„Az Isteni színjáték epicentruma, a lélekben tett utazás sarkköve Dante lemerüléséről a pokolba” – meséli Franco Zeffirelli, hogy mit jelent számára a késő középkori firenzei költő története, amelyről filmet is akart készíteni. A Dante poklát 1972-ben Dustin Hoffman főszereplésével készült leforgatni az olasz rendező, de az amerikai producerek az utolsó pillanatban visszaléptek a finanszírozásától.

A megvalósulatlan film első jelenete is megelevenedik 3D-ben a Zeffirelli szülővárosában, Firenzében a minap megnyílt múzeum egyik termében. Tiziano és Veronese vörös árnyalatai uralják a teret, a sír mögötti ajtók feketéből szürkére váltanak, és a pokol tüzében izzanak.

Franco Zeffirelli New Yorkban 2002. október 14-én

AFP / Doug Kanter

A Firenze szívében, néhány lépésre a Signoria tértől lévő barokk palotában, a törvényszék egykori épületében 3700 négyzetméteren állították ki a reneszánsz szépségeszmény XX. századi mesterének kincseit: 100 opera, 30 prózai előadás, 18 film díszlet- és jelmezterveit, 500 rajzát, levelezését, fotóalbumait, forgatókönyveit, 10 ezer kötetes könyvtárát. A földszinten 200 férőhelyes koncert- és előadótermet alakítottak ki.

Decembertől fiatal tehetségek felkarolására összművészeti képzés indul, a négy hónapos kurzusok forgatókönyvíróknak, operaénekeseknek, díszlet- és jelmeztervezőknek, film- és színházi rendezőknek szólnak. A művészeti központot több mint hárommillió euróból a Zeffirelli Alapítvány hozta létre. Az intézmény alelnöke a 94 éves Zeffirelli örökbe fogadott fia, Pippo, aki a Napfivér, Holdnővér asszisztenseként a hetvenes években lépett be a mester életébe. A támogatók között feltűnik még egy orosz iparmágnás, Mikhail Kusnyirovics, valamint Robert Friedland kanadai üzletember is.

A Rómában élő, betegsége következtében évek óta tolószékbe kényszerült Zeffirelli a múzeumával azt az érzéki élményt akarja átadni, amelyet az alkotás során ő is átélt. A Dante pokla mellett két további forgatókönyvet hagy az utókorra. Az egyik a firenzeiek egy erős érzelmekkel megírt reneszánsz története a zsenialitás titkáról, a középpontban Leonardóval és Michelangelóval. Annak idején a rendezőóriás Al Pacinót és Mel Gibsont képzelte el a két reneszánsz óriás ideális megformálóinak.

Franco Zeffirelli, Luciano Pavarotti és Placido Domingo a Tosca próbáján 2000 januárjában Rómában

AFP / Leemage / Farabola

A másik, a Három testvér Assisi Szent Ferenc utazását járja körül a Szentföldön és Egyiptomban, három vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám találkozásánál. A magát a politikában Silvio Berlusconi alapította jobboldali Forza Italia szenátoraként 1994 és 2001 között kipróbált Zeffirelli a pályafutását is megtermékenyítő hitére a legbüszkébb. Tévésorozatot forgatott A názáreti Jézus címmel, majd Assisi Szent Ferencről a Napfivér, Holdnővért készítette el. A paradicsomban mint a hívő lélek nyugvóhelyében nem hisz, ezt inkább egy téren és időn kívüli létezésnek képzeli, ahol majd találkozhat Istennel.

Zeffirelli egy jómódú kereskedő és egy amatőr operaénekesnő szerelméből Firenzében született, de mivel a szülei mindketten házasságban éltek, fiukat törvénytelen gyermekként a reneszánsz városban letelepedett angolkisasszonyok vették magukhoz. Apja után először Gianfranco Corsi néven anyakönyvezték, majd a nevet átírták anyja kedvenc áriája, Mozart Idomeneójából a Zeffiretti lusinghieri, magyarul Hízelgő szellők után. Amit állítólag rosszul betűzték le, így lett belőle végül Zeffirelli. Korán felfedezték rajzkészségét, a művészet iránti fogékonyságát. Először építészetet tanult, majd a firenzei Képzőművészeti Akadémián szerzett diplomát.

Franco Zeffirelli és Fiorenza Cossotto énekesnő az Aida próbája előtt a milánói Scala-ban 1963 áprilisában.

AFP / Leemage / MP

Kellékesi, díszletfestői előélettel került Luchino Visconti mellé, a nála 23 évvel idősebb rendezőlegenda pártfogoltja és munkatársa lett. Díszleteket tervezett az akkor már befutott Visconti színházi és filmes produkcióihoz. A milánói Scala kapuját rendezőként lépte át, a Hamupipőkével és a Szerelmi bájitallal. A római Traviata próbái közben, 1958-ban életre szóló barátságot kötött Maria Callas operadívával, akit Norma, Tosca, Lammermoori Lucia szerepében rendezett Milánóban, Párizsban, Londonban. Emlékei szerint Callas a riválisaival kegyetlen, a nőkkel szemben gyanakvó, a nagysága előtt tisztelgőkkel viszont nagyvonalú volt.

A másságát nyíltan vállaló Zeffirelli színháztörténelmet írt 1960-ban Rómeó és Júlia-rendezésével a londoni Old Vicben. A nyolc évvel későbbi filmes változat óriási siker lett, négy Oscarra jelölték, de csak két kevésbé lényeges kategóriában nyert. A rendezéssel vihart kavart, Shakespeare örök szerelmespárját ugyanis kamaszokkal játszatta el. Richard Burton és Liz Taylor főszereplésével megfilmesítette a Makrancos hölgyet, majd Mel Gibsonnal a címszerepben 1990-ben a Hamletet is vászonra vitte, az intellektuális megközelítés helyett a hatalmi pókerjátékra helyezve a hangsúlyt.

Shakespeare hű tolmácsolásáért aztán megkapta II. Erzsébettől a Brit Birodalom Érdemrendjét. Eredetileg kitérőnek szánt mozgóképes kalandjának a Mindörökké Callas vetett véget. A Jeremy Irons és Fanny Ardant főszereplésével 2002-ben készült film kudarcos fogadtatása után már csak egyszer állt a kamerák mögé: Andrea Bocellivel és Monica Belluccival készített grandiózus videoklipet Rómáról, a Tosca ihletésére.

Leonard Bernstein karmesterrel 1970-ben

AFP / Leemage / Polymnia / Macchi

A klasszikusokat szöveghűen tolmácsoló, nagyszabású színpadképekben gondolkodó Zeffirelli a milánói Scalától a Covent Gardenen át a Metropolitan Operáig ívelő operarendezéseire a legbüszkébb. A Veronai Arénában 1995-ben mutatkozott be Bizet Carmenjével, majd egy sor legendás operaelőadás következett, köztük a monumentális Aida, amit immár tizenötször újítottak fel. A mai napig a Scala és a Met műsorán szerepel Bohémélet-rendezése. „Szerencsés életem volt. A XX. század legnagyobb művészeivel találkozhattam Herbert von Karajantól Leonard Bernsteinen át Carlos Kleiberig, Luciano Pavarottitól Barbra Streisandon át Plácido Domingóig. Színház és film nélkül talán tudtam volna élni, zene nélkül viszont értelmetlen lett volna minden.”