Betelepülési stop: nem kapkodnak Navracsics törvénye után az önkormányzatok
Egyelőre nincs jele annak, hogy önkormányzatok sora készülne mielőbb bevetni az új „fegyvert”, amellyel fékezhetik a lakosságszámuk növekedését.
Rendben, essünk túl rajta: igen, az André Aciman regényéből készült filmben két férfi, egy nagykamasz (Timothée Chalamet) és egy fiatalember (Armie Hammer) szeret egymásba, szeretkeznek is, s mindent csinálnak, amit ilyenkor szokás. Luca Guadagnino (Szerelmes lettem, A Bigger Splash) rendezésével kapcsolatban a legfontosabb, amit ki kell jelenteni, hogy bár fontos szolgálatot tesz a meleg közösségnek, éppen azzal teszi, s épp azért csodálatos remekmű, mert azzal foglalkozik, ami a homoszexualitásról szóló úgynevezett vitákban csak nagyon ritkán kerül elő, pedig hát kár tagadni, hogy ez a közös nevező minden ember között: az irányíthatatlan érzelem. A szerelem, ami úgy jön, mint a heves zápor, s jó ideig nem leszel már ugyanolyan tőle, s a nap se süt már ugyanúgy utána, de ez az édes, mindent felkavaró szenvedés bizony kell ahhoz, hogy később teljesebbnek érezd az életed.
Sayombhu Mukdeeprom kamerája, amennyire csak a filmművészetben lehetséges, felszívta a nyár minden illatát, zamatát, s ott van mindahány a vásznon, szinte érezzük, ízleljük (elragadtatott szavak ezek, jól tudom, de nem kell ezt most ennél visszafogottabban megfogalmazni). Az, hogy a Szólíts a neveden ennyire magával ragadó mozi, nagyban köszönhető az olasz tájnak, a baracknak, a rövidnadrágos biciklizésnek, a korai nyolcvanas évek hangulatának, a tengerpartnak, a természetben fürdőzésnek, az ódon, patinás belső tereknek, ahol békében elfér egymás mellett a zongora és a képcsöves tévében futó korabeli videóklipek.
Guadagnino már sokszor bebizonyította, hogy ha valamihez, akkor ahhoz nagyon ért, hogyan adja át hazájának mindenki által izgalmas, a képeslapszintet – képzőművészeti érzékenységének és filmes műveltségének köszönhetően – magasan túlugró, feszült romantikáját. Ráadásul az idén 90 éves James Ivory forgatókönyvének köszönhetően most megkapta azt a letisztultságot is, amely nem engedi, hogy túlbonyolítsa a dolgokat, mert ez a film az, ami. Egyszerűen és annyira szép, hogy beleszakad a szív.
Amitől beleszakad, azt zseniálisan adja át Armie Hammer (miért nem jelölték őt Oscarra?) és Timothée Chalamet (teljes joggal jelölték) párosa: előbbi a srác apjához (Michael Stuhlbarg) érkezik, aki archeológus professzor, s a szakmai felfedezések és beszélgetések, madárfüttyös mediterrán étkezések közepette a kölyökkel felfigyelnek egymásra, s a félszeg, aztán egyre bátrabb flörtölések közben megszületik, majd amennyire egy nyáron ez lehetséges, kibontakozik a szerelem, hogy aztán a búcsúval az első igazi fájdalom is megérkezzen Elio érzelmi életébe. Akinek Oliver persze a felismerést is elhozta, na meg a felelősség érzését, hogy még egy olyan tapintatos közegben is, mint amilyen az övé, óvatosan kell bánni… A barackkal. De leginkább mások érzéseivel. A lányéval, aki szerelmes belé.
InterCom
Bizony, a Szólíts a neveden „már megint” arról szól, hogy vállaljuk, fedezzük fel önmagunkat, de arról is, hogy közben ne legyünk érzéketlenek másokkal, mert ez az egész, minden érzékiségével együtt csak akkor ér valamit, ha önzés helyett a figyelemre is megtanít. Bonyolult dolog a szerelem, ám e film megengedi magának, hogy csupa jó emberen keresztül mutassa meg, mennyire az: tulajdonképpen nincs a történetben olyan szereplő, aki ne lenne legalább kicsit megértő, vagy legalább kíváncsi a másikra. De Guadagnino nem is azt sugallja, hogy ez mindenhol így van, hanem legfeljebb azt, hogy de jó lenne, ha így lenne. Ezzel a nemes-idealista hozzáállással meg tulajdonképpen nem is kéne vitatkozni. Vagy minek.
És a zene. Nem táncol úgy senki szabadtéri buliban, mint ahogy a bűbájosan ügyetlen Armie Hammer ropja itt! A Szólíts a neveden soundtrackjén harmonikusan elfér egymás mellett a klasszikus zene és az italo disco – no meg Sufjan Stevens nagyrészt eredeti, vagyis csak ide írt dalai, amelyek szerves részét alkotják a narratívának, s sokszor mintha Elio belső gondolatait közvetítenék, vagy erősítenék azt, ami egyébként is látszik, ki van mondva. A Mystery of Love nem csak megérdemli az Oscar-jelölést, hanem bizony meg is kaphatná a díjat.
Mint ahogy az egész film kivételes élményt nyújt, mindent tud, amit egy coming-of-age sztorinak tudnia kell – én szentül hiszem, hogy mindenkit megérinthet, aki volt már legalább egyszer szerelmes. Luca Guadagnino is hamar kapcsolt, hogy nagyon eltalált valamit, hisz jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy írd és mondd, öt, azaz 5 folytatás is születhet a filmhez, ami még azzal együtt is túlzásnak tűnik, hogy a regény valóban nem ott ér véget, ahol film. Na de kvázi mozis univerzumot építeni egy ilyen egyszerű történetből? Hiszen a Szólíts a neveden úgyis mindenkinek a saját fejében folytatódik tovább. Csak legfeljebb más szereplőkkel.
A filmet február 8-tól lehet megnézni a magyarországi mozikban.
