Szűk hetvennégy éve, 1944. június 18-án – tehát, még egyszer: 1944. június 18-án, a magyarországi vidéki zsidóság deportálásának kellős közepén, akkor, amikor nemcsak a normandiai tengerparton és Rómában, hanem nem messze az Északkeleti-Kárpátok túloldalától is a Szövetségesek voltak az urak – a Dohány utcai zsinagógában hálaadó istentiszteletet tartott a Pesti Izraelita Hitközség Horthy Miklós kormányzó hetvenhatodik születésnapja tiszteletére. Az eseményen – melyen megjelent az egész, a Soáról ekkorra pontosan és részletesen értesült (befejezett melléknévi igenév) hitközségi vezetés – Hevesi Ferenc főrabbi „magasröptű beszédben emlékezett meg a Kormányzó Úr dicsőséges országlásáról, s könyörgő imában kérte a Mindenhatót, hogy áldja meg Kormányzó Urunkat és a magyar hazát” – idézi Karsai László a korabeli Magyarországi Zsidók Lapját. Az istentisztelet a Hiszekeggyel kezdődött és a Himnusszal ért véget.

1944. június 18-án.

1944. június 18-án.

Néhány héttel ennek a fényképnek az elkészülte után.

„Kormányzó urunk megment minket” – hitték balgán nagyszüleink. Az akkor már huszonöt éves antiszemita kurzus nem tudta a fejekből kiverni az azt megelőző nyolcvan év emancipációs, jogegyenlősítő politikáját.

De van még tovább is.

Bő egy évvel korábban, pontosan hetvenöt éve, 1943. április 19-én – aznap, amikor a nácik megkezdték a gettó fölszámolását – a tulajdonképpen már hónapok óta zajló varsói gettófelkelés igazán komollyá fordult. A felkelés résztvevői pontosan tudták, hogy nem győzhetnek, sőt döntetlent sem érhetnek el – tulajdonképpen csak a halál mikéntjét válaszhatták meg. „Nem az életünket, hanem a méltóságunkat akarjuk megmenteni” – volt a jelszavuk.

A teljesen egyesélyes kimenetelű fölkelés egy hónapig, május 16-ig tartott, amikor a nácik – akik április 19-én még a légierőt is bevetették a fölkelők ellen – fölrobbantották a gettó zsinagógáját. A fölkelők egy része – hogy ne kerüljön az ellenség kezére – inkább az öngyilkosságot választotta, mint tették azt Masszada hős védői 1870 évvel korábban.

„A varsói gettófelkelés a legjelentősebb zsidó ellenállási akció volt a II. világháború idején, amely súlyos presztízsveszteséget okozott a náciknak” – írja a Mult-kor.hu.

Lehet persze keresni a magyarországi és a lengyelországi zsidóság hozzáállása közti különbség okait. Egyrészt a már említett nyolcvan évnek köszönhetően a magyarországi zsidóság sokkal inkább vélte magát magyarnak, mint a lengyelországi lengyelnek, másrészt a magyar állam – bár március 19-én függetlenségét részben elveszítette, de – létezett 1944 júniusában, lengyel viszont nem létezett 1943 tavaszán. A magyarországi zsidóság lojális volt a magyar államhoz, a lengyelországinak viszont nem volt mihez lojálisnak lennie, a magyarországi zsidóság túlnyomó része tehát ellenállás nélkül, lojálisan ment a vágóhídra, a lengyelországi pedig nem. A budapesti zsidóság nagyobb része nem a június 18-án (is) megmutatkozott attitűd miatt, hanem annak ellenére, a fokozódó nemzetközi helyzetnek köszönhetően úszta meg.

A legmélyebb kóved Varsó hőseinek.