Hercsel Adél
Hercsel Adél

A MISZJE és a Magyar Műfordítók Egyesülete egyik legutóbbi rendezvényén kitálaltak a műfordítók: milyen bakikat követnek el fordítás közben. Miért lett Kazinczy verziójában vígjáték a Hamlet? Hol van elrontva a Micimackó fordítása? Honnan tudhatjuk, hogy az eredeti angol műben a szereplők tegeződnek vagy magázódnak egymással? Hogyan építik át általában a műfordítók a házat? – Többek között Kipling magyar hangját, Elekes Dóra írót, műfordítót és az Ulysses-t újrafordító csapat vezetőjét, Kappanyos András egyetemi tanárt kérdeztük.

hvg.hu: Az álláspontom radikális a fordítással kapcsolatban: az eredeti verzió kevésbé számít, a végeredmény magyarul legyen kiváló szöveg. Műfordítóként Önök milyen hitvallás szerint dolgoznak?

Kappanyos András: Ez tulajdonképpen Kosztolányi álláspontja, aki A Holló című Poe-vers fordítása körüli vitában fejtette ki, hogy ő elsősorban szép magyar verset szeretne adni. Szabad erősen elszakadni az eredetitől, feltéve, ha biztosak vagyunk abban, hogy olyan minőséget adunk cserébe, amiért ez megéri. Mondjuk erre elég jó garancia, ha az ember Kosztolányi Dezső. A fordító egy olyan pályán törekszik tökéletességre, ahol nem definiálható a tökéletesség, így bármilyen stratégiát is válasszunk, a lényeg a következetesség.

Elekes Dóra: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy minden kornak más a tökéletesség-értelmezése. De a műfordító helyzete minden korban ellentmondásos, mert munka közben folyton belebotlik a problémába, hogy a „tökéletes fordítás” illúzió. Ebből habitustól függően többféle álláspontra lehet jutni. Én arra, hogy fordítás közben szinte a hülyeségig maximalista vagyok. Szerkesztőként viszont elfogadom, hogy vannak más fordítói megközelítések is, amik ugyanolyan érvényesek.

hvg.hu: Ha már szóba került Kosztolányi, a modernizmus különösen törekedett arra, hogy magyarítsunk mindent, amit csak lehet. Így születtek például a Verne Gyulák, az Anyegin Jenők és a Puskin Sándorok.

E. D.: A modernista fordításeszmény abból indult ki, hogy a célszövegnek is azt az otthonosságot kell közvetítenie, amit a forrásszöveg közvetít a saját olvasói felé – vagyis próbálta domesztikálni a domesztikálhatatlant.

Elekes Dóra
©

K. A.: Míg a középkori ponyva, például a Trója-regény sem fordítás, inkább szabad adaptáció volt, akárcsak a mitológiai és a bibliai történetek újramondásai, először valóban a kora modern kor várta el először, hogy az irodalmi mű új, meglepő történetet mondjon el, és ne ismert történetet variáljon. Például az első magyar Hamlet-fordításban, ami Kazinczy munkája, Hamlet például nem hal meg a végén.

hvg.hu: A nemzet nagy költője miért szabta át ilyen radikálisan a forgatókönyvet?

K. A.: Kazinczy nem jutott hozzá az eredeti szöveghez. A német színpadokon használt szövegkönyvből dolgozott, márpedig ott így adták elő: öt helyett hat felvonásban, a végén happy enddel. Persze ma már, ahogy Márai írja az ötvenes évekbeli Naplójában, Odüsszeusz nem hazudozhat összevissza, mert Pénelopé odatelefonál.

E. D.: Azóta ráadásul tovább durvult a helyzet. Amikor húsz éve elkezdtem fordítani, még az volt a módszer, hogy ha az ember nem ért valamit, és a lexikonok sem segítenek, és még a szerkesztő sem érti, akkor az ember blöfföl – úgysem fogják kiszúrni. A net korában viszont szinte mindent meg lehet találni – pláne ha angol szövegről van szó. Ha most mégis blöfföl az ember, izgulhat, hogy Pénelopé majd kiröhögi a neten.

hvg.hu: Akkor beszélgessünk azokról a komolyabb irodalmi szövegekről, amelyek rendesen föladják a leckét. A műfordítás során melyek a legtipikusabb hibaforrások?

K. A.: Például nagyon gyakori, hogy a nyelvileg látszólag pontos megfelelés mögött kulturális eltérés rejlik. Például egy tipikus angol lakásban van upstairs: általában ott van a hálószoba. Ha ezt egy az egyben fordítom, félő, hogy torzul a történet beágyazottsága, mert akinek Magyarországon emeletes lakása van, az gazdag ember. Az angoloknál egy prolilakás is emeletes.

