Gulyásék nem aggódnak a Fidesz támogatottsága miatt, nem halasztják el a választást – élőben a kormányinfó
Gulyás Gergely és Vitályos Eszter válaszol az újságírók kérdéseire.
HVG: „Azért akarok író lenni, és semmi más, mert szeretnék olyan szabad lenni, mint Petri György” – mondta egy 2006-os előadásában. A hetvenes évek elején, amikor a pályáját meghatározó kapcsolata Petrivel elkezdődött, ő kilépőben volt a hivatalos nyilvánosságból. Ön pedig a nem hivatalosba lépett be.
Kornis Mihály: Úgy éreztem akkor, hogy úgy lehetek hiteles író és Petri barátja, ha én is lemondok arról, hogy az állami nyilvánosságban megjelenjek. Diktatúrában élünk, ne tegyünk úgy, mintha nem abban élnénk. Ez a lemondás, amíg ment az írás, semmi problémát nem jelentett. Felolvastam, amiket írtam, a végtelenül kedves és mindenkiről gondoskodó meseíró, Mosonyi Alíz lakásán, a Pala utcában, amely olyan volt, mint egy pályaudvar, állandóan tele ellenzéki, margón élő emberekkel. Petri, Sulyok Miklós, Fodor Géza, Bence György, a Forgáchok, Jeles András, Várady Szabolcs, Kovács Mari, Kőszeg Ferenc. Úgy gyűltünk ott össze, mint az állatok, egymás melegében. Hívott fölolvasni a lakására Kenedi János. Meg volt ilyen máshol is.
HVG: Ön híresen jó felolvasó.
K. M.: Az vagyok. Volt közönségem és sikerem, igazán tetszett, amiket írtam, sokaknak. Mészöly Miklós, Nádas Péter, Csalog Zsolt, Lengyel Péter, sokan eljöttek.
HVG: És jött a szamizdat. Kenedi János úttörő vállalkozásában, a politikai okokból kiadhatatlan írásokból szerkesztett Profilban benne volt a novellája, a Civil a pályán, amelyben egy pesti homokozóból feltámad egy orosz katona. Pár hónappal később pedig kitalálta a Naplót.
Reviczky Zsolt
K. M.: Ez része volt annak a neurózisnak, amikor valaki fölháborodásában amiatt, amiben él, keresi az összeütközést a hatalommal, amely viszont nem akarja az összeütközést. Csináljunk egy szabad lapféleséget, amelyben nem hírek vannak, hanem a mi személyes életünk és gondolkodásunk dokumentumai. Ki miből él, mit csinál egész nap, miről mit gondol, mit ad hozzá a magyar kultúrához? Hogy lehetséges, hogy én még gyerekdarabokat, misimókusokat rendezek a rádióban, miközben a „legveszélyesebb” emberekkel vagyok együtt? Maradjon nyomunk, nyoma a másik világnak, a láthatatlannak. Ami nélkül nem fogják érteni azt a kort. Légszomjban éltem, mint szinte minden értelmes ember, aki kultúrát akart csinálni Magyarországon. Azt is reméltem, hogy a Napló segít majd nekem újra elkezdeni írni. Nem segített.
HVG: A Naplóban az volt az egyik uralkodó hang, hogy mindenki csak panaszkodik, nem történik semmi, nincs tett, nincs mű, csak nihil és nyavalygás. „A pesti fiatal értelmiségnek ez a NAPLÓ-t író rétege... szemmel láthatóan halálosan unatkozik, és nem csinál semmit. Ebből egyesek még ideológiát is gyártanak.” Ezt írta például a Naplóba Spiró György.
K. M.: Spiró és mások dühöngése szerintem a második nyilvánosság ressentiment-ja volt. De persze tényleg volt az a veszély, hogy az első nyilvánosságból való kilépésből az lesz, hogy kocsmázunk, nem csinálunk semmit, vetődünk egyik nőtől a másikig. Voltak előttünk riasztó sorsok. Én akkor úgy gondoltam, hogy alkotni csak olyan radikalitással lehet, amely elvet mindent. A Napló felhívás volt belépésre ebbe a radikalitásba. És sokan beléptek. Meg voltunk hatva, hogy jött Halda Alíz, a Nagy Imre-perben kivégzett Gimes Miklós élettársa, jelentkezett Mérei Ferenc, az 1956 után elítélt pszichológus, hogy akar írni ő is.
HVG: Aztán éppen ön szállt ki már fél év múltán, miközben a Napló öt évig duzzadt: több mint százan írtak bele, hatalmas szövegtenger kerekedett belőle. Ön pedig 1978 áprilisában azzal búcsúzott, hogy semmi kedve nincs már a Naplóba írni, „sajnos az sem érdekel, amit ti írtok, pedig tudom, hogy mindenki fontos dolgokról, jól beszél”.
