens csúcslemeze, a 2005-ös Illionoise turnéján volt közreműködő, s e turné után vette fel a My Brightest Diamond nevet), s énekelt az egykori Talking Heads-vezér, David Byrne és Fatboy Slim közös lemezén, a Here Lies Love című albumon.

A This is My Hand finom, szellemes, színes és magával ragadó - ott a helye az idei év fontos lemezeinek listáján.

Johnny Marr: Playland

Ha sorba vesszük a könnyűzene-történelem legfontosabb gitárosait (Duane Eddy, Keith Richards, Jimi Hendrix, Jimmy Page, Eric Clapton, Mark Knopfler, The Edge, Jonny Greenwood - a lista ennél természetesen sokkal hosszabb), akkor azon az ír felmenőkkel rendelkező angol Johnny Marrnak mindenképpen helye van. Az egykori Smiths-zenész stílusát, annak összetevőit, és hatását a nyolcvanas évek, majd a későbbi évtizedek gitárzenéjére hosszasan elemezhetnénk, legyen elég annyi, hogy nélküle nehezen lenne értelmezhető az, ami az elmúlt harminc évben hat húron történt.

Anyazenekara - melyben nem csak gitárosként, hanem dalszerzőként is korszakosat alkotott - feloszlása után keresett session-zenész lett. Játszott a Pretenderszel, Bryan Ferryvel, a Talking Headszel, a The The-vel (amellyel már korábban is együttműködött), a Pet Shop Boyszal. Electronic néven zenekart alakított a Joy Divisionből és a New Orderből ismert Bernard Sumnerrel, később (ez már a kétezres évek) beszállt az amerikai art-pop Modest Mouse-ba, majd az angol garázsrocker Cribszel (velük Magyarországra is eljutott, a Szigeten léptek fel).

Időközben megpróbálkozott a kvázi-szólókarrierrel, 2003-ban Johnny Marr & The Healers címmel hozott ki egy eléggé felejthető nagylemezt. A világ nagyjából-egészében elkönyvelte, hogy Marr korszakalkotó gitáros, de abból él, amije van, a szólókarriert meg inkább hagyjuk.

Aztán, láss csodát, 2013-ben megjelentetett egy igazi szólóalbumot, a saját nevén, toldalék és utóka nélkül, s a helyzet az, hogy a The Messenger című lemez egy elég jó, izgalmas, vérbő gitárpop-album, melynek egyik igazi erőssége, hogy Marr meglehetősen limitált énekhangját okosan és intelligensen kezeli.

Ez a helyzet a most, egy év szünet után kiadott Playlanddel is: a desztináció a nyolcvanas évek poszt-punk, new wave gitárpopja, az a keret, amelyben Johnny Marr otthonosan és jól érzi magát, s amely narratíva amúgy is érvényes és sokat idézett zenei hivatkozás az elmúlt években, szóval még csak nem is értelmezhetetlen retró. A Playland nem kiemelkedő lemez, de egy igazi pophős stílusos és élvezettel hallgatható névjegykártyája.

SBTRKT: Wonder Where We Land

Jól fogalmaz a mai elektronikus tánczenei színtér egyik legizgalmasabb, legegyedibb figurája, az Aaron Jerome néven anyakönyvezett SBTRKT (azaz: subtrackt) új sorlemezének címe: az arcát fellépésein különleges dél-amerikai maszkok mögé rejtő zenész több stílusból vagy éppen több stílust egymás mellé pakolva álmodta, álmodja meg saját világát. Azaz: mindig érhet minket meglepetés azzal kapcsolatban, hogy éppen hol landolunk.

Ha stíluskategóriákkal akarjuk definiálni SBTRKT zenéjét, akkor mindenképp előkerül a bass music kifejezés, vagy olyan szavak, mint a poszt-dubstep, az elektro, a kísérletező hiphop vagy a neo soul.

Ami még izgalmasabbá teszi a SBTRKT-univerzumot, hogy Jerome egyszerre produceri, szerkesztő és dalszerzői alapállásból készít számokat és lemezt - új, második stúdióalbumán is többségben vannak a dalformába álmodott vagy a felé gravitáló, vokális (vagy a szöveges) darabok, egész pontosan a tizenöt szerzeményből tizenegyben vendégénekes vagy rapper szerepel. Négy dalban hűséges útitársa, Sampha énekel, de amúgy elég erős a közreműködők névsora: a brit soul-énekesnő, Jessie Ware, a Vampire Weekend frontembere, Ezra Koenig, a New York-i Chairlift frontleánya, Caroline Polachek, a fiatal atlantai dalszerző-énekes-rapper Raury, a jamaikai származású londoni énekesnő, Denai Moore, a New York-i hiphopper, ASAP Ferg és az indie-gitárpop csajzenekar, a Warpaint.

Ami jó ebben a lemezben, a sok mindent sok mindennel ütköztető radikális eklektika, a már emlegetett szerkesztői attitűd, az persze egyben kihívás is, melynek a Wonder Where We Land talán eggyel kevésbé felel meg, mint SBTRKT első nagylemeze, a 2011-es cím nélküli albuma.

Gary Clark, Jr: Live

A blues mindenféle formákban túlélte az életet, sőt, egészen virulensen ott pezseg az elmúlt tizenegynéhány év zenéjében, elég csak, ha a White Stripes-ra, Jack White szólócuccaira, a Black Keys-re vagy a megint más zenei kontextust képviselő John Mayerre gondolunk. És itt van például az afro-amerikai gitáros-énekes, a Grammy-díjas Gary Clark Jr. is.

Clark a texasi Austinból startolt, tizenévesen kezdett gitározni, ugyanabban a klubban kezdett, ahol annak idején Stevie Ray Vaughan is fellépett, ráadásul egy másik Vaughan, Stevie Ray testvére, Jimmie egyengette a pályáját. 2011-ben a Rolling Stone a legjobb ifjú tehetségnek nevezte a gitáros-énekest, aki időközben zenélt Sheryl Crow-val, Alicia Keys-zel, Nas-zel, Eric Claptonnal és a Rolling Stones-zal is.

Első két nagylemeze, a 2004-es 110 és a 2008-as Worry No More egy kis kiadónál jött ki, 2012-es Blak and Blu (melynek címéről nem tudunk nem a Rolling Stones Black and Blue című 1976-os lemezére asszociálni) már egy nagy lemezcégnél, a Warnernél jelent meg. E lemez két dala is Grammy-t hozott Clark számára: az Ain't Messin Around című számért 2013-ban a legjobb rock dal-kategóriában, míg egy évvel később újabb a Please Come Home című dal nyomán, a legjobb tradicionális R&B-előadás nomináltjaként.

Amit Gary Clark Jr. csinál, arra nem azt mondanám, hogy egyszerre autentikus és modern, mert ez így magában még nem mond semmit - inkább úgy fogalmaznék, hogy élő és jelen idejű hagyomány, nem egy tradíció jobb-rosszabb, modoros vagy unalmas toszogatása (ez utóbbira számos hervasztó példát ismerünk). Benne van Robert Johnson, Chuck Berry, BB King, Jimi Hendrix, a Motown soul, a Rolling Stones, de benne van a hiphop- és a punk rockos-, garázsrockos-attitűd is.

Amit ezen a most megjelent, tizenöt dalt (saját számokat és feldolgozásokat egyaránt) tartalmazó dupla koncertalbumon hallhatunk, az egészen egyszerűen magával ragadó és lebilincselő.