Nem majomkodtak, hanem forradalmat indítottak – 50 éves A Hard Day's Night
Először mondtak le arról, hogy a zene mellé forgatott rövid videókon bénán tátogjanak az énekesek. Fogtak egy abszurd humort kedvelő fiatal rendezőt és A Hard Day’s Nighttal megágyaztak a 10-15 évvel későbbi videoklip-forradalomnak. Az Egy nehéz nap éjszakája idén 50 éves. Minden ünneplést megérdemel.
Az 1964. július 6-án Londonban bemutatott A Hard Day’s Night (Egy nehéz nap éjszakája) története elintézhető lenne azzal, hogy négy srác sokat dumál benne, és közben zenél is ezt-azt. Mivel ez a négy srác a Beatles, tök mindegy, mit csinálnak, a siker tuti. Az első filmmel viszont ennél sokkal többet mutatott a gépezet, ami a Beatles mögött működött.
Mikor felmerült az ötlet, hogy filmmel népszerűsítse magát, a banda nem volt feldobva. A Beatles az egyenfrizkós korszakban sem akart majomkodni, és az igényes munkához végül minden segítséget megkapott. Joggal volt óvatos. Az ötvenes évek rock and roll mániáját – vagyis egy fiatalokból álló, növekvő piacot – akkoriban nem sok gondolkodást igénylő, egyszerű pop musicalekkel igyekeztek kiaknázni. A Presley-mozik a zene elképesztő népszerűségén evezve egészen a hetvenes évek elejéig futottak, a műfaj Bill Haley zajos amerikai sikere, az 1956-os Rock Around The Clock után kezdett beszivárogni az angol filmesekhez is.
A zene mozgóképes bemutatása általában kimerült abban, hogy az énekest kiemelve egyszerűen felvették a bandákat, ahogyan játszanak. Ebben a megoldásban az is szerepet játszott, hogy a rádió után most valóban megbizonyosodhatott a közönség: ezt a zenét valóban ezek a srácok csinálják. Abban, hogy a Hard Day’s Night nem állt be a jellemzően gyorsan és olcsón legyártott munkák sorába, nagyban köszönhető Richard Lesternek. Az amerikai rendezőt Londonban, huszonévesen sodorta a televíziózás a Beatleshez. Valószínűleg jól megértették egymást: Lesterhez is közel állt a Monty Python-féle könyörtelenül abszurd humor. A hatvanas években a filmszakma Európában és Amerikában is folyamatosan kísérletezett, ekkoriban igyekezett minden ismert filmes határt átlépni például a francia újhullám. Erre volt érzékeny Lester.
A hatalmas és nehéz kamerákat felváltották a könnyen kezelhető, 16 milliméteres kisebb gépek. Elkezdett működni a rögtönzésre, a „valóság” bemutatására törekvő cinéma vérité műfaja. Hatására reagált a Hard Day’s Night is, ami éppen a Beatles egy „valódi” napjáról szól. Azzal az illúzióval vonja be a megvadult nézőt, hogy eltölthet egy napot a bálványozott zenészekkel. Velük lóghat a vonaton. Megtudhatja, hogyan cselezik ki a rajongókat. Meglesheti őket minden létező kameraállásból. A Hard Day’s Night valóban komolyan támaszkodhatott a Beatles-tagok spontán poénkodására, de forgatókönyv alapján forgattak. Ezt Alun Owen írta, aki egy 1963-as dublini koncertre utazott együtt a bandával a készülő filmhez ihletet gyűjteni.
És a csatornázáson kívül mit köszönhetünk a Beatlesnek?
A Hard Day’s Night újításának, a videoklipek irányába mozdulásnak a lényege a zenés betétek szerkesztése. A filmben nem szokványosak már azok a számok sem, ahol a zenészek még nem hagyták el teljesen a gitárokat és a dobszerkót: az I Should Have Known Better vonatos képeinek keretet adva például kártyáznak, a hangszerek csak a zene beindulása után kerülnek elő. A hatvanas évek elején abszolút új megoldást viszont legjobban a Can’t Buy Me Love körülbelül kétperces jelenete mutatja. A film sztorija itt nem gördül tovább: a Beatles négy tagja a koncert előtti próba, a menedzser által diktált folytonos meló rutinjából szabadul ki egy nagy, szabad térbe. Itt nem történik más, mint hogy beinduló zenére Lennon, Harrison, McCartney és Starr összevissza rohangál, ugrál, táncol, hülyül. Vagyis a zene a képen kívülről érkezik és nincsen elmesélt történet. Látunk nagytotált, közeliket, lassított és gyorsított felvételeket, és a jelenetre jellemző az akkor kivételesen gyorsnak ható vágás is.
A Beates-sztorit végigkísérte a mozgóképes munka. A kezdetektől használták a ma alapvetőnek számító promóciós eszközt: mutatták a zenét. A Beatles összesen öt nagyjátékfilmet és tizennyolc kisvideót forgatott (például ezt az elborult lovasat vagy ezt a kertben lazulósat) az 1970-ben történt felbomlásukig. Nem mindegyik volt sikeres. A Magical Mystery Tour például, amit McCartney egy szalvétára felskiccelt ötlete alapján forgattak, később találta csak meg kult státuszát. Ahogyan az évek során folyamatosan alakult a zenéjük, úgy változtak a melléjük forgatott filmek és videók is. A Hard Day’s Nightban még vicces srácok, az emlegetett 1967-es Magical Mystery Tourban már trippelő és jelmezben őrjöngő bohémok, a Let it Be-ben pedig széteső szakállas arcok.
A Beatles számára tökéletes hátteret biztosított a hatvanas évek légköre. Ha csak a mediális változásokat és a szórakoztatóipart nézzük, a zenészek ekkor juthattak el először bárki lakásába a tévén keresztül. 1966-ban a Beatlesnek elege lett a koncertezésből (főleg Lennonnak és leginkább McCartney szeretett volna visszamenni a színpadra) és megtehette, hogy személyes megjelenés helyett inkább videókkal kommunikáljon. Richard Lester 1984-ben hivatalosan is a videoklipek papája lett, MTV Video Vanguard díjat kapott. Ezt az elismerést azok kapják, akik alapvetően járultak hozzá az Music Television és a videoklipek fejlődéséhez.
A Beatles ötven évvel ezelőtti történetét valós időben ezen a blogon követheti. A popkultúrában mérföldkőnek számító filmet október 30-tól november 5-ig az Urániában vetítik feljavított formában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
