The Kills
Nagyszínpad
Még úgy is, hogy szinte bármilyen későbbi időpontban, vagy bármely más, fedett helyszínen jobb lett volna felléptetni a The Killst, azért így sem csak sima haknira érkezett az élőben két másik zenésszel kiegészülő duó. A The Kills bár senki sem számított rá, tavaly egy nagyobb szünet után, méltósággal, pályája egyik legerősebb lemezével tért vissza, ezért is vitte például őket turnéra előzenekarnak a Foo Fighters (sajnos Budapestre nem ők érkeztek), de azért a Nagyszínpadon hamar kiderült, hogy a minimalista, koszos rockzenéjük ekkora térben elveszik, és sem Hince, sem Mosshart nem olyan karakter, aki annyira élné a fesztiválon szinte kötelező közönséghergelést.
Így egy tisztességes, a most már elég nagy életműből szemezgető koncertet kapott az a rajongótábor, amit a hőség és a korai kezdés sem riasztott el. Mégis, mindenkiben, ott maradt a kérdés, miért nem sikerült a menedzsmenttel megegyezni abban, hogy a zenekar egy a habitusához, stílusához sokkal jobban passzoló, zártabb helyszínen lépjen fel a Szigeten.
Leningrad
Világzenei Nagyszínpad
Sokadik találkozásunk volt már a Leningráddal a Szigeten, és soha nem csalódtunk: minden évben az egyik legnagyobb bulit ez az orosz (és nagyon orosz: szövegei és időnként a dallamok is az orosz börtönök sanzonjaiból indulnak ki), és immár 20 éves ska-punk zenekar adja. Idén sem volt másképp.
Különösen nagy volt a kontraszt az Alt-J nagyszínpados fellépésével összehasonlítva. Az angol trió – bármennyire is vártuk – egy dögunalmas koncertet adott a záró show előtt. Szépen vezették elő az elszállós-lelassulós dalaikat, csak a végére jött valami kis izzás, a beindulósabb slágerekkel. A hatalmas, leharcolt, poros, és a koncertet megelőző festékpor-szórástól különböző színekben pompázó nagyszínpad előtti mezőn összegyűlt nem kevésbé színes és leharcolt emberek bulizni jöttek még egy utolsót, e helyett meditálni invitálta őket az Alt-J. Nem voltak jó időben, jó helyen, maradjunk ennyiben.
Asszonyi Eszter
És akkor átsétálva a Világzenei Színpadhoz egy egészen más világba csöppentünk. A megszámlálhatatlan tagból álló Leningrad (komolyan: többszöri nekifutásra is csak annyi állíthatok biztosan, hogy minimum 16-an voltak a színpadon) első akkordjainál felrobbant az igencsak népes közönség. Balra tőlem ukrán, jobbra orosz zászlók lobogtak, de volt egy hosszú rúdra felhúzott ukrán-orosz-magyar zászló is: itt semmilyen háborús konfliktus nem zavarja meg a bulit.
Feltűnő volt mindenesetre, hogy több ezren éneklik a frontemberekkel (mert most sem csak a főnök énekelt, hanem időnként a zenekar dívája, időnként a hangszerét lerakva valamelyik zenész) az amúgy nem kifejezetten finomkodó, alkohollal, és szexszel túlterhelt szövegeket (kis ízelítő: „Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig b…ni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok?”) A hvg.hu-nak egy korábbi szigetes koncert előtt adott interjúban ezzel kapcsolatban kifejtette Sznurov, hogy nincs ezzel semmi baj, csupa jó dologról énekel. És hozzátette: „Egyébként meg mi oroszok Gagarin óta elég sokat repkedünk az űrben, ami rohadt félelmetes dolog – valamit csak kell csinálni, hogy kibírja az ember.”
A korábbi koncerteken a színpadi látványhoz hozzátartozott egy 160 kilós kopasz úriember, aki a végig ült, agresszív arcot vágott, székeket tört és kétpercenként szétharapott egy sörösdobozt. A másik fő látványelem az volt, hogy mindenki üvegből vedelte a vodkát. Ezek ma már nincsenek (mondjuk azzal a tempóval nem is érték volna meg a 20 évet), de tulajdonképpen nem is hiányoznak. (Na, jó: kicsit.)
2013-ban ezt írtuk a Leningrádról: „Ilyen lehetett volna, ha Viszockij találkozik a Sex Pistols tagjaival, közösen leitatják a Madnesst, felszednek néhány csajt, haveri alapon maguk közé veszik a nagyivásban kitűnő orosz arcokat, majd elkezdenek örömzenélni.” És ezt ma is tartjuk.
MTI / Mónus Márton
A Szibériai borbély című filmben az amerikai főhősnő mondja, hogy az oroszok mindent nagyon csinálnak. Ez jutott eszembe a keddi koncertről is. A fúvósok szaladgáltak, és időnként vicces koreográfiát adtak elő, a gitáros Angus Young kacsázó járást imitálta, a fő-frontember Szergej Sznurov pedig hergelte, provokálta, szórakoztatta a közönséget. Utóbbi pedig vette a lapot, énekelt (ki tudja mit?), ugrált, integetett, tapsolt – ahogy a vezénylő tábornok megkívánta. Időnként úgy éreztem, szétesik alattam a színpad előtti műanyag borítás, sőt, az egész sziget. És mindeközben tűpontosan játszottak – ami fel sem tűnik az őrületben, pedig nem kis teljesítmény.
Másfél óra pörgés után, 11 kor a nagyszínpad felől fellőtték az end show rakétáit. Sznurov hosszan, türelmesen pengett egy a moll akkordot, amíg durrogtak, és néztük a tűzijátékot, aztán még egyszer belecsapjon egy dalba: azért is az övé volt az utolsó szó.
Interpol
A38 Színpad
Nem nosztalgiabuli lesz – írtuk még korábban ajánlónkban az Interpol koncertjéről, és tényleg nem az volt, annak ellenére sem, hogy a New York-i zenekar harmadik szigetes fellépésén egy az egyben, dalsorrendben eljátszotta 2002-ben megjelent, 9/11 miatt a vártnál is nagyobb klasszikussá váló albumát, a Turn On The Bright Lightsot. Harmadik, és egyben eddigi legjobb szigetes szereplése volt ez a Interpolnak: lehet, az tett jót a koncertnek, hogy az Interpol már vállaltan a csúcson túllendülő csapatnak számít, különösebb teher nélkül ünnepelhetik a nagyvárosi melankóliát és a terror okozta paranoiát vegyítő debütáló albumukat; de az is lehet, egyszerűen most érkeztek a legjobb formában.
A koncert elejére és végére azért csempésztek későbbi slágereikből is, így valójában az is megkapta az Interpol esszenciáját ebben a másfél órában, aki csak a merőben más hangulatú End Showról tévedt át megpörgetni az ott osztogatott színes botokat még egyszer utoljára az idei Szigeten. Az meg a közönségben szép számmal bólogató elkötelezett rajongóknak nem okozott meglepetést, hogy Daniel Kessler továbbra is az egyik legszimpatikusabb gitáros a színtéren, Sam Fogarino dobolása élményszámba megy, a NYC-től még mindig garantált a libabőr, a Leif Erikson meg simán ott szerepel az albumzárószámok örökranglistájának élmezőnyében.
