„A rockzene tipikus elemei, nevezetesen az egyoldalúan testre ható ritmus, a dallam-, összhang- és ritmusrészletek monoton ismétlése, a nagy hangerő és a rendetlen, eksztatikus kifejezésformák
ellentmondanak Isten teremtési rendjének. Mert ez a zene gyakran kábító és hipnotikus hatású, transzba és pusztító eksztázisba meríti hallgatóságát, és mert a „rock” fogalmához erősen negatív képzetek tapadnak, ezért nem létezhet keresztény rockzene."

Részlet Walter Kohli Rockzene és keresztény életvitel című bestselleréből

Mi igaz abból, hogy a vallásos keresztények ördöginek tartják a könnyűzenét? Van benne igazság, és ezt nem csak a fenti idézet támasztja alá. Számos fundamentalista hívő vélekedik így, gondoljunk pl. Semjén Zsolt e témában írt, elhíresült doktori értekezésére. Ugyanakkor sok vallásos egyháztag éppen a pop-rock műfajban fejezi ki a hitét. Ön úgy gondolja, hogy ezek a zenék hígak? Unalmasak? Malasztosak, kegyesek, ömlengők, színvonaltalanok? Akkor ezt most felejtse el!

A CCM (Christian Contemprorary Music) főként angolszász nyelvterületen hódít évtizedek óta, a legkülönfélébb zsánerekben, a szintipoptól a rap-en és a grunge-on át egész a death metal-ig. Ezek a bandák, illetve előadók vallásukat gyakorló keresztények, általában a dalaik is spirituális témákról szólnak. Ez elvileg leszűkítené a mozgásterüket az ún. evangelical szubkultúrára, azonban sokan áttörik a falat, és elismerést szereznek a „világi közönség” körében is – érdekes módon sokszor épp a keményebb (extatikusabb?) hangzású zenékkel. Szubjektív összeállításunk következik.

10. Jars of Clay

A kilencvenes évek közepén alakult, poszt-underground, Grammy-vel is díjazott zenekarnak már a neve is bibliai idézet. „A kincsünk pedig cserépedényekben (angolul: jars of clay) van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” – írja a test törékenységéről és lélek erejéről Pál apostol a korintoszi gyülekezetnek. (2 Kor.4:7.) A zenekar lemezről lemezre szörfözik a műfajok közt, érezhetően hat rá a Cure, a Radiohead és a U2 munkássága, egyaránt merít ihletet a folk-, az indie rock, a rythm’n blues- és a  progrock-világból, miközben máig sikerült megőriznie az egyedi Jars-os karaktert.

9. Jeremy Camp

A 78-as születésű Jeremy-t apja, egy baptista lelkész tanította meg gitározni. Ez elég jó ötletnek bizonyult, tekintve, hogy Camp mára a CCM egyik meghatározó előadójává, a top 10-es listák állandó szereplőjévé vált. Kicsit talán szentimentálisabb a kelleténél, és a „Dzsízasz-nananannanna” szövegű refrénnél egyszerűbbet alkotni nehéz volna, cserébe viszont úgy beragad a fülbe, hogy a szerző reggel óta dúdolja, ha akarja, ha nem.

8. Newsboys

Az ausztrál popbanda az elektronikus-diszkós sound és a nyálrockos refrének váltogatásával formálta ki zenei arculatát, amellyel e sorok íróját határozottan idegesíti. Viszont felebarátaink milliós tömegei rajonganak értük, úgyhogy nem maradhatnak ki a felsorolásból.

7. Lecrae

Lecrae Devaughn Moore tényleg olyan rapper, akit az utca nevelt – drogfüggő és erőszakos apja helyett. Az atlantai srác dogfüggő és erőszakos fiatallá vált, annyira, hogy ráragadt a Crazie becenév. Amikor épp nem verekedett, házak tetejéről ugrált le. Tizenhét éves korára már annyi élettapasztalata volt, mint másnak negyven évesen. Ekkor váratlanul megtért, leszokott minden ártalmasról, és világsztár lett. A díjait meg a példányszámait lusták vagyunk felsorolni, legyen elég annyi, hogy full menő a hiphop-világban.

6. Relient K

Friss, ironikus humor és tehetségdetonáció – kábé így jellemezhető a 90-es évek végén alakult amerikai posztpunk-tinirock banda. Miközben a fundamentál-keresztény társadalom elé is odatartják a görbe tükröt (lásd a Marilyn Manson Ate My  Girlfriend c. opust), a zenélés mellett drogprevenciós programokat támogatnak. Annyi mindent ki lehetne tőlük tenni, hogy őrület, de érjük be most egy rövid trekkel, csak az íze kedvéért.