Kappanyos András
©

E. D.: Az emeletesből nem csinálhatunk földszintes lakást, nem építhetjük át a házat. Már csak azért sem, mert az angol regényekben elég gyakran épp a lépcsőfordulóban történnek a legfontosabb dolgok. Onnan hallgatóznak, leskelődnek a szereplők, ott futnak össze azok, akiknek nem kellene összefutniuk, vagy pont össze kell futniuk, stb. Szóval én inkább meg szoktam hagyni az emeletet – a mai olvasónak azért már vannak ismeretei az angol házak felépítéséről.

K. A.: Erről eszembe jutott két példa, az egyik: a Micimackó-univerzumhoz tartozik két kis verseskötet, s az egyik versben Róbert Gida épp üldögél a lépcsőn, se fent, se lent: ezen a kettősségen gondolkodik. Szerepel a versben a nursery szó is, amely itt egyértelműen a gyerekszobát jelenti (az emeleten), a magyar fordító mégis óvodának fordította. Róbert Gida nem jár óvodába, a történetnek az a vége, hogy a főhős iskolás lesz, ekkor kezd eljárni otthonról. Egy apró szótévesztés miatt nemcsak a főszereplő társadalmi helyzete mozdul el, hanem a mikrovilág zártsága is megtörik. Az is jó példa, amikor az egyetemen az egyik osztrák hallgatóm a Fürdés című Kosztolányi novella németre fordításakor nem ismerte a horgolni szót, de megpróbálta kitalálni, ezért az ő verziójában az anyuka horgolás helyett kapál a kertben. Így rögtön nem a Balatonnál nyaraló kispolgárok, hanem helyben lakó parasztok lettek a hőseink. De akkor mi az ördögért tanul a gyerek latinul még nyáron is? Ha sérül a miliő, akkor összeborulnak a szöveggel kapcsolatos elvárásaink.

hvg.hu: A Fürdés című novellában mindenki tegeződik egymással. Az angolos fordító viszont mi alapján dönti el, hogy az eredetiben tegeződnek vagy magázódnak-e a szereplők?

E. D.: Fordítás közben mindig megpróbálom elképzelni, hogy a szereplők hogyan beszélnének egymással, ha magyarok lennének. És vannak különféle támpontok is: ha például vezetéknéven szólítják egymást, akkor általában magázódnak, ha pedig keresztnéven, akkor tegeződnek. De azért ez sem ilyen egyszerű. Ha például a környezet egy iskola, pláne bentlakásos, akkor nehéz eldönteni, hogy a tanár tegezze-e a gyerekeket, mint ahogy Magyarországon szokás, vagy magázza, ahogy azt a magyarra fordított angol regényekben már megszoktuk. Vagy ahol szerelmes szál van, ott sokszor eljön egy fordulópont, ahol a szerelmesek egyszer csak tegeződni kezdenek. Na de az is kérdés, mikor jön el. Az első csóknál? Vagy az első éjszakán? Ezt is el kell dönteni, és aztán figyelni kell, hogy következetesek maradjunk.

K. A.: Ebben is vannak szörnyű melléfogások, például létezik olyan Poirot-fordítás, amiben tegeződnek Hastingsszel. Sőt, van egy olyan magyar Sherlock Holmes-verzió is, ahol a ’My Dear Watson’-t Watsonkámnak fordítják.

hvg.hu: Sokszor a színek kérdése sem egyértelmű. Például az oroszban kétféle kék van: mi magyarok, sosem fogjuk megérteni, hogy mi a különbség szinyij és goluboj között. Igaz, ha figyelmesen elolvassuk az ókori görög eposzokat, a kék szín nem szerepel sem az Iliászban, sem az Odüsszeiában?

K. A.: Homérosznál valóban nem szerepel a kék szín, ezért volt olyan 19. századi értelmező, aki színvaknak gondolta az ógörögöket. Szerintem inkább az történhetett, hogy mindig olyan gyönyörűen ragyogott az ég, hogy a kékségének egyszerűen nem volt hírértéke. Miért beszéljünk arról, ami folyton ugyanolyan? Ha egy adott színnek nincs semmiféle kulturális relevanciája, a nyelv nem is alkot rá külön szót. Ahogyan a barlangi gőtéknek sincs szeme, hiszen ahol élnek, nincs is semmi látnivaló.

E.D.: Abból is adódhatnak bonyodalmak, hogy a színek metaforikus értéke nem mindig fedi egymást a két nyelvben. Az irigység például magyarul sárga, angolul zöld. A szomorúság angolul kék, magyarul pedig nem tudom, milyen színű, de semmiképpen sem kék.

©

hvg.hu: És hogyan álltok a ruhadarabokkal, az uniformisokkal?

