"Egy picit elsiratni ezt a valamilyen országot"
A káoszban mindenki sérül – Peter Ogi szerint oka van, hogy az első magyar punkzenekar, a Spions egykori tagjai közül egyedül őt fogadta be a későbbi magyar underground. A több évnyi hallgatás után életútjának görbéit kompenzálni akaró, visszatérésre készülő gitárossal zeneipari Don Quijotékről, a világégés vallásáról és aranyszívű fasisztákról beszélgettünk.
hvg.hu: A 2009-es, millenárisbéli koncertje óta elég nagy a csend maga körül. Mi határozza meg a mindennapjait?
Peter Ogi: Hat évvel ezelőtt ért végett az az időszak, mikor még bármilyen szinten is hatott rám ez a showbiznisz nevű valami, hogy az életben a dolgoknak címet, csomagolást kell adni. Az a koncert is valójában már kilógott a sorból, mint a lányomnak dedikált születésnapi fellépés, elvégre akkor már egy ideje nem csináltam zenét, és azóta sem igazán játszom közönség előtt.
Volt egy műtétem 2000-ben, amely nagyobb vátozást hozott az életemben, mint azt akkor gondoltam. Közelebb hozott a megbékéléshez. Lehet fényezni egy karriert, egy életpályát, lehet nagy szavakkal dobálózni, de az egyetlen valós tényező a torzulás, melyet az évek, évtizedek alatt elszenvedünk.
A családi háttered, a történelmi háttered téged torzít: anyád, apád történelmi lények, akiket – ahogy téged is – bizonyos korszakok, ideológiák, álmok és csalódások határoznak meg. Ott van például a második világháború, mely keresztbe törte anyám életét vagy a tény, hogy a nagyszüleimet belelőtték a Dunába. Ezek olyan hatásos, erős traumák, melyek generációk létezését határozzák meg, öröklődve generációkat torzítanak.
hvg.hu: Mitől függ, a múltunkból mit viszünk magunkkal?
P.O.: Az ember csak részben van tisztában azzal, mi és milyen szinten van rá hatással fiatalon, a legtöbbször nem tudjuk, az adott pillanatból mi kísér majd tovább. A gyermekkori csomagot egy életen át bontogatjuk. Annyi azonban bizonyos, az én generációm olyan töltetet kapot egy álságos világban, hogy ha te is megélnéd a hatásait, mindig a világ változásán ügyködnél, nem tudnád többé elfogadni a világot olyannak, amilyen.
Ha belegondolsz, hétköznapokban biztosan nagyon kedves minden fasiszta ember, azok is akik belelőtték a nagyszüleimet a Dunába. Otthona van, családja van, unokái vannak. Mindenki ismeri a marha aranyos taxisofőr bácsit, akivel jó beszélgetni, a szeretet hangján szól, csak néha ujjait pisztollyá varázsolva szedi le az előttünk lévő platón utazó cigánygyerekeket, elvégre a rohadt cigányát neki, ezeket lőni kell, ezeket ki kell végezni. Hatalmas tévedés, hogy egy fasiszta, egy fajgyűlölő állat ne lehetne amúgy kedves ember.
hvg.hu: Hol van az pont, mikor választanunk kell?
P.O.: Én a titok korszakában nőttem fel, mikor nem volt szabad kérdezni, hogy ez meg az miért van így, mert az embernek hamar meggyűlhetett a baja a párttal. A torzulást, amelyre felfűztem az életem, próbálja kompenzálni a betegségem kitartó ereje, a súlyosbodása, a visszaszorulás és a komplikációk: úgy látszik ekkora mechanikai erőre van szükség ahhoz, hogy kiegyensítse a múltam.
Az életem a kapkodás, az őrület, az ámokfutás jellegét kapta, miközben menekültem bizonyos tudategységektől: a magyarságtól, a háború utáni gyermekek identitásától, a materializmus ostobaságától, anyám örökölt elmebajától. Író akartam lenni, mert apám író volt, filmmel akartam foglalkozni, a színészkedés, rendezés, írás szentháromságában próbáltam elhelyezni magam, a zene pedig sokáig csak lötyögött. Az utolsó pillanatban, 13 évesen kezdtem el gitározni, így még épp el tudtam érni azokat a krampuszokat, akik óvodáskoruk óta virgáztak és bejutottam az akadémiára.
A zenei tanulmányoktól, a zene tudásától, magától a zenétől lényegében valahogy mindig mást vártam, valami többet, olyan jelentőséget tulajdonítottam a hangrezonanciának, amely túlmutat azon, amit egy kottába bele lehet írni. Hiszek abban, hogy egy fúga ígérete mindig több annál, mint mikor egy darabot matematikára vetkőztetnek.
hvg.hu: Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, soha nem tudta egyenértékűként kezelni a politikai, szociológiai küldetéstudatot a zenével. A Spions azonban épp a ideológiának való alárendelésről szólt.
P.O.: Meg kellett járnom azt az utat is ahhoz, hogy ide jussak: nem indulhattam volna máshonnan.
hvg.hu: Hisz a sorsszerűségben?
P.O.: Mindent, ami ma vagyok, én tettem magammal. Már gyermekkoromban is a legfinomabb zenék közt kutattam az Akadémián, de nem találtam, amit kerestem: alakult a zenéről alkotott képem, ambíciót gyúrtam a csalódottságból, melynek hozományaként hirtelen jó ötletnek tűnt egy új célnak, eszménynek, a punknak alárendelni mindazt, amit akkor tudtam vagy képzeltem a zenéről. Megfosztottam a hangokat a szentségüktől.
hvg.hu: A Spions inkább eszményt képviselt, mintsem zenei kiforrottságot. Ösztön, kötelesség vagy választható tett reflektálni?
P.O.: Kinézek az ablokon, látom hogy esik hó – egy anyagi dolog – és írok egy dalt a hóhullásról, spontán. De úgyanígy jöhet egy gondolat, hogy milyen szép dal, mondjuk A Song for Europe, milyen szép és mennyire aktuális lenne egy Song for Hungary-himnusz. Egy picit elsiratni ezt a valamilyen országot, tenni valami intimet és megrendítőt, beszélni arról, milyen szomorú is az, hogy megint olyan dolgok lesznek aktuálisak, amelytől már úgy örültünk, hogy megszabadultunk.
Amíg úgy reagálsz a téged körülvevő világra, emberekre, politkára, mint egy illatra, vagy szagra, spontán és ösztönösen, addig nincs baj. Addig nyugodtan írhatsz egy dalt a szarról, mert a cél nem az, hogy tessen, gyönyörködtessen, hanem, hogy kifejezzen, önmagáért legyen. De ki hallgat meg egy dalt a szarról? Kérdés, melyet a punk szimpatikusan kezelt.
hvg.hu: Hogyan viszonyul a zenei piac fogalmához?
P.O.: Idegenül. Az egészségem egyik alapköve, hogy nem tartok lépést, se kapcsolatot mindazzal, ami a popszakmában zajlik. Egy egyed betegsége nem más, mint az egészség fenntartására irányuló kétségbeesett próbálkozások halmaza egy nagyon beteg világban. A zene is egy kitörés, egy menekülőút abból, ami körülvesz: a showbiznisz pedig képes ezt eltorlaszolni. Többször és nagyot csalódtam az iparban, miközben soha nem a mérhető sikereim révén találtam meg azokat az erőket, amelyeket a zene ígért nekem.
Csodás, fantasztikus zenék, zenészek mindig is voltak és mindig is lesznek, ám korántsem mindig a kijelölt kereteken belül. Az ipar épp olyan szükséges rossz, mint a társadalmi struktúra, melyben élünk, azért van, mert nem találtunk ki jobbat.
P.O.: Túlbecsültnek. A legkisebb apróságért is túl sok, meg nem érdemelt visszajelzést kapok. Az, hogy mennyire vagyok elismert, eddig is és most is rajtam múlik, épp ahogy az is, akarok-e ezzel pénzt keresni. Ha vissza szeretnék menni az iparba, biztosan lenne helyem, az, hogy most nem vagyok benne, egyedül az én döntésem. Pedig biztosan sikeres lennék.
hvg.hu: Spions egykori tagjai közül csak magát fogadta be a későbbi magyar underground. Miért?
P.O.: Ugyan a jelenlétem leginkább rajtaütésszerű, mégis valahogy mindig itt voltam az emberek orra előtt. Valahogy megmaradtam ígéretnek és valahogy én is úgy érzem, bízhatok a közegben.
Ma is ugyanazokat az értékeket tartom hamisnak, tagadom meg, mint fiatalkoromban. Másrészt 61 évesen már nincs sok vesztenivalód, könnyebb a légzés: kezdek kész lenni arra, hogy újra találkozzak az emberekkel. Több projektem ér hamarosan abba fázisba, mikor már szeretném megmutatni őket.
Az évek során eljutottam a John Cage féle fluxusig, a mai napig egyik legfontosabb kísérletemnek tartom az akár több ezer ember alkotta rezgő tér megalkotását. A MusiContact Concept lényege, hogy egy adott helyszínen, egymást nem ismerő tömegből egyetlen hangzó családot, közös tudatot létrehozni. Meghívok embereket, hogy egy meghatározott hangnemben játsszák a saját zenéjüket, ezt pedig mikrofonos irányítással, mint egy fősámán, szektoronként irányítom: halkabban, hangosabban, de legfőképp kotta nélkül. Utópia, hogy műfajok helyett csak gongot kellene hallgatni és annak hangjából kihallani, a benne rejlő zenéket és a csendet. Ám alapvető félreértelmezés az is, hogy az ember képes zenét kitalálni. Zenét csak kihallani lehet, a zene egy már létező zengésből való olvasat csupán.
hvg.hu: Najmányi szerint a Spionst követő generáció, az URH, az Európa Kiadó vagy a Sziámi alól már kiszaladt az üzenet, tücsökzenét játszottak.