5. Impending Doom

Heavenly metal. Na jó, ez vicc volt. Nem mintha az olvasó nem tudná, csak futólag megjegyezzük, hogy a metál-irányzatokban még az alműfajoknak is vannak alműfajaik; a rajongók ezeket nagyon komolyan veszik és a fórumaikon szakértik. Csak saját használatra, ahogy megyünk lefelé a pokolba: van az éneklős-zúzós (pl. trash) az orbibálós (pl. hardcore) és a hörgős (metalcore, death metal, stb.) szubzsáner. S mivel az apostoli hitvallás szerint maga Jézus is „szálla alá a poklokra” (ti. a feltámadása előtt), a keresztény vallásos fiatalok is metáloznak, mi az hogy! Most ennek a zenei világnak az egyik legmélyebb bugyrát látogatjuk meg. A kaliforniai Impending Doom egy igen veretős death metal banda, de saját bevallása szerint inkább deathcore, ill. grindcore.

4. Petra

Az úgynevezett Jesus movement, mint a beat-és hippikultúrára adott „keresztény válasz” is Kaliforniában sarjadt a 60-as, 70-es években. A „kallódó ifjúságot” akarták megszólítani a krisztusi szeretet üzenetével. (A decens presbiteriánusok nagyot néztek, mikor templomaikban megjelentek a hosszú hajú, bőrjakós srácok, a hátukon gyöngyökből kirakott Jesus felirattal.) Mint meghatározó vintage zenekart – 4 Grammy, 10 Dove Award, több millió eladott lemez! – nem volna helyes a Petrát kihagyni a felsorolásból, még ha nem is az eredetisége a vonzereje. A Kőszikla a 70-es évek végén alakult, a Deep-Purple ihlette melodikus hardrocktól a 90-es évekre jutott a glam-ig, tehát kissé lomhán követte a trendeket; viszont végig aranyos maradt, és a mai napig létezik. Igazi ’easy listening’ élmény, talán VHS-en volna a legjobb.

3. Thousand Foot Krutch

A TFK kanadai banda, és ez valahogy érezhető is benne. Melodikus-zúzós, olykor kifejezetten csilis rockzenét játszanak. Az összhatásba az énekes, Trevor McNevan pimasz intonációja a nyers punkfelfogásból is hoz valamennyit. A dalaikban VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – szinte mindegyik  drámai és monumentális. Népszerűségükre jellemző, hogy a fiatalok tízmilliói által kedvelt AMV-ket (Anime Music Video) sok esetben Thousand Foot Krutch-ra komponálják; Isten tudja, miért.

2. Flyleaf

Egy heroinfüggő, ám sokra hivatott texasi tini, Lacey Mosley úgy határozott, hogy öngyilkos lesz. Fogta a pengét, kiült a vízzel teli kád peremére, és hallgatta a meglehetősen depresszív zenéket, amiket a heroinfüggő, ám sokra hivatott texasi tinik szoktak. És közben eszébe jutottak egy ismerőse szavai Jézusról, akihez bajok estén fordulni lehet. A hajnal a lányt a kád mellett térdelve és imádkozva találta. Ebből az élményből született a Flyleaf, amelynek első két lemeze – a 2008-as Flyleaf és a 2009-es Memento Mori – zenetörténeti jelentőségű.  (Az utánuk következők meg a „sürgősen felejtős” kategóriába tartoznak.) A csontig hatoló, dögös, gótikus-artisztikus  grunge-ra rengeteg  zenerajongó kapta fel a fejét, a kritikusok alig találtak szavakat, és sorra-másra alakultak az utánzó zenekarok. Az már csak érdekesség, hogy az Annyira Elegem Van c. szám sound score-ként szerepelt olyan filmekben, mint a Resident Evil vagy a Die Hard 4. Most linkelhetnénk olyan nótákat, mint a Beautiful Bride, A Cassie , vagy az All Around Me. De álljon itt inkább a kultikus dal, az I’m So Sick a harapós basszusriffjével.

1. P.O.D.

Avagy Payable On Death (kb.:halállal kifizethető.) A tagok Kaliforniában élő mexikóiak. A banda 1991-ben adta ki első lemezét Snuff the Punk címmel, népszerűségük azóta töretlenül ível fölfelé, mára az egyik legismertebb, a magas zenei minőség és innovációs készség tekintetében kompomisszumot nem ismerő keresztény rockegyüttes. Az úgynevezett  rapcore műfaj (igen, ilyen is van), amit játszanak, szépen veri visza a világuk fiataljainak szívdobogását, de egy gyors, házi közvéleménykutatás szerint ötven felett is motiváló. Most szívesen játszanánk le a Murdered Love c. opust, de úgy illik, hogy az eddig (méltán)  legsikeresebbet, a Youth of  The Nation-t válasszuk.

(A Billboard aktuális keresztény toplistája itt olvasható.)