1957-ben hasonlóan hekkelték meg az MTI-t, mint most az Orbán-interjút

„Provokatív hamisítás” áldozata lett a Magyar Távirati Iroda. A botrányos esetet a hírügynökség maga hozta nyilvánosságra. Szűkszavú közleményében pedig még önkritikát is gyakorolt, mondván: „a szerkesztőség az ellenőrzést elmulasztotta, s így jelenhetett meg a kedd reggeli újságokban (...) a teljesen hazug, valótlan ismertető.”

A múlt év végén meghekkelt karácsonyi Orbán-interjú históriájára emlékeztető eset hat évtizeddel ezelőtt kavarta fel a kedélyeket. 1957. április 2-án az MTI-re hivatkozva több napilap is beharangozta a „megújhodó magyar irodalom új termékét”, a Kortárs című folyóiratot. A harmincsoros tényhírből az olvasók arról értesülhettek, hogy az aznap utcára kerülő új orgánum szenzációkkal, például ismeretlen Juhász Gyula- és Radnóti Miklós-versekkel rukkol elő. Ebből azonban egy szó sem volt igaz – tudhatta meg a nagyérdemű a másnapi helyreigazításból. Amely „rosszízű áprilisi tréfát” emlegetett, s az ismeretlen hamisítóknak azt is felrótta, hogy az álhírben „felsorolt tizennyolc író közül csupán kettő szerepel valóban a Kortárs első számában, de ők sem a megjelölt műveikkel”.

Botránykőnek leginkább a csúfolódó műcímek bizonyultak. Az irodalom berkeiben akkortájt járatosak tényleg kárörvendőn kuncoghattak azon, hogy Veres Péter Biztató távlatok címmel írt (volna) lelkendező publicisztikát. A Horthy-korszakban még a parasztság nyomorúságáról szóló bátor (és perbe fogott) könyvei miatt tisztelt írót 1945 után már sokkal inkább behódolásai (és a hadügyminiszteri bársonyszék elfogadása) tették nevezetessé. Veres 1957 elején is igen gyorsan megtalálta a megfelelő embert. Miközben írótársai közül számosakat üldözött a hatalom, ő a „normális irodalmi élet helyreállításáról” tárgyalt a Kádár-kormány erős emberével, a fegyveres erők miniszterével, Münnich Ferenccel. A hozzá hasonlóan, íróból „túllicitáló” pártapparatcsikká átlényegült Darvas József nevéhez a tréfamesterek A hintáslegény novellacímet párosították.

Marabu

Ezen a két, önmagában ártalmatlannak tetsző címen a fokozott éberségre idomított hírügynökségi szerkesztők szeme talán még joggal siklott át. Azonban akkor sem kaptak szimatot, amikor Tamási Lajos költő és az ifjúsági íróként elkönyvelt Komjáthy István nevéhez is „beszélő” címek társultak. Alig fél éve volt csak, hogy Tamási a rádióban többször is felolvasta, majd az Irodalmi Újság forradalmi (s egyben utolsó) számában is közzétette 1956 emblematikus költeményét, a Piros a vér a pesti utcánt. Ezt – a hamisított közlemény szerint – Én vétkem címmel gyónta volna meg. Még ennél is árulkodóbb volt az, amit a Mondák könyvével ismertté vált Komjáthy tollára tűztek. Ő Az Én Újságom és más korabeli gyermeklapok címmel értekezett volna. A lap neve egyértelmű utalás volt arra, hogy a forradalom napjaiban a pesti srácok, a „Kicsi Dávidok” hőstetteiről zengő hetilapot indított, vagyis 1957 áprilisában elképzelhetetlen volt, hogy felemlítse „ellenforradalmi” lapját, s róla (az egyébként soha meg nem jelent testvérújságokkal egyetemben) bármit mondjon.

„Mint megtudtuk, a Magyar Távirati Irodát egy Huszár Károly néven jelentkező ismeretlen hívta fel telefonon, aki tisztában van az MTI munkájának mechanizmusával, és az Élet és Irodalom című lap telefonszámával hitelesítette magát.” Ezt már az április 2-ai Esti Hírlap nyomozta ki, amely arról is beszámolt, hogy a hírügynökség vezérigazgatója a „sötét szándékú” elkövetők azonosítása érdekében fegyelmi vizsgálatot indított, merthogy a „teljesen hazug közlemény” becsempészése csak azoknak állhatott érdekében, akik „ferde szemmel nézik”, hogy a hamarosan valóban megjelenő Kortárs hasábjain „a legjobb íróink szólalnak majd meg”.

Mindezt akkor, a forradalom eltiprása utáni hónapokban csak úgy lehetett érteni, hogy „újra megszólalnak”. 1957 tavaszán még javában tartott a szövetségüktől betiltással megfosztott írók és újságírók többségének sztrájkja, ám már mutatkoztak a korbácsos-mézesmadzagos kádári kultúrpolitika első eredményei is. Március 15-én például valódi nagyságok kaptak megérdemelten Kossuth-díjat, miközben más irodalmi nagyágyúk börtönben vagy előzetes letartóztatásban ültek. S ha a „besározódott” Irodalmi Újság újraindítását a hatalom nem is tűrte, kézben tartott szerkesztőkkel az élen megjelenhetett az Élet és Irodalom, no meg 10 ezer példányos engedélyt nyert el „a nemzeti irodalom fórumaként” hirdetett Kortárs.

