Hozz létre egy linket előfizetéssel nem rendelkező barátaid számára

"Úgy teremtjük újra a múltat, hogy észre sem vesszük"

Belénk kódolt minták akadályozzák a szabad döntésünket – állítja az erdélyi származású, Berlinben élő alkotó, aki maga írta és rendezte drámával mutatkozott be a Vígszínházban.

HVG: Milyen közös vonások vagy sorsfordulatok nyomán adta színházi darabja főszereplőinek a görög Pentheszileia és Akhilleusz nevet, miközben a karakterei mai modern fiatalok?

Kincses Réka: Erre az értelmezésre akkor találtam rá, amikor egy berlini színésznőnek segítettem felkészülni Kleist azonos című tragédiájának főszerepére. Az egyik filmfőiskolás kurzusomból kiindulva csoportterápiás módszerrel elemeztük a karaktereket: csakis a viszonyrendszereket és a családdinamikát vizsgáltuk. Kiderült számomra, hogy a történetben az amazon Pentheszileia láthatatlan anyja fontosabb szerepet játszik, mint Akhilleusz. A szerelmi szál egy ősi minta, az anyák törvényének a megvalósítása, mely szerint a férfit először le kell győzni, és csak utána lehet szeretni. A friss értelmezés nyomán született meg bennem a darab gondolata, amely Pentheszileiának az anyjához való viszonyát helyezi a történet középpontjába. Az anya ebben az esetben nagyanyát és dédanyát is jelent, azaz az „amazonok birodalmát”. Az újraírás során rengeteg olyan család jutott eszembe, köztük a sajátom is, ahol a nők dominálnak. Az ilyen közegben felnőtt lányok örökölt, tanult mintája, hogy a kezükbe vegyék a hatalmat. Azt gondolom, hogy ez régóta létező válasz a patriarchális társadalomra.

HVG: Nem terjesztette ki ezt a matriarchális „vérvonalszemléletet” úgy, hogy mindenféle örökölt mintára érvényes legyen?

Kincses Réka: Ez a kérdés engem minden szinten érdekel, csak most azokra éleztem ki, akiknek a sorsát harcias nők határozzák meg. Azt gondolom, a viselkedésminták öröklődése minden téren érvényesül, úgy teremtjük újra a múltat, hogy észre sem vesszük. Ez automatizmusként működik. De ha nem tudom, hogy a szüleim, a családom által rám hagyományozott minták a gravitáció erejével hatnak és folytonosan ismétlődnek, ha fogalmam sincs a mozgatórugóimról, kevés az egyéni döntési szabadságom. Báb vagyok, miközben azt hiszem, hogy magam határozok a lépéseimről. Pentheszileia nem szeretné megölni Akhilleuszt, mégis megöli. Anélkül, hogy felismernénk, mi irányít bennünket, nehéz bármit is megváltoztatni a világban.

Kincses Réka
Túry Gergely

HVG: Tizenhét éves volt az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején. Mennyiben befolyásolta a sorsát, hogy a véres események kirobbantásával a román kormány által vádolt Tőkés László védőügyvédjeként édesapja, Kincses Előd közéleti szereplő lett?

Kincses Réka: Számomra ez volt az ősrobbanás. Egy olyan mozgást indított el, amelynek ma sincs vége. Már azelőtt is dolgozott bennem, hogy ki akarok kerülni Románia, azon belül Marosvásárhely és a magyar közösség többszörösen zárt világából, de apám elmenekülése adta meg a löketet. A világot szerettem volna megismerni. Rendezett otthoni körülmények megnehezítették volna, hogy útnak induljak.

HVG: Mennyire vésődött az emlékezetébe az a „fekete március”?

Kincses Réka: Apró részletességgel emlékszem mindenre, színekre, fényekre, a robbanásig feszült hangulatra. A nacionalizmus szagára. Évekig foglalkoztattak a történtek, a rengeteg előítélet, feldolgozatlan történelmi trauma, a sokgenerációs, családon belül átörökített gyűlölködés. És a politika, amely nem felszámolni próbálja mindezt, hanem meglovagolni és életben tartani. Nem történt semmi érdemleges e sérelmek feldolgozása érdekében.

HVG: Ahol él, Németországban is lassú folyamat volt tisztázni háborús bűnöket.

Kincses Réka: Még ma is tart ez a folyamat. A közbeszéd szintjén mindent szépen feldolgoztak, de a családokon belül máig folyik a hárítás. Ki-ki felmondja a leckét: nagyon sok náci volt, nagyon rosszakat gondolunk róluk, majd mindjárt hozzáteszi: de az én nagyapám nem tartozott közéjük. Vagy nem tisztázták otthon, vagy nem vállalják a külvilág előtt. A kettő majdnem ugyanaz. Az észérvek itt hatástalanok, az érzelmek döntenek.

HVG: Majdnem egy évtizedig kereste az útját, míg rájött, hogy filmrendező akar lenni. Honnan jött akkor ez a sugallat?

Kincses Réka: A szándék már gyerekkoromban is megvolt bennem, de elsodort a rendszerváltás utáni káosz. Féltem is. A román vagy a magyar fővárosban lett volna lehetőségem a filmes szakmát kitanulni. A bukaresti egyetemhez nem tudtam elég jól románul, a budapestihez kicsinek éreztem magam, és a kalandvágy is sokkal erősebb volt bennem, mint a karrierépítés szándéka. Végül 2000-ben a berlini filmfőiskolán kezdtem tanulni. Addigra beérett a dolog.

HVG: Hogyan folytatja színházi karrierjét a Vígszínházban is bemutatott, maga írta és rendezte első darabja után?

Kincses Réka: Már folytattam is. A Pentheszileia marosvásárhelyi bemutatója után az ottani Nemzeti Színház román tagozatának igazgatónője, a drámaíró és rendező Alina Nelega meghívott, hogy ketten együtt készítsünk egy előadást a románokról és a magyarokról. Ezt Double Bind címen játsszák. Egy másik darabot, a Romo Sapienst is vele hoztam létre a bukaresti Odeon és a Berlini Független Színház együttműködésével a romániai romákról, akik rengetegen vannak Berlinben. Készülünk a Pentheszileia Program folytatásával, amelyben a hősnő már férjezett, és gyerekei vannak.

HVG: Nemcsak az amazontémát nem ereszti, hanem az erdélyimenekült-szálat sem. Sok rossz tapasztalatot szerzett, amíg a világot járta?

Kincses Réka: Sok jó benyomást szereztem. Németországban például megtanultam, hogy rossz dolgokra is van kedvező megoldás, csak dolgozni kell rajta. Azt is megtapasztaltam, hogy az ember a formálója, nem csak passzív elszenvedője lehet a saját sorsának. Persze én mindenhol kicsit vendég vagyok, átutazó.

HVG: Most hová tartozik? Hol van otthon?

Kincses Réka: Régebben azt éreztem, hogy sehol, ma azt, hogy sok helyen. Azt gondolom, hogy a kultúrákközöttiségemmel feladatom van. Talán közvetítő vagyok, és ez az otthonom.