E. D.: Rosszul. Viszont szerencsére vannak mindenféle barátaim és ismerőseim. Idősebbek is, fiatalabbak is, férfiak is, börtönviseltek, katonaviseltek, divatszakértők, fegyverkereskedők. Őket szoktam felhívni, ha a Google sem segít. De azért általában segít. Legutóbb például az után nyomoztam, hogyan mondják magyarul a „wingtip” cipőt. Kiderült, hogy „kaplis”-nak, de hogy a magyar olvasónak beugrik-e erről az a speciális, szárny alakú, pöttyözött minta a cipő orrán, amit a „wingtip” jelent, azért már nem kezeskedem.

hvg.hu: És mit tesz a műfordító akkor, amikor olyan kulturális metszettel találkozik, aminek a magyarban az ég világon nincs semmiféle referenciája?

K. A.: Például a baseball tipikusan ilyen az amerikai regényekben. A pályaelemek, a ruhadarabok és a játékmozdulatok nevei közül egyiknek sincs magyar megfelelője. Az Ulyssesben szereplő krikettmeccs is feladta a leckét, mert a krikettnél azt sem tudja az ember, hogy ki kivel van. A rögbiben legalább van kapu, amire lőnek, de a baseball vagy a krikett?! Szerintem a fordítónak ilyenkor nincs joga ahhoz, hogy kitalálja a szakkifejezéseket.

©

hvg.hu: Tapasztalataik szerint mennyire viszonyulnak tudatosan az olvasók a fordítói munkához, a fordítás minőségéhez? Én például rengeteg könyvet dobtam már a sarokba 2 oldal után a silány fordítás miatt.

E. D.: Változó. De az olvasók többsége általában nem is tudja, kinek a szövegét olvassa. Például azért nem, mert a fordító, noha társszerző, a legtöbb helyen nincs kiírva a címlapra. Még a belső címoldalra sem, csak kis betűkkel a kolofonoldalra. Szerintem ez hiba. Alacsonyan tartja a műfordítói munka presztízsét, ezért a jobb képességű szakemberek más elfoglaltság után néznek, a kiadók pedig, amennyit a fordítók bérén megspórolnak, legalább annyit elköltenek a szerkesztők munkájára. És sokszor még így is kétséges az eredmény. Szóval ebben szerintem szemléletváltásra lenne szükség. Olyasfélére, mint ami a gyerekkönyv-illusztrációknál végbement. Az illusztrátorok csak az utóbbi évtizedekben harcolták ki maguknak, hogy a címoldalra kerüljenek, és azóta már mindenkinek természetes, hogy az illusztrátor társszerző, akinek neve akár el is adhat egy könyvet.

K. A.: Voltam Amerikában az egyik műfordító-egyesület éves kongresszusán, ahol egyértelmű követelésként fogalmazták meg, hogy a fordító neve szerepeljen a címlapon. Ennek persze a másik oldalon a valódi, komoly minőségbiztosítás lenne a feltétele. Az olvasó csak az egészen nyilvánvaló, önmagukban is abszurd megoldásokat tudja kiszúrni, mint amikor a mesterlövészt „éleslövésznek” hívják. Viszont az olyan tévedések leleplezéséhez, mint a horgolás helyett kapáló mama a Kosztolányi-novellában, nincs eszköze: a hülyeség akadálytalanul átmegy. A silány fordítást a gyanútlan olvasás nem tudja leleplezni. A kritikus olvasás megtanulásában a tanárok segíthetnek, és nemcsak a magyartanárok, hanem a nyelvtanárok is, hiszen egy idegen nyelv tudása is kritikus távlatot kölcsönöz. Én például éppen egy fordítástudományi doktori iskolai program felállításán ügyködöm.

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
A férfi, aki Michael Jacksonra cserélte a nevét, most már visszacsinálná az egészet

A férfi, aki Michael Jacksonra cserélte a nevét, most már visszacsinálná az egészet

Biztos, hogy ezt akarom érezni magamon?

Biztos, hogy ezt akarom érezni magamon?

Terrorállamban akarunk élni vagy szabadságban? - lezárult a Beszélgetések a jövőről vitasorozat

Terrorállamban akarunk élni vagy szabadságban? - lezárult a Beszélgetések a jövőről vitasorozat

Olyan felfedezést tett a NASA a Bennu aszteroidánál, ami még a tapasztalt tudósokat is meglepte

Olyan felfedezést tett a NASA a Bennu aszteroidánál, ami még a tapasztalt tudósokat is meglepte

Extra felárért árulta a biztonsági funkciókat a Boeing a lezuhant géptípusokhoz

Extra felárért árulta a biztonsági funkciókat a Boeing a lezuhant géptípusokhoz

Dupla baleset a Hungária körúton

Dupla baleset a Hungária körúton