A botrány kipattanása után a délutáni napilap elsőként, s mint utóbb kiderült, egyetlenként megszólaltatta a folyóirat felelős szerkesztőjét. Röpnyilatkozatában Földeák János úgy fogalmazott, hogy „a néhány napon belül tényleg megjelenő Kortárs valódi névsora csattanós választ ad majd a viccelődőknek”.

A beígért csattanás azonban elmaradt. A kádári politikai boszorkánykonyha szakácsai úgy gondolták, jobb, ha az üzemi balesetről többé nem esik szó. A sajtóirányítók eme döntése minden bizonnyal április 2-án késő este születhetett meg, mivelhogy az MTI helyreigazító közleménye a már említett Esti Hírlapon kívül csupán a Népszabadság vidéki kiadásában látott nyomdafestéket. Ma már kevésbé ismert, hogy a napilapoknak egykoron két lapzártájuk volt. Ahhoz ugyanis, hogy a postások másnap reggel az ország minden részében bedobhassák az előfizetők ajtaján az újságot, legkésőbb éjfélig ki kellett nyomni a vidékre kerülő példányokat. A pesti mutáció másfél–két órával későbbi lapzártája nemcsak a friss hírek közreadására adott lehetőséget, hanem az esetleges, elsősorban politikai hibák korrigálására is. Valószínűsíthetően valami ilyesmi történt ez esetben is, a skandalum továbbgördítése helyett az ügy eltussolása.

A „súlyos közléspolitikai hibáról” többé egy árva sor nem jelent meg a nyilvánosságban, a szigorú fegyelmi vizsgálat irataiba a Kortárs-üggyel érintőlegesen foglalkozó két történész, Standeisky Éva és Szőnyei Tamás – mint azt most a HVG-nek megerősítették – még véletlenül sem botlottak bele.

A kulisszák mögötti történéseknek mégis maradt némi nyoma. Legelsősorban is az, hogy a Kortárs debütálása áprilisról szeptemberre csúszott át, s akkor már nem Földeák volt a folyóirat szerkesztője, hanem az akadémikusi tekintélyével a kommunista párt mindenkori irányvonalát rögvest visszaigazoló Tolnai Gábor és a már említett Darvas József. A „nemzeti”, vagyis a népi írók fóruma helyett a Kortárs olyan „össznemzeti” lappá lényegült át, amely – a szerkesztőségi beköszöntő szerint – „íróink legjavát a szocializmus lobogója” alatt egyesíti.

A fő-, illetve felelős szerkesztőt buktató tréfacsinálók kilétére hivatalosan sosem derült fény. A politikai rendőrség szorgos ügynökei azonban tolmácsolták a pesti szóbeszédet, amely szerint a fricska ötlete a Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc és Örkény István alkotta kávéházi asztaltársaság fejéből pattant ki. A cikk- és jelentésírásban egyaránt termékeny, „Dávid Mátyás” fedőnevű újságíró-ügynök, Antal Gábor arra is emlékeztette tartótisztjét, hogy efféle tréfálkozásokra a kompánia tagjai már korábban is gyakorta vetemedtek. Az 1950-es évek elején Devecseri például az Állatkert igazgatójának kiadva magát hívta fel telefonon a Magyar Nemzet főszerkesztőjét, Boldizsár Ivánt, aki a hírnek bedőlve lapja hasábjain ornitológiai szenzációt röpített világgá. E szerint Budapest fölött egy olyan ritka madárfaj serege húzott át, amelyik röptében is tud tojni, ezért aztán tojásokkal bombázták meg a fővárost.

Egy másik, ugyancsak spicli-újságíró, a „Meszlényi” néven jelentgető Dömötör László egyik összefoglalójából pedig az derül ki, hogy a kommunista pártvezetés a Kortárs-balhét valójában csak ürügynek tekintette. A kulturális ügyek (Aczél György előtti) ura, Szirmai István, a frissen életre hívott Cenzúra – hivatalos nevén: Tájékoztatási – Hivatal elnöke ugyanis „magához kérette” a Kortárs első, már betördelt számát, és igen elégedetlen volt a lapból áradó túlzott pesszimizmussal.

Ennek a szeptemberi – immár új szerkesztésű – Kortársban már kevés nyoma maradt. Alighanem használt az a taktika is, melyet a Kádár-kormány keményvonalasa, Apró Antal javasolt az MSZMP politikai bizottságának nyári ülésén, hogy az írók „kicsit főjenek még a saját levükben”. Főttek is, ki a börtönben, ki szilenciumon vagy az irodalomból kitiltva. Egyre többen pedig „megfőzve”, a realitást elfogadva tettek kisebb-nagyobb gesztusokat a hatalomnak. A Kortárs-tréfa valószínűsíthető főkolompos triásza 1957 szeptemberében már a kipécézett megalkuvókkal (és az „egységes magyar irodalom” színe-javával, majd' 300 íróval, költővel, irodalmárral) együtt követelte, hogy az ENSZ közgyűlése ne foglalkozzon a magyar üggyel, „ne akarja feltépni újra az októberi tragédia sebeit”.