Günter Grass regényes történelemórái

Művei és személyes sorsa is a XX. század német történelmének tükörképe – ez a hétfőn elhunyt Nobel-díjas német író, Günter Grass életének summázata. Volt abban valami lekerekítés, sorsszerű visszatérés a kezdetekhez, valami harmonikus lezárás, hogy utolsó nyilvános fellépése néhány nappal a halála előtt a hamburgi színház bemutatóján volt, ahol A bádogdob színpadi változatának premierjét ünnepelték. A 87 éves író még fölment a színpadra, a tapsrendre beállt a színészek közé, elmaradhatatlan barna kordzakójában meghajolt; mosolygott, nevetett, elégedett volt. Örült a sikernek. Csakúgy, mint 1959-ben, amikor először jelent meg a 700 oldalas, ma már alapműnek számító regény, amiben egészen eredeti ötlettel egy, a szó szoros értelmében kis ember, a növésben hároméves korában megállt Oskar Matzerath szemszögéből írja le a háború előtti, majd alatti Danzig (Gdansk) lakóinak történetét.

Günter Grass az általa készített grafikákkal

AFP

 A könyv, ami furcsa módon csak megjelenése után negyven évvel hozta meg szerzőjének az irodalmi Nobel-díjat (mondhatni, ekkor került sorra), már a hatvanas-hetvenes években a német múltfeldolgozás egyik alapműve lett, s hatását csak erősítette a Volker Schlöndorff rendezésében elkészült zseniális filmváltozat. Az emberi esendőség, a nácik hatalmához való megalkuvó igazodás, a fasizmus hétköznapi banalitása és gyilkos valója mind úgy jelentek meg Grass nagyregényében, hogy ezt követően az író minden művének és minden szavának, közéleti szerepvállalásának súlya lett.

Így volt az a Danzig-trilógia másik két könyvével, a Macska és egérrel, majd a Kutyaévekkel, és így volt Günter Grass politikai fellépésével is. A magát mindig is baloldalinak valló író aktívan támogatta a szociáldemokrata pártot, részt vett Willy Brandt választási kampányában, beszédeket mondott, agitált, s ha kellett, teljes mellszélességgel védte az emigráns múltja és a hatvanas évek kispolgári felfogása szerint „nem tisztességes származása” miatt támadott – zabigyereknek tartott – szocdem politikust. A külpolitikában is hallatta a hangját: ellenezte az amerikai rakétatelepítési terveket, de amikor 1981-ben német–német írótalálkozót rendeztek, és az NDK-s vezetés abban reménykedett, hogy Grass majd most jól megadja a gaz imperialistáknak, ő azzal húzta keresztül a számításukat, hogy egyaránt fél az amerikai és a szovjet rakétáktól, vagyis egyiknek sincs keresnivalója német földön.

Íróként viszont úgy gondolta, a múltban is van keresnivalója. Ráklépésben – ezt a címet adta annak a könyvének, amiben az ezredforduló táján visszatért a második világháború idejéhez. A harcok végső fázisában a feltartóztathatatlanul előretörő szovjet csapatok elől Kelet-Poroszországból nyugati irányba menekülő német polgári lakosság sorsát írta meg, egészen pontosan azét a mintegy kilencezer emberét, akik Gotenhafenből, a mai Gdyniából próbáltak a Wilhelm Gustloff nevű hajón biztonságba jutni, ám egy szovjet tengeralattjáró torpedói a hullámsírba küldték őket.

Nem, nem állt át a másik oldalra, nem lett hirtelen a hitleri Németország védelmezője, csak úgy vélte, a háború borzalmainak minden áldozatát be kell mutatni. S politikai értelemben sem váltott át: ezekben az években is rendre aktívan kampányolt a szociáldemokratáknak, 2002-ben még sikerrel („Megmozgattam öreg csontjaimat, hogy idejöjjek és felszólaljak” – mondta Gerhard Schröder kampányzáró rendezvényén). 2005-ben viszont már hiába állt ki újra a szónoki emelvényre. Hiába érvelt amellett, hogy a kapitalizmus körülményei között, minden hibája ellenére, egyedül a szociáldemokrácia képes az emberek érdekeit megvédeni, s a konzervatívok győzelme esetén akár rögtön át is adhatják a hatalmat a gyáriparosok szövetségének. Az író egyébként sem ápolt bensőséges viszonyt a tőkével. „A kapitalizmus soha nem viselkedett barbárabb módon, mint a kommunizmus legyőzése után” – mondta a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején lezajlott rendszerváltások akkor még általános eufóriája közepette, s eme barbarizmus iskolapéldájaként az NDK gazdaságának bekebelezését is fölhozta.

A német egységtől különben sem volt elragadtatva, holott közvetlenül is megtapasztalhatta a megosztottság mindennapjait, hiszen 1963-tól 1996-ig Berlinben élt. Innen költözött egy Lübeck melletti faluba, ahol a múlt azon részeinek feldolgozását folytatta, amelyek már közvetlenül is kötődtek személyes sorsához. A Hagymahántás közben című regénye önleleplezés: ebben nem kevesebbet tárt az olvasók elé, mint hogy – igaz, csak rövid ideig, s mindössze 17 évesen, de mégiscsak – tagja volt a Waffen-SS-nek.

A beismerés sokkolta a híveit, ellenfeleit pedig támadásba lendítette. Kétségbe vonták morális integritását, jogát arra, hogy ítéletet mondjon mások felett, hiszen ő maga sem ártatlan. Mindazonáltal ez a hullám viszonylag hamar elült (bár halála kapcsán most minden nekrológ fölemlíti), de végül is tényleg semmi terhelő nem találtatott Günter Grass 17 éves SS-katona tetteiről. Ugyanakkor a legelszántabb híveinek is nehezükre esett magyarázatot találni három évvel ezelőtt megjelent, Amit el kell mondani című prózaversére. Ebben nem kevesebbet állít, mint hogy Izrael veszélyezteti a világbékét, Izrael fenyegeti az iráni népet, s hogy a német kormánynak le kell állítania a tengeralattjáró-szállításokat Izraelnek. Később árnyalta saját művét, mondván, igazából az izraeli kormányra és személy szerint Netanjahu miniszterelnökre gondolt – mindazonáltal ez a fordulat sem maradhatott ki most az életmű taglalásából. Tekintsük az öregkori elbutulás jelének – mondta erről egy kritikusa, de valószínűleg pontosabb a diagnózis magát Grasst idézve: „Regényalakjaim summázata vagyok” – foglalta össze saját életútját. S ebbe az ötvözetbe beletartozik az antifasiszta, a múlttal szembenéző, igazságkereső baloldali csakúgy, mint az SS-náci is. Egyébként pedig a magát életvidám pesszimistának tartó író azt vallotta, csupán véletlen, hogy túlélte a háborút, így nem is fél a haláltól.

WEYER BÉLA / BERLIN