hvg.hu: Amikor a gyerekek bekerülnek az iskolába, még érdeklődőek, nyitottak a tudásra, ám ez az érdeklődés sokszor igen gyorsan lelohad. Mennyire függ ez azzal össze, hogy nem tudatosítjuk bennük, miért kell egyáltalán tanulni?

Steklács János: Valóban van egy ilyen jelenség. Amikor a gyerekek bekerülnek elsőbe, új nekik, a lelkesedésük viszi őket egy darabig, aztán esetenként ez alábbhagy, és sokszor jön a kiábrándulás. Hasonlókat figyelhetünk meg egy-egy új tantárgy megjelenésekor is. Ide tartozik, hogy a váltások (óvoda-iskola, alsó-felső tagozat, általános-középiskola) mindig is problémásak voltak. Nehéz a gyerekeknek hozzászokni az új helyzethez, követelményekhez, épp ezért arra kellene figyelnie az iskolának, hogy ezeket minél rugalmasabban kezelje. Ne várjuk el például, hogy az addig óvodás gyerek a nyári szünet két hónapja alatt hirtelen iskolássá válik.

hvg.hu: És tudják a gyerekek, mi a célja annak, hogy különböző ismereteket szerezzenek?

S. J.: Néhány évtizede arról szólt a vita az egészségügyben, hogy az orvosnak meg kell-e mondania, ha igen, milyen részletességgel a betegnek, a családtagoknak, hogy milyen súlyos állapotban van a páciens. Ezen már rég túl vagyunk. Az oktatásban viszont ma sincs arról szó, hogy meg kellene mondani a diáknak, pontosan miért is ül az iskolapadban, mit és miért tanul, mit és miért gyakorol. Pedig kutatások bizonyítják, hogy ha jobban tisztában lennének ezekkel a célokkal a gyerekek, sokkal motiváltabbak lennének a tanulásra és jobb teljesítményt érnének el. Norvégiában például vannak olyan tanulási műhelyek, ahol a tanár-diák-szülő megállapodik, és kvázi szerződést köt a tanulási célokról, arról, hogy például fél év múlva mit szeretnének elérni. Így tudja a gyerek, hogy ezt és ezt a dolgot azért kell csinálnia, hogy az adott célt majd elérje a félév végén. Hasonló kezdeményezések egyébként elszórtan itthon is látunk.

hvg.hu: Azt mondta korábban, hogy a tanítás-tanulási folyamatot az is hatékonyabbá tenné, ha a pedagógusok alkalmaznák az úgynevezett metakogníciót, vagyis a „saját gondolkodásunkról való gondolkodást”. Mi is ez pontosan?

S. J.: A metakogníció a saját megismerő folyamataink, képességeink ismerete. Azaz például annak a tudatosítása, hogy miben vagyok erősebb, gyengébb, hogyan tanulok. Ezt a területet Amerikában kezdték vizsgálni, Magyarországon is foglalkoznak vele, neves kutatója Csíkos Csaba.

Steklács János

Steklács János

hvg.hu: Hogy lehet a metakogníciót felhasználni a tanításban? Lehet erre trenírozni a gyerekeket?

S. J.: Mi leginkább az olvasás területén vizsgáltuk ezt a módszert, egész pontosan bemutattuk ennek a gyakorlatát egy fejlesztő kísérletben. A különböző olvasási stratégiák bevezetése előtt végigbeszéltük a gyerekekkel, hogy figyeljenek arra, ők hogyan olvasnak, mennyi idő kell az adott szöveg elolvasására, mi kell ahhoz, hogy jobban tudjanak koncentrálni, stb. Azt tapasztaltuk, hogy pusztán ettől sokkal jobban fejlődött az olvasási képességük. Az amerikai reciprok tanítási módszer pedig például alkalmaz egy eljárást, amikor megcserélik a diák-tanár szerepet. A gyerekeket arra szólítja fel a pedagógus, hogy most legyenek ők a tanár, és magyarázzák el, hogy kell megoldani az adott feladatot, hogy kell olvasni a szöveget az alaposabb megértés érdekében. Így a tanár pontosan látja, hogyan gondolkodik a gyerek, ezt aztán később meg is beszélik. Láttam több olyan órát itthon és külföldön is. A gyerekek csoportokban dolgoztak, és amikor elkészültek, elmagyarázták a többieknek, hogyan oldották meg az adott példát, hogyan gondolkodtak közben, milyen nehézségekbe ütköztek, ezeket hogy orvosolták. Igaz, hogy ezeken az órákon csak egy-egy feladatot oldottak meg csoportonként a gyerekek, de valószínűleg jobban hasznukra vált, mintha rohamléptekkel, 7-8 példát kellett volna megcsinálniuk. Érdemes lenne tehát időt szánni erre. A tapasztalat az, hogy ha a gyerekekben tudatosítjuk a gondolkodási folyamatokat, az növeli a motiváltságot és a teljesítményt.

hvg.hu: A magyar iskolákban, a kerettantervek nyomása miatt nemigen van idő arra, hogy csak egy-egy példát csináljanak meg, mert „rohanni kell az anyaggal”.

S. J.: Sajnos ezt sokat halljuk itthon. De szerintem ez ragaszkodás a régi rossz hagyományokhoz, gyakorlathoz. Ma az első osztályba lépő hatéves kisiskolások között a gondolkodási, szociális képességeket és az érzelmi intelligenciát tekintve van, aki pluszban van két évvel, van, aki mínuszban. Azaz ugyanabba az osztályba jár ilyen tekintetben négyévesnek és nyolcévesnek megfelelő gyerek is. Nagyon káros Illúzió, hogy ezt a gyerekcsoportot ugyanolyan sebességgel, módszerekkel, motiválással, tartalommal sikeresen lehet tanítani. Ennek ellenére, sok tanító „a jól bevált” módszerrel próbál tanítani. Pedig ha az iskola nem tud erre választ adni, a különbségek tovább nőnek az iskolai karrier előrehaladtával, a szakadék az évek múlásával mélyülni fog a jól és rosszul teljesítő gyerekek között.

hvg.hu: A válasz erre nyilván a személyre szabott tanítás, a differenciálás lenne.

S. J.: Igen, és sokan csinálják is, de rendszerszinten nem általános. Ráadásul, sokszor, ha valaki így kezd tanítani, rászólnak, hogy ne tegye, mert eddig nem így csinálták, és mégis „milyen jól működött a dolog”. Fontos lenne tehát mind a gyerekek megismerése a tanár részéről, mind a gyerekek megismertetése saját magukkal. Egyébként a kutatások szerint, ha már csak annyit változtat egy tanár például az olvasásórán, hogy beépíti ezeket a néhány perces metakogníciós beszélgetéseket, már attól javul a gyerekek szövegértési készsége. És érdekes módon, attól is javul a szövegértés, ha csak beszélnek a gyerekek saját olvasmányélményeikről.

hvg.hu: Ezt a fajta technikát szülőként is bevethetjük?

S. J.: Persze! Az lenne a jó, ha a tanár-szülő-gyerek hármas közösen megbeszélné, mit, miért és hogyan olvassunk. A nem állami tankönyvpiac idején még voltak olyan olvasástankönyvek, amelyekben volt úgynevezett olvasási szerződés. Ebben a tanárral, szülővel közösen megbeszéltek alapján a gyerek vállalja, hogy mit és mikorra fog elolvasni. A szülőnek sem szabadna annyival letudni az iskoláról való érdeklődést, hogy „na, mi volt ma az iskolában?”, mert nyilvánvaló a válasz: „semmi”. De ha okosan arról beszélgetünk a gyerekkel, hogy milyen érdekeseket hallott, mi megy jól neki, miben kellene egy kis segítség, akkor tudatosulhat benne a tanulás értelme és módja. Ebben csak az a veszély, hogy ezt valószínűleg csak a szerencsésebb családokban csinálják a szülők, a hátrányosabb helyzetű családokban nem, ez pedig nyilván tovább mélyíti a különbséget a gyerekek között. Ezért az iskolának kellene vállalnia, hogy a gyerekeknek átadja a tanulásról, annak módjáról, céljáról való tudást. Ebben óriási tartalékok vannak.

Túry Gergely

hvg.hu: Nemrég Nádori Gergely azt fejtegette lapunknak, hogy az iskola a gyermekek számára lassan teljesen érdektelenné válik. Egy unalmas múzeumnak az internet korában.

S. J.: 150 évvel ezelőtt, amit a kis falusi tanító mondott, azt elfogadták a dákok, nem kérdőjelezték meg. Ma már elképzelhető, hogy számos dologról a gyerekek többet tudnak, mint a pedagógus. Ezt el kell fogadni. Ráadásul felborult az ismeretek átadásának és képességek fejlesztésének aránya az előbbi javára. Pedig egyre inkább azt látjuk, hogy épp a készségek, képességek fejlesztésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen az ismeretek ma nagyon könnyen hozzáférhetők. Egy olyan iskolában, ahol a tanár beszél, a gyerek pedig jobb esetben is csak hallgat, mitől fejlődnének a gyerekek képességei? A mai munkahelyek együttműködést, problémamegoldást, kritikus gondolkodást várnak el, de épp erre nem készít fel az iskola. A képességek egy része az információk megszerzésére és feldolgozására irányul. Ezzel sem nagyon foglalkozunk, miközben azért alapból elvárjuk a gyerekektől, hogy menjen nekik. Olyan tudást várunk el a gyerekektől, amelynek a megszerzésére irányuló képességet nem alakítjuk ki.

hvg.hu: Visszatérve a szakterületére, az olvasásra. Mennyiben határozza meg a tartalom, kiből lesz olvasó felnőtt? A probléma mostanában sokszor a János vitéz vs. Harry Potter-dilemmával szokott előkerülni.

S. J.: Egyre nagyobb erőfeszítést követel a tanároktól, hogy eljutassák a gyereket a szépirodalom olvasásáig, az olvasóvá válásig. Pedig az irodalomnak, a közös műveltségnek társadalomszervező ereje van. A televízió előtti korszakban még alapvető tevékenység volt a szépirodalom-olvasás, a szabadidő-eltöltési kutatásokban mindig előkelő helyen végzett, benne volt az első háromban. Abban az időben egy hatodikos-hetedikes gyerek már annyira érett olvasó volt, hogy örömmel vette, ha az Egri csillagokat adták a kezébe. A mai gyerekek számára viszont általában nem történik meg eddigre az irodalmi szocializáció. Én azt gondolom, hogy első lépésben, 15-16 éves korig nem az irodalomtörténet szerint kellene haladni, hanem arra kellene koncentrálni, hogy először is olvasóvá neveljünk az iskolában. Érdekessé kell tenni az irodalmat – és ehhez nem mindig jók a hagyományos, évtizedek óta rögzült olvasmányok. Volt egy kísérlet, ahol összehasonlították az irodalomtörténet, irodalomelmélet szerint tanított diákokat egy másik csoporttal, amelyben elsősorban az olvasóvá nevelést helyzeték fókuszba. Az talán nem meglepő, hogy utóbbiak később is sokkal jobban szerettek olvasni, az viszont igen, hogy az olyan irodalomelméleti fogalmakat is jobban értették, mint a metafora, hasonlat, pedig elvileg ők ezt formálisan nem is tanulták.

hvg.hu: Miért ugyanazok ma is a kötelező olvasmányok, mint 50 éve?

S. J.: A kötelező olvasmányok konkrét listája – a közvélekedéssel ellentétben – nincs rögzítve. A kerettantervben azonban leírják a feldolgozandó műveket, és ezek valóban nem sokat frissültek. Az az érzésem, hogy a rögzült irodalomlisták oka, hogy sajnos régóta politikai kérdéssé teszik a szakmai vitákat: úgy vélik, ha változtatnak a megszokott olvasmányokon az értékrend változást eredményez, így szavazatot vesztenek.

Túry Gergely

hvg.hu: Mégis, mit tud tenni a tanár, ha ő változást szeretne? Hiszen a kerettanterv egy előíró szabályozás.

S. J.: Első lépésként, ha még nem tette meg, rendezze át a tantermét, hogy ne a tábla és tanári asztal felé néző padsorokban üljenek a gyerekek, mint a templomban, hanem asztalok körül, hogy egymást is lássák, beszéljenek kevesebbet, és beszéltessék többet a gyerekeket. Egy pedagógusnak sokkal nagyobb a szabadsága, mint azt sokan gondolják. Ha becsukom az ajtót, a tanteremben azt csinálok, amit akarok. Sok jó példa van, ahol kortárs irodalmat, új tartalmakat vesznek be a tananyagba a pedagógusok. Esetleg úgy, hogy a gyerekek véleményét is figyelembe veszik. A tanár személye persze nagyon fontos. Az sem ördögtől való, ha egy irodalomórán, mondjuk, a kortárs popzenéből veszünk példákat. Egy hasonlatot, metaforát a Kispál és borz szövegeivel is meg tudunk mutatni a diákoknak. Ez már csak arra is jó, hogy valamennyire szembemenjünk azzal a trenddel, ami azt mutatja, hogy az iskola teljesen elveszíti a hitelességét a diákok szemében. Ma sokszor valami olyan áll össze kimondva, kimondatlanul a gyerekek fejében, hogy van az iskola és van az azon kívüli világ, és e kettőnek semmi köze egymáshoz.

hvg.hu: Teljesen reménytelen esetek az állandóan a gép előtt ülő, könyvet a kezükbe nem vevő gyerekek az olvasás szempontjából?

S. J.: A képernyőkön is sok szöveggel találkoznak. Az irodalmi olvasásnak megágyazhat, ha egy gyerek mindenféle más szöveggel jól bánik. Ugyanis bármely szöveggel fejlődik az olvasási képesség, bár, természetesen a személyiségünk fejlődése szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy mit olvasunk.

hvg.hu: Vannak arra kutatások, mennyire olvasók vagy nem olvasók a mai gyerekek?

S. J.: A helyzet egyre romlik. Épp nemrég mutatta be Tóth Máté a 2017-es olvasáskutatását. E szerint a gyerekek több mint 30 százaléka – bármely korosztályt vizsgáljuk – egyáltalán nem olvas, azaz a kutatást megelőző 12 hónapban egy könyvet sem olvasott el. A gyakran olvasók aránya (akik havonta legalább egy könyvet elolvasnak) 10 százalék alatt van, és az életkor előrehaladtával ez az érték egyre csökken. Tóth Máté összehasonlította az adatait egy 2001-es, a középiskolásokra vonatkozó kutatással is. Azt találta, hogy ebben a korosztályban az olvasás gyakorisága nagyon sokat csökkent az elmúlt néhány évben. Akkor 12 százalék volt az egyáltalán nem olvasók aránya, és 30 százalék azoké, aki évente mindössze egyetlen könyvet olvasnak el. Ma mindkét kategóriában magasabb értékeket mértek. Ezzel szemben a legtöbbet olvasó gyerekek aránya 12-ről 7 százalékra csökkent. A gimnazisták nyilván többet olvasnak, mint a szakképzősök, de sajnos elmondható, hogy ma körülbelül annyit olvasnak a gimnazisták, mint 16 évvel ezelőtt a szakmunkástanulók.