A véreskezű Ferenc József sikeres imázsépítéssel lett a mi Ferenc Jóskánk

„Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett, és megtalálva annak tartott: ma már közönséges hasznos úttöltő kavics, félhetetlen, elveszthetetlen. És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé” – e szavakat a mai Erzsébet híd lábánál álló Petőfi-szobor avatásán mondta 1882-ben Jókai Mór, a költő egykori forradalmártársa.

Azt csak sejteni lehet, hogy Petőfinek mi lett volna a véleménye az 1848–1849-es forradalmat eltipró, majd véres bosszút álló Ferenc József osztrák császárról és magyar királyról. Ám egykori, 1848-as harcostársaik nagy többsége egyetértett Jókai szavaival: ekkorra megbékéltek a konszolidált körülményeket teremtő királlyal. Jókai útja a forradalmártól az 1849-et brutálisan leverő király feltétlen elfogadásáig jól jelzi a magyar politikai közvélemény formálódását a XIX. század második felében.

Hosszú út vezetett idáig a forradalmárok esetében is. Akik 1848–1849-ben nem lettek a szabadságharc áldozatai, mint Petőfi és Vasvári Pál, azokat a világosi fegyverletétel után üldöztetés, bujkálás vagy kényszerű emigráció várta. A véreskezű uralkodóval közösködni nem akaró országban passzív ellenállás bontakozott ki, ahol lehetett, ott elkerülték a császári közigazgatással való találkozást. Kivártak. Ahogy enyhült a terror, úgy kapcsolódtak be egyre többen a mindennapi életbe, fogadták el realitásnak az abszolutista monarchiát.

Ferenc József koronázási bevonulása. Kardcsörtetés

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Ferenc Józsefet nem különösebben érdekelte, hogyan gondolkodnak róla az alattvalói, főként a magyarok. Vaskézzel dirigálta az országot, amelyet nem is nagyon keresett fel, az 1850-es években mindössze kétszer látogatott hosszabb időre magyar földre. Ezek is afféle Patyomkin-utazások voltak, mindenhol hivatalos üdvözlőkkel és kirendelt ünneplőkkel. 1860-ban először csupán azért próbált nyitni a magyarok felé, mert az egyesülni készülő Olaszország nagy részéből kiverték a Habsburgokat. Ferenc József addigra belátta, hogy csak hihetetlen költségek árán tudná erőszakkal maga alá gyűrni Magyarországot, és a passzív ellenállásba belefáradt magyar politikai elit is meglátta a kiegyezés lehetőségét.

Azt viszont nem volt könnyű feldolgozni az aradi akasztások, az 1848-as törvényes magyar miniszterelnök kivégzése után, hogy ugyanazzal kell szövetséget kötni, aki 1849-ben is a trónon ült. A magyar politikai elit nem egyezhetett ki egy véreskezű uralkodóval, szükség volt egy másfajta imázsra. Beindult a szerecsenmosdatás. Megpróbálták úgy beállítani Ferenc Józsefet, mint a rossz tanácsadói által rászedett fiatal, tapasztalatlan, jó királyt. Ez a motívum már Deák Ferenc híres, 1865 húsvétján megjelent, s a kiegyezéshez vezető cikkében feltűnik. Mint írja, „a mult időkben nem egy osztrák államférfiú, tanácsa és befolyása által, melylyel a fejedelemre hatott, akarva vagy nem akarva elkövetett mindent”, hogy a magyar nemzet elégedetlenségét fokozza. S ki az, aki „a felizgatott kedélyeket megnyugtatta”? Természetesen „mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, s a nemzet bizalmát és reményét ismét felélesztették”.

A szerecsenmosdatás nem is volt olyan nehéz, hiszen az első benyomások a magyar politikai elitben kedvezőek voltak Ferenc Józsefről. 1847-ben még Kossuth Lajos is lelkesedett érte, amikor István nádor Pest megyei főispáni beiktatásán az akkor 17 éves leendő császár magyarul mondta el beszédét.

A forradalom leverése, majd a könyörtelen bosszú azonban gyűlöltté tette Ferenc József nevét, ezért kellett a császár iránt érzett haragot tompítania Deáknak a kibékülés szándékát megfogalmazó, nevezetes húsvéti cikkében. Elterelve a felelősséget Ferenc Józsefről, a rossz tanácsadók sztereotip felemlegetése mellett kapóra jött a magyarellenességet például a császár anyjára, Zsófia főhercegnőre kenni, de más korábbi legendák újraélesztése is elkezdődött. Az egyik szerint Ferenc József megkegyelmezett volna az aradi áldozatoknak, ám a kegyelmi döntés különféle ármánykodások folytán nem ért időben a hatóságokhoz, illetve azok, mindenekelőtt Haynau tábornok, nem vették azt figyelembe.

Ezek a mítoszok azonban legfeljebb arra voltak elegendőek, hogy elfogadhatóvá tegyék a kiegyezés tényét; mindez még nem magyarázza Jókai hozsannázó szavait a királyról. Ahhoz viszont a Jókaihoz hasonlóan 1848-as múltú értelmiségi elit közreműködésére is szükség volt, hogy Ferenc Józsefből a nép ajkán is Ferenc Jóska legyen.

A közhangulat 1867-ben fordult meg. A kiegyezést a politikai közvélemény nagy része elfogadta, bár volt, aki értetlenkedett a hirtelen jött királypártiságon. „Én sem bántom ő felségét, mert 1. nem akarom magam elzáratni s mert 2. nincs szükség bántalmaztatására; de a közt hogy ne bántsuk és dicsérjük azt ki 1849 october 6án és a következő átkok esztendein át uralkodott, nagy a különbség” – fogalmazta meg véleményét Jókainak írt magánlevelében Csernátony Lajos, aki szerkesztőtársa volt A Hon című lapjánál.

Hihetetlen propaganda-hadjárat indult 1867-től Ferenc József megkedveltetésére, és ebben ő maga is partner volt. Például korábbi magyarországi látogatásaitól eltérően 1865 decemberében, amikor Budán megnyitotta az Országgyűlést, magyar huszártábornoki ruhát öltött, s magyar nyelven szólt a képviselőkhöz. A propaganda nagyüzemében a betűt ismerők körében mindennapi olvasmánynak számító kalendáriumok tele voltak a királyt pozitív színben feltüntető írásokkal, és sorban adtak ki különböző koronázási vagy évfordulós emlékkönyveket. Sokat segített a király megkedveltetésében, hogy egyes családtagjait – feleségét, Erzsébetet; fiát, Rudolfot vagy Magyarországon született lányát, Mária Valériát – magyarbarátnak ábrázolta a sajtó.

Holott ilyen egyértelműen ez egyikükről sem mondható el – Erzsébetet először éppen a királyi udvar készítette fel erre a szerepre. S mivel Ferenc Józsefről nehezen lehetett elképzelni, hogy „meg fogja érteni, ami magyarnak a szívéből fakad”, a közvélemény „Rezső királyfi”, azaz Rudolf felé fordult. Ő valóban jó kapcsolatban volt egyes magyar főnemesekkel, sőt Jókaival is – aki a főherceg által összeállított, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetes mű magyar szerkesztője volt –, ám még fiatalon öngyilkos lett. Halála azonban paradox módon Ferenc József népszerűségéhez is hozzájárult, miképpen feleségének, Erzsébetnek a meggyilkolása is.

Az első világháború kitörésekor pedig addig soha nem látott „Ferenc Jóska”-hangulat öntötte el az országot. Még a bakanótákba is bekerült a neve, s a Kossuth-nótát átfogalmazva azt is énekelték a katonák, hogy „Ferenc Jóska azt üzente”. A folklórban megmaradt a király halála után is a ferencjóskázás. Mint Landgraf Ildikó néprajzkutató egy 1948-as centenáriumi felmérés alapján kimutatta, Ferenc József alakja nemcsak negatív, hanem pozitív tartalommal is fennmaradt a nép körében. A néprajzi gyűjtésekben a kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka, a világháborúk előtti korszak mint boldog békeidő jelenik meg. Ahogyan 1948-ból visszatekintve azokról az évekről mondták, hogy „olyan jó világ, mint Ferenc Jóskáé, többet sohase lesz”.

RIBA ISTVÁN