Tóth Krisztina: A mai kor abszurditása leginkább groteszk formában ragadható meg

HVG: A valóságban kibogozhatatlan kusza emberi viszonyok és élethelyzetek ellenpontjaként választotta a darab címéül az online szerepjátékot?

Tóth Krisztina: A Pokémon go férfi főszereplője játékfüggő. Rengeteg időt eltölt felesleges hírek, közösségi oldalak böngészésével, a virtuális valóságban él. Amikor beszippantja őt a játék, végképp hátat fordít a környezetének. A Pokémon go csak szimbólum a darabban, ez testesíti meg azt a fajta addiktív játékteret, ahová egy hős átléphet. Elmenekül a valóság elől, és egy olyan világba kerül, ahol lehetnek sikerélményei.

HVG: Milyen kihívást jelent a drámaírás a versek és a novellák után?

T. K.: Prózaírás közben megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék színpadi művet is írni. Novelláimban sok minden a szereplők tudatában történik, és vannak ugyan belső monológjaik, de a színdarabírás más: ott párbeszédeken keresztül kell megmutatni a történetet.

Tóth Krisztina. Ironikus fordulatok

Tamássy Andrea

HVG: A lecsúszó, tipikus magyar család sötét, groteszk humorral átszőtt ábrázolásához a tárcanovellái szolgáltak előképül?

T. K.: A Pokémon go is hasonló világot mutat be, mint a tárcanovelláim. Egy lakótelepi lakásban élő értelmiségi családról szól, amelyik csúszik lefelé, próbál megkapaszkodni, és fokozatosan kénytelen feladni terveit, álmait. Kertes házra vágynak, de a tervük meghiúsul a nagymama miatt, aki ahelyett, hogy segítené őket, asszisztál a veszteségükhöz. A középosztály megszűnéséről van szó, annak a stabil, magabiztos rétegnek a lecsúszásáról, amelyiknek nyugodt jövőképe van. És azt gondolja, felhalmozott annyi tartalékot, hogy békés öregkorra számíthat. Mindezt ironikus fordulatok mutatják be, hiszen a mai kor abszurditása leginkább groteszk formában, a humor távolságtartásával ragadható meg.

HVG:  A 2016-os Világadapter előtt évekig nem szólalt meg költőként. Közrejátszott ebben az irodalmi folyóiratok ellehetetlenítése?

T. K.: Semmi köze a folyóiratok eltűnéséhez: az ember nem azért ír, mert van hol közzétennie a műveit. A Világadapter az utóbbi hét-nyolc évben született verseimet tartalmazza. Mostanában inkább prózát írok. Igaza lehet Rakovszky Zsuzsának, aki azt mondta egyszer, verset többnyire akkor ír az ember, ha nagy belső változás zajlik benne.

HVG: A ciklusokba rendezett kötetben az elmúlásról, fájdalmakról, veszteségekről is beszél. Mi motiválta a létösszegzésben?

T. K.: Volt a családomban egy haláleset, és a tragédia arra késztetett, hogy a saját életemmel kapcsolatban sok mindent átgondoljak. A létösszegzés alapvetően írói alkat kérdése. Dsida Jenő vagy Jékely Zoltán például már fiatalon is visszafelé néztek. És aki ilyen alkatú szerző, az fontosnak érzi, hogy nyomot hagyjon, hogy a világban valahogy rendet rakjon, legalább maga után.

HVG: Három éve a göteborgi könyvvásáron az Orbán-kormány menekültpolitikája elleni tiltakozásul aktivisták élőlánccal vették körbe a magyar standot. Külföldi fellépései során előfordul, hogy magyaráznia kell a hazai viszonyokat?

T. K.: Az utóbbi években sokszor eltereli a figyelmet az idegen nyelven megjelenő műről a Magyarországra vonatkozó kérdezősködés. Ilyenkor megpróbál az író valami személyeset mondani, amivel jelzi, hogy az adott országot is képviseli ugyan, de alapvetően saját magát, és igyekszik megmagyarázni, árnyalni a helyzetet. Göteborgban is meg kellett magyarázni: nem arról van szó, hogy a rendes, tisztességes írók mind otthon maradtak vagy esetleg már börtönben ülnek, és csak a kormány talpnyalóit engedték ki, vagyis aki odament szerepelni, az vélhetően mind pártkatona. A svédekben kirajzolódott egy fekete-fehér kép arról, hogy ahol kerítést építenek, ott bizonyára olyan setét diktatúra van, hogy aki külföldön képviselheti az országot, az a hatalom embere. Itthon is egyre inkább azt érzem, hogy bizonyos kérdésekben szimbolikus viták alakulnak ki, és már egyáltalán nem világos az eredeti tét. A Liget-projekt esetében réges-régen nem a zöldterületek nagysága a kérdés, hanem az, hogy ki melyik oldalon áll. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen ha a nagy igazságtétel késik, akkor minden részigazság bizonyításának vérre menő a tétje. Fárasztónak, nevetségesnek, terméketlennek tartom a „kard ki kard, ha megmondod, mivel értesz egyet, megmondom, ki vagy” jellegű vitákat. Az írásművekkel kapcsolatban is azt tapasztalom, hogy sokan már nem tudnak, akarnak tisztán esztétikai értékítéleteket hozni, mert erősebbek bennük a politikai preferenciák. Azért üdítő számomra a tanítás, mert a diákokon még nem érzem ezt az elfogultságot. A tájékozatlanságuk nagy előnye, hogy nincsenek még berögzült előítéleteik.

HVG: A 2014-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíjasa, Sofi Oksanen finn író laudációjába beleszőtte a „nagy magyar össznemzeti családállítást” egy olyan országról, amelyik már leszámolt a történelmi bűneivel. Az irónia az utolsó fegyvere?

T. K.: Nem csak az enyém. Markánsan jelen van ez a hang a kortárs irodalomban. Parti Nagy Lajosnál, Márton Lászlónál vagy Spiró György Kőbéka meg Feleségverseny könyveiben, de rengeteg példát lehetne még hozni. Szerzője válogatja, ki hogyan reagál a társadalmi feszültségekre, az igazságtalanságra. Én igyekszem szépirodalmi szövegeken keresztül megnyilvánulni, hiszen mégiscsak ez a dolgom. A publicisztika inkább az újságírók területe. Ha egy író napi közéleti kérdéseket boncolgat, és csakis ezekre koncentrál, az könnyen eltérítheti a szépírói munkától. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert az önazonosság igénye és a lelkiismeret gyakran felülírja a szépírói terveket.

HVG: Mi szembesítette a magyar társadalom feltáratlan problémáival?

T. K.: Fokozatosan alakult ki bennem a rossz közérzet. És nemcsak magam, hanem a gyerekeim miