Két figyelemre méltó rövidfilm után a görög származású Yorgos Zois első nagyjátékfilmje is a Velencei Filmfesztivál közönsége előtt mutatkozhatott be. Bár a szeptember 8-án tartott világpremiert nem kísérte elsöprő ováció vagy egyöntetűen pozitív kritikai visszhang, sőt, vélhetően Zois karrierje sem vesz majd repülőrajtot, az Interruption mégis egy különleges, velős szerzői mondanivalóval átszőtt, nyomasztó pszichológiai thriller lett, mely akár még színházelméleti diskurzusok alapjául is szolgálhat a későbbiekben.

Yorgos Zois eddigi két rövidfilmjét nézve egyértelmű a fiatal görög művész társadalmi érzékenysége. A Casus Belli című 2010-ben készített darab egy a szürke hétköznapok által ihletett, a befejezésre mágikus realistává váló film, mely hosszú sorokban álló átlagembereken keresztül mutatja be a társadalom tagjai között lappangó folyamatos feszültséget, a játékidő tíz perce alatt sajátos narratív eszközökkel ábrázolva a 21. századi éhezés jelenségét. A 2012-ben szintén Velencében debütált Out of Frame talán még az előbbinél is kritikusabb mű. Zois a kültéri reklámtevékenység Görögországbeli betiltására reflektál azzal, hogy hellén városok fölé magasodó üres hirdetési felületeket mutat meg, a film záró képsorain pedig a megtépázott nemzeti lobogó is megjelenik, egyértelmű üzenetet megfogalmazva.

Az Interruption a Casus Belli-hez és az Out of Frame-hez képest csak áttételesen hordoz társadalomkritikát; Zois a művészetet, azon belül is a színházat felhasználva inkább pszichológiai síkra tereli a filmet, az emberek váratlan helyzetekben adott lehetséges reakcióira helyezve a hangsúlyt.

Helyes-e az anyagyilkosság?

Az Interruption-t a rendező nyilatkozatai szerint egy megtörtént eset, a 2002-es moszkvai Dubrovka színház elleni terrortámadás ihlette: amikor a mintegy ötven csecsen túszejtő lerohanta az orosz színházat, a közönség az első pillanatokban azt gondolta, mindez a darab része, a valóság és a fikció így rövid időre egymástól megkülönböztethetetlenné vált. E félreértésen alapuló szituációt használta fel Zois az Interruption-höz, a film nagy kérdése így szinte minden pillanatban az, hogy a látott események közül mi a mímelt valóság és mi az, ami valóban megtörténik.

cineuropa.org

Az Interruption Euripidész Oresztész című drámájának posztmodern adaptációjával kezdődik. Az előadást váratlanul egy néhány fős, fiatalokból álló fegyveres csoport zavarja meg, akik egyszerűen csak A Kórusnak nevezik magukat. A közbelépéskor a palotát szimbolizáló, a színpad közepén elhelyezett üvegkalitkában értetlenül álldogálnak a darabban szereplő színészek, míg a közönség megtapsolja a hívatlan vendégeket, akik közül az Alexandros Vardaxoglou által alakított vezető hidegvérű profizmussal szervezi át a darabot: új szereplőket válogat, akik között rendezőtanonc, ügyvédnő, munkanélküli fiatal lány, sőt még színész is akad, hogy aztán elkezdődjön a posztmodern szellemben adaptált ókori dráma „posztmodern utáni” felfogású színrevitele. A nevenincs művészterrorista vitát szervez a színpadon helyet foglaló lelkes résztvevők körében: helyes lenne-e, ha Oresztész bosszúból megölné saját anyját, Klütaimnésztrát (ahogyan az Euripidész művében is történik)? A klasszikus dráma értékrendje lassanként alapjaiban kérdőjeleződik meg, ám a Kórus a disputát követően inkább azon fáradozik, hogy egy egészen új szintre helyezze a színház intézményét is.

Az Interruption, híven az eredeti koncepcióhoz, képes kellően elbizonytalanítani a befogadót. Zois még azt sem árulja el, hogy a címben foglalt közbelépés/megzavarás valóban egyfajta elvont terrorcselekmény-e, vagy a történet szerint előadott modernizált darab szerves része, azaz a színházi rendező trükkje. Így a film végig kiszámíthatatlan marad, mindezt pedig csak tetézik a különös gyilkosságok, illetve a színpadon álló szereplők ezekre adott reakciói: amikor a terrorcsoport által Oresztész szerepére kiválasztott színész a szerepét játszva lelövi az eredeti darabban Klütaimnésztrát alakító színésznőt, a többi szereplő gyilkosnak nevezi, egyikük pedig iszonyatos erővel pofozza fel a férfit. Vajon valóban gyilkosság történt? Ennek megfelelően pedig a színészek valós érzelmeiket kimutatva bántak el a szerepét játszó, ám vélhetően tényleg gyilkos férfival? Zois odáig fokozza az őrületet, hogy a film vége felé a közönséget üvöltve hazaküldő kétségbeesett színészre sem hallgat senki: a nézők a helyükön maradnak, hiszen azt hiszik, minden az előadás része. A rendező így a „negyedik fal” lebontásával kísérletezik, sikeresen bevonva a közönségét is a mímelt/valós kérdésével kapcsolatos találgatásba, egyben pedig egy színházelméleti diskurzusba.

Pszichológiai thrillerként és párkapcsolati drámaként is működik

Zois a „negyedik fal” problematikája mellett egy sor a teatralitáshoz kötődő kérdéssel foglalkozik. Ilyen például a kórus szerepe, akik jelen esetben nem az antik hagyományoknak megfelelően kommentálják – véleményezik a cselekmény alakulását, hanem aktív résztvevői és formálói a történetnek. Ugyanennyire radikálisan változik az antik mitológia megítélése is. A film felteszi a kérdést: mennyiben tekinthetünk ma örökérvényű értékközvetítőnek egy olyan drámát, melyben családtagok mészárolják le egymást a köztük feszülő ellentétek feloldásának érdekében? Mindezeken túl, a sokrétű és radikális szerzői mondanivaló mellett az Interruption mezei pszichológiai thrillerként is működőképes: Zois a steril, modern színházat nyomasztó közegként ábrázolja, a színpadon és azon kívül folyó események folytán pedig a suspense is jelen van, melyhez nagyban hozzájárul a főszereplő Alexandros Vardaxoglou jutalomjátéka, és vérfagyasztó tekintete.

Az Interruption élvezetéhez tehát szükségeltetik némi türelem és odafigyelés. Utóbbi különösen a zárójelenet okán fontos, mely alapján akár párkapcsolati drámaként is lehetne nézni a filmet, egy újabb réteggel gazdagítva az amúgy is meglehetősen komplex szüzsét. Yorgos Zois egy okos, izgalmas és innovatív szándékú művel nyitotta meg nagyjátékfilmes karrierjét, mi pedig reménykedünk, hogy a kortárs görög mozi e remek darabja egyszer hazánkba is eljut majd.