P.O.: Nem mondanám, hogy teljesen valótlant állít, csak a megfogalmazásában van hiba, miszerint ő maga sem tudja, mi az a tartalom, amit úgy hiányol és számon kér. Én nem érzek akkora szakadást. Ha túlzottan ragaszkodunk egy képhez, annak minden részletéhez, akkor a változást valójában mindig veszteségként fogjuk megélni. Az élet a hidakról és nem falakról szól, Najmányi pedig mindig is inkább a falakat szerette látni, hogy mi határol el másoktól. Én sosem tagadtam a különbségeket, csak erősebben hittem a hasonlóságokban.
hvg.hu: Mindig is idealistaként gondolt önmagára?
P.O.: Ideákban hívő ember vagyok, ha látok és megragadok egy gondolatot, nagyon nehezen engedem csak el. Hat évtizedre volt szükségem ahhoz, hogy ezeket az ideákat emberközpontúvá téve, a földre leereszkedve is meg tudjam élni.
Elszállós fiú voltam, a valósággal az élettel keveset foglalkoztam. Alázatot kellett tanulnom, hogy leszakadhassak az égi dolgokról. Fel kellett fedeznem, hogy az életnek vannak törvényei, amit nem tudsz kijátszani. Félre ne érts, nem a rendőrök törvényeiről beszélek, azokat a mai napig nem tartom sokra, de az ember és ember közti megállapodást többé nem tudom tagadni. Fura, de ehhez a punk volt első lépés, a zene szentségének feladása, egy jobb élet reményében, hittel.
hvg.hu: Lehet egy punkról, mint hívőről beszélni?
P.O.: A punk is ugyanolyan hit mint a kereszténység, a buddhizmus vagy a materializmus. Hitrendszerek között élünk, nem nagyon van más választásunk. A punk a hitetlenség hitrendszere volt.
hvg.hu: Najmányinál és Molnár Gergelynél is adott egyfajta áldozat-identitás. Milyen egy jó áldozat?
P.O.: A hullámverésben mind maradandó kárt szenvedünk. És ilyenkor áldozatai vagyunk a hullámverésnek: sziklához csapnak a saját társaink vagy elgázol a történelem vonata. Valamilyen szinten mindenki áldozat, a punk csak a saját áldozatiságából csinál színdarabot, mások ezt teljesen hétköznapi teherként élik meg.
Mert a sérülés mindenkinek kijár. Nincs olyan ember, akit ne pofozott volna meg a sors, ne alázott volna meg valaki, ne érezte volna magát kínosan, megszégyenülve, leleplezve, meztelenül, ne lett volna kihasználva, kirabolva, terrorizálva, megvezetve. Távolról minden szép, rendezett, ám minél közelebb érsz, annál jobban látod, hogy itt valójában a kaotika uralkodik. És a káoszban mindenki sérül.
Peter Ogi a Dreampire csapatával közösen jegyzett, közel hatvan fős kórussal operáló Music Contact hanginstallációs performansza április 1-én debütál a budapesti A38 Hajón.
Névjegy |
Peter Ogi, szül: Hegedűs Péter, 1955. május 12. 1978-ban elhagyta Magyarországot, az első időszakban Párizs és London között ingázott és Malcolm McLarennel, a Sex Pistols producerével dolgozott. Megjelent egy kis- és egy nagylemeze, valamint közreműködött McLaren akkori együtteseinek lemezfelvételeiben: Adam Ant, Bow Wow Wow, Boy George munkatársa volt. Stúdiómunkákat is vállalt, szintetizátorprogramozó volt pl. Peter Gabriel csapatában. 1983-ban New Yorkba költözött, ott két együttest is alapított. Először a Backlash-t, Mark Ribot-val, Michael Blair-rel, Greg Cohen-nel, akik Tom Waits, ill. John Lurie zenekarának tagjai voltak. A második zenekar a Central Europe volt, mely - Ogira jellemző módon, jóval a divat előtt - a világzenei irányzat jegyeit hordozta: arab hegedűs (Djamel Ben Yelles), afrikai ütősök tették a formációt egyedivé. A kilencvenes évektől Ogi főleg Magyarországon alkotott, filmzenéket komponált (pl. Szédülés, Zsötem), kiadott albumokat is (Songs, Blaze). Ezután néhány év szünet következett: egy betegség és a gyógyulás hosszú időre távol tartották az aktív zenéléstől. 2003 körül kezdődött a visszatérés, azóta különböző zenészekkel időnként fellép magyar koncerthelyszíneken. |