Reviczky Zsolt
| Eredeti példányok |
A Napló a magyar ellenzék első folyamatosan működő fóruma volt. 1977 őszén Kornis Mihály félretette saját személyes naplóját, és olyan kollektív napló írására kérte fel 36 barátját, amelyben korlátozás nélkül mindenki a naplóíró közösség szűk nyilvánossága elé bocsáthat személyes és közéleti jegyzeteket, dokumentumokat, novellákat, vitairatokat, bármit. Kenedi János és Sulyok Miklós dolgozta ki azt a rendszert, amelyben a három példányban írt Napló meghatározott rendszerben körbejár. A felkérést nem mindenki fogadta el, de a naplóírók köre folyamatosan bővült, öt év alatt több mint százan írtak a Naplóba. Olyanok is voltak, akik nem írtak bele, csak naplóíró ismerőseiknél olvasták a szövegeket. A Naplóról természetesen az állampárt vezetői is tudomást szereztek, és a pártközpontban tartott főszerkesztői értekezleteken utaltak abban megjelent írásokra. Szerencsétlen véletlen folytán éppen Sulyok Miklósnál futott össze a Napló mindhárom példánya, amikor a lakásában 1982. december 14-én házkutatást tartottak. Két példányt lefoglaltak, a harmadikat éppen Sulyok 13 éves lánya olvasta, és a házkutatás kezdetekor a párnája alá dugta. Ez a példány maradt meg. Ekkorra már kiépült a magyarországi szamizdat infrastruktúrája, voltak lapjai, kiadói, butikja és terjesztőhálózata. A Napló a szamizdat őskorának műfaja volt. Lezárásához az a kissé elfajult vita is hozzájárult, amelyet Ungváry Rudolf robbantott ki az ellenzéket uraló baloldallal szembeni éles kritikájával. A rendszerváltás után, 1990-ben Napló 1977–1982 címmel megjelent egy válogatás belőle Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs szerkesztésében. |
K. M.: Hoztam, vittem, szerveztem tovább a Naplót, csak nem írtam bele. Több dolog történt egyszerre. Hónapok óta az volt az érzésem, követnek. Ki is rúgtak a Rádióból a Profilban megjelent novellám miatt.
HVG: A Naplónak nem volt ebben szerepe?
K. M.: Arról szó sem esett. Nem volt hátterem, nem volt fizetésem, anyám megszakította velem a kapcsolatot, a barátnőmmel szétváltunk. Úgy éreztem, az állandó félelemben nem lehet írni, és ezt a görcsöt talán úgy lehet feloldani, hogy még az ellenzékkel is megszakítom a kapcsolatot, illetve hogy olyat lépek, amitől ők sem fognak szóba állni velem. Gondoltam, ez már elég nagy csapás ahhoz, hogy újra elkezdjek írni.
HVG: És?
K. M.: És még kellett egy év, hogy elkezdjem írni a Halleluját. Aztán 1979 végén, 1980 elején telefonáltam az elvtársaknak, hogy én már nem vagyok a szamizdatban, politizálni többet nem fogok, lehet engem közölni.
HVG: 1980-ban meg is jelent az első kötete, a novellákat tartalmazó Végre élsz.
K. M.: Nagyon kis példányszámban, 1980-as dátummal jelent meg, de csak 1981-ben jött ki; meg is penészedett, olyan sokáig tartották a raktárban.
HVG: A kötetben benne volt a Halleluja. A rendszerkritikus, a hatalom rosszallását kiváltó darab Zsámbéki Gábor rendezésében hatalmas siker lett, 1981-ben az Év Drámája díjat nyerte el, de a hatalom letiltotta a díjkiosztót. Akkor építették át a Nemzeti Színház addigi kamaraszínházát, a Katonát, ezért ehelyett a Játékszínben játszották.
K. M.: És amikor Székely Gábor és Zsámbéki Gábor 1982-ben megkapta önálló színházként a felújított Katonát, akkor ennek volt egy-két politikai feltétele; az egyik, hogy a Kornist semmilyen formában nem akarják látni a Katonában.
Reviczky Zsolt
HVG: Aztán csak elkezdett újra politizálni. Először 1992-ben a Demokratikus Chartában, aztán 2012-ben beszédet mondott a Kossuth téren. Ezt mondta: „Nem szoktam politikai rendezvényeken fellépni, ez nem fordult velem elő az utóbbi húsz évben. Utoljára akkor történt, amikor még diktatúra volt.Azért vagyok itt, mert most megint diktatúra van! (...) Baj van. Magyarországból kiveszett a szolidaritás. (...) Szolidaritás kell a mindennapokba! Együttérzés a nincstelenekkel, a jogfosztottakkal! Helyt kell állnunk. Nem fegyverrel. Erőszak nélkül. Az életünkkel.”
K. M.: Bizonyos pillanatokban meggyőződésem szerint ki kell állni. Az én életembe sokszor beleszólt a politika, de nem lehet rám azt mondani, hogy nem szóltam vissza neki. Vállaltam a rizikót, hogy szembemenjek a hatalommal, sőt a közvéleménnyel is. Nem is kaptam Kossuth-díjat, nem is vagyok ott, ahol szerintem lennem kellene, de hosszabb távon jól fog jönni nekem, hogy ez a mai világ engem kiköpött.
HVG: Marton László ügyében is szembement az árral, kérdés, hogy jó irányba-e. Azt írta a jeles rendező szakmai tevékenységéről, hogy „ennyiben makulátlan ember”. A makulátlan nem az, aki teljesen folttalan? Lehet valaki „ennyiben makulátlan”?
K. M.: Egyetértek abban, hogy ez nem volt így elég precíz. De ha az ember odaáll valaki mellé, akkor túl kell fogalmaznia, hogy hasson. Ma senki nem törődik senkivel. Az egész társadalom egy roncstelep.
