Biztos fontosak a szabályok, és este 10-re be kell fejezni egy parkos koncertet, de elég kiábrándító 8-kor, fényes nappal kezdeni egy ilyen (egy bármilyen) bulit. Ráadásul nem csak a sötétedésre várhattunk, hanem arra is, hogy a keverős megtalálja a megfelelő potmétereket, hogy rendesen lehessen hallani a gitárt, érteni az éneket. Az előbbi előbb-utóbb megoldódott, az utóbbiban viszont hasztalan reménykedtünk.

Mint rossz pedagógus, a negatívumokkal kezdtem az értékelést, pedig mindezek ellenére is gyakorlatilag ide másolhatnám a 2013-as koncertbeszámolót, most is pont olyan energiával, lelkesedéssel nyomta Manu – túl az ötvenen és számtalan fellépésen a világ különböző részein – az ismert dalokat, mintha ez a La Ventura turnéállomás lenne a legelső vagy a legfontosabb fellépése.

Fazekas István

És ez igaz az egész zenekarra. A teletetkózott basszusgitárosra Gambeat-ra, aki ezúttal begipszelt ballábbal ült föl egy emelvényre, az időnként megint egészen elképesztő szólókat elővezető gitárosra, Madjidra, és a Mano Negra egykori dobosára Philippe Teboulra. A két évvel ezelőtti csapat ráadásul most kiegészült nagy örömünkre egy kéttagú fúvós szekcióval is, aminek tagjai nem csak a hangszereikkel, hanem a mozgásukkal, tombolásukkal is sugározták, milyen jól érzik magukat a színpadon.

És ez a lelkesedés át is jött a dugig telt Parkra. Még nem játszottak semmit, de a gipszes Gambeat már közös ordításra, kézlóbálásra vette rá a tömeget. Ez nyilván akkor csúcsosodott ki, amikor nyolc körül kijöttek a többiek és főleg - az elmaradhatatlan siltes sapkájában – a főnök. És ez az együtt mozgás, bulizás aztán végig ki is tartott vagy inkább fokozódott a végéig.

Fazekas István

Vannak zenekarok, akik ugyanazt játsszák évek óta – és ez áll nekik jól. Az AC/DC, a Motörhead, a Ramones például ilyen értelemben kevéssé lepi/lepte meg a közönségét. Itt is ez a helyzet, Manu Chao az életművét – ami nem az agyonjátszott Clandestinoval kezdődött, hanem a Mano Negra tüzes és egyedi latin ska-punkjával – dolgozza fel állandóan ugyanarra a mintára. Időnként laza reggae, ami rendszerint latinos ritmusalappal felturbózott punkba fordul és alig tud leállni. Sőt le sem áll – egyik szám hangsúlyos vége már egy másik eleje a legtöbbször.

A lemezekről ismert balladákból lesznek így zúzós nóták, vagy fordítva: az energikus dalok lassulnak itt be – kis időre – lötyögős reggae-vé. Mindezt különböző rádiós effektek, szirénák színezik.

Fazekas István

A színpad mögött animációs klipeket látunk a szokott témákban: háborúellenesség, antikapitalizmus, feltűnt Bush is („sajnos negatív értelemben”), a bevándorlók helyzete (tegyük hozzá: épp aznap volt a koncert, amikor a magyar kormány elkezdte felhúzni a kerítést a déli határaira). Ja, a balos nézeteiről ismert zenész nem túl bonyolultan fogalmazza meg az üzeneteit (legutóbb a görögöknek üzent), de kit érdekel ez, amikor ilyen bulit csinál állandóan. És nem azért szeretjük, mert sokat megtudunk a világról az olyan szövegekből, mint a (szigorúan k-val) „politik needs votes, politik needs your mind, politik needs human beings, politik need lies”. Naná, de ennek együtt üvöltése most is rendben volt.

Mint ahogy teljes tévedés Manu Chao-t valamiféle világzenei figurának tartani (ő kifejezetten utálja ezt a kifejezést, és amúgy is, hol volt még világzene, amikor a Mano Negrával bejárták, mondjuk Kolumbiát), vagy azonosítani a városi újhippizmussal, mint ahogy sokan teszik.

Fazekas István

Természetesen állandóan kapcsolatban vannak a zenészek a közönséggel, az egy időegységre eső „Hello Budapest”, Are you ready Budapest?”  „Koszonom Budapest!”, „Thank you Budapest!”, „Crazy Budapest” valószínűleg csúcsokat döntögetett. A közönség pedig a vissza-vissztárő vezényszóra hangos „jo-jo-jooó”-zásba kezd. Manu Chao többször a mikrofont a melléhez döngetve (nekünk fájt, olyan erősen) adja meg a kezdőritmust egy-egy dalhoz. A Manu-féle fiesták állandó kellékei ezek. Mondom, semmi meglepetés – és ez így jó.

A közönségben a Clandestino alatt feltűnik egy hatalmas fáklya, ez mondjuk elég aggasztó ilyen tömegben, szerencsére kiszaladt időben vele oldalra a delikvens. Minket meg majd’ feldöntött egy biztonsági őr, aki nyilván nem pacsit adni sietett utána.

Igazán a végére pörög fel azért a koncert, bár észre sem vesszük, de a nap végre lement, a zenekar belekezd a Mano Negra-slágerekbe. A Mala Vida, a Sidi h'Bibi nagyon üt most is. Közben volt még egy meglepetés vendég, a liverpooli születésű, de leginkább Barcelónában tevékenykedő reggae-énekes, Chami Cool, akivel Manu sokat focizott. A kalapos, hátizsákos figura elképesztő mozgáskultúrát bemutatva elénekli-rap-peli az Informer feldolgozását.

Fazekas István

Egy jó óra után a zenészek levonulnak, de előtte még egy benyomott zenére táncikálnak egyet a színpadon – mintha egy házibuliban lennének. Még a gipszes basszerost is lehívják, aki fél lábbal kánkánozik velük kicsit.

Naná, visszajönnek még néhányszor. Sőt 10 után, az újabb táncikálós rész után, amikor már a nézőtéri hangszórón a PASO Tenkes kapitánya szólala meg, Manu még egyszer kijön megtapsoltatni magát, és, hogy a törülközőjét a tömegbe dobja.

A felpörgetett közönség egy része elindul ugyan haza ezután, de sokan nem tudnak hirtelen leállni. Még fél óra múlva is megy bent a tánc.

Kis ízelítő a koncertből: