Éppen 1948 nagypéntekén államosították az akkor világhírű pécsi Zsolnay-gyárat, a tulajdonosok még a személyes tárgyaikat sem vihették magukkal. A mintegy 12 ezer darabot számláló gyári gyűjtemény a Janus Pannonius Múzeumé lett, közülük is 6-7 ezer darab kiemelkedő szépségű kerámia – mintadarabok, kísérleti példányok, antik tárgyak – a JPM 1951-ben alapított Zsolnay Múzeumába került. A család ennek az anyagnak a javát szeretné évek óta visszaszerezni, egészen pontosan 7266 műtárgyat.
Az állami tulajdonjog gyakorlója 2016-ban elutasította a kérést, az örökösök azonban tavaly ismét benyújtották az igényüket. Bár sajtóhírek szerint döntés született a műtárgyak visszaadásáról, amit a Miniszterelnökség és Csornay Boldizsár, a múzeum igazgatója is cáfolt a HVG-nek, az előbbi szerint „az ügy még folyamatban van”. Mindenesetre ha a család szempontjából esetleg kedvező döntés születik, kiürül a pécsi Zsolnay Múzeum, vagy pedig – tekintve, hogy egy-egy színvonalas Zsolnay-tárgy több milliós összegekért cserél gazdát az árveréseken – akár a Seuso-kincshez hasonló, sok milliárd forintos állami szerepvállalásra lehet szükség a visszaszerzésükhöz.
A műtárgyak jogszerűtlenül kerültek állami tulajdonba, hiszen azok a családtagok személyes tulajdonát képezték – úgy tudjuk, ezzel érvel a család. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) szerint viszont a mintadarabokat is tartalmazó gyűjtemény a gyár egyik egysége volt, és – ahogy más esetekben – az államosítás után nem jár vissza a tulajdon az egykori birtokosoknak. Ők vagy a leszármazottaik is csak kárpótlásra tarthattak igényt. Az egykori tulajdonosnak csak abban az esetben lehet esélye, hogy visszakapja a vagyontárgyait, ha jogszerűtlenül államosították a javait. Csakhogy ezt nehéz bizonyítani.
Emlékszoba a Zsonay Múzeumban. Magán- vagy közvagyon?
Ruprech Judit
Köszönhetően a múzeumi törvény 2013 novemberében elfogadott módosításának, ma már mégsem kell feltétlenül bíróságra menni. Ugyanis „ha nem igazolható minden kétséget kizáróan” a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak állami tulajdonjoga, azt „térítésmentesen ki kell adni annak a személynek, aki az adott tárgyra vonatkozó tulajdonjogát megfelelően valószínűsíti”. A magyar történelmi arisztokrácia nagy barátjának, Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszternek köszönhető módosítás nagy riadalmat keltett annak idején a múzeumi szakmában. Azt vizionálták, hogy nemcsak a tulajdonosok, de erre szakosodott szerencselovagok fogják igényekkel bombázni és kifosztani a múzeumokat. Ez részben a múzeumok ellenállásának köszönhetően eddig nem történt meg. A nyugat-európai modellel szemben ugyanis – ahol a tisztázatlan eredetű műtárgyak leírását nemegyszer közzéteszik az interneten, hogy megleljék a jogos tulajdonosokat – Magyarországon a múzeumok rejtegetik a kérdéses tárgyakat. Nem állítják ki, nem adják kölcsön, sőt – mint néhány kutató panaszolta – még a leltárkönyvek vonatkozó lapjait is féltve őrzik az illetéktelen vagy épp nagyon is illetékes pillantásoktól. Pedig az ötvenes években kitelepítettek, a koncepciós perekben elítéltek elkobzott műtárgyait nemegyszer ömlesztve, teherautóval vitte az ÁVO a múzeumokba. Sok esetben leltárba is vették azokat az intézmények, hiszen fogalmuk sem lehetett arról, hogyan kerültek állami tulajdonba. Lázár János viszont – ahelyett, hogy lassú és bonyolult diskurzust indított volna el – a törvénymódosítással át akarta vágni a gordiuszi csomót. Csakhogy az olyan nagy volt, hogy még Magyarország második legerősebb emberének is belegabalyodott a kardja.
| Kinek prédikál? |
A legenda szerint egyenesen idősebb Pieter Bruegeltől rendelte meg 1566-ban a humanista műveltségű Batthyány Boldizsár a ma milliárdokat érő Keresztelő Szent János prédikációja című művet. A család restitúciós igényét a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő folyamatosan visszautasította, ennek ellenére döntött úgy Lázár János kancelláriaminiszter, hogy a kép kiadható. Az MNV úgy érvelt, hogy az Batthyány Fülöp családi alapítványa tulajdonában volt, az ilyen alapítványokat pedig államosították. Erre utal az a levél, amiben a Battyány-Strattmann hitbizomány ügyésze azt írja a festménnyel kapcsolatban, hogy „a néhai gróf mint a herceg Batthyány Fülöp-féle családi alapítvány gondnoka helyezte azt letétbe, így tehát a kép tulajdonjoga a Batthyány Fülöp családi alapítványt illeti”. A család szerint viszont a festményt Batthyány-Strattmann László magánszemélyként helyezte letétbe, az alapítványi tulajdonra nincs egyértelmű bizonyíték. Letéti szerződés nem található, az iratok pedig néha egymásnak is ellentmondanak. A kép mindenesetre ma is a Szépművészeti Múzeum falán függ. |
A törvényhez kiadott rendelet kimondja ugyanis, hogy „a visszaadás nem eredményezi a tulajdoni igény eldöntését”. Kérdés, mennyire hazardőr lépés – és mi értelme van – kiadni valakinek egy olyan műtárgyat, amelynek a tulajdonjoga nem tisztázott. A Miniszterelnökég ezt még azzal is megfejelte a kérdésünkre adott válaszában, hogy a visszaadásról szóló miniszteri döntés nem jelenti azt, hogy a közgyűjtemény automatikusan kiadja a vagyontárgyat az igénylőnek. Hogy akkor mégis mit jelent a miniszter szava, nem tudni.
Valószínűleg ez a helyzet a legnagyobb horderejű restitúciós ügy, Pieter Bruegel Szépművészeti Múzeumban őrzött képe esetén is (lásd Kinek prédikál? című írásunkat). A 2013–2014-ben beérkezett 16 restitúciós igényből csak ötöt tartott elfogadhatónak a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő, így a Károlyi és a Mikes család számára néhány festményt, továbbá egy grafikát és egy miseruhát adtak ki állami tulajdonból. 2015 decembere óta – akkortól személyesen Lázár János dönt a visszaadásról – nem változott az arány, 18 restitúciós ügyből a miniszter négyben adott igazat az igénylőnek, három még folyamatban van. A Miniszterelnökség azt azonban nem árulta el, hogy ezekben az esetekben ténylegesen ki is adták-e a műtárgyakat, de azt leszögezték, hogy egyik esetben sem változott a tulajdonos.
Zsolnay Vilmos szobra. Vinnék az örökösök
Ruprech Judit
Áttörésről tehát nem beszélhetünk, igaz, a rendszerváltástól 2013-ig per nélkül csupán hét esetben került ki műtárgy állami tulajdonból. A rendszer az után fagyott le végleg, amikor Görgey Gábor miniszter 2002-ben – teljesen jogszerűen – visszaadatta a Vida családnak azt a négy Munkácsy-képet, köztük a Poros út egyik verzióját, amit a gyáros a német megszállás másnapján tett letétbe a Szépművészeti Múzeumba. Attól kezdve csak jogerős bírói ítélettel lehetett műtárgyat kiadni. Sőt előfordult, hogy még azzal sem. Így történhetett meg, hogy hiába nyert pert a Sigray család 2005-ben a Magyar Nemzeti Múzeummal szemben, majd 2009-ben a Helikon Kastélymúzeummal szemben is, csak a végrehajtónak adták ki a műtárgyakat.
Nehéz persze jó megoldást találni arra, hogy a múzeumok se ürüljenek ki, de ne legyenek rabolt kincsek sem a raktáraikban. Pedig amíg erre nincs válasz, erkölcsileg meglehetősen problémás a második világháborúban a Szovjetunióba hurcolt magyarországi javak kapcsán az orosz hatóságok merev elutasításán felháborodni.
A cikk a HVG 2018/7. számában jelent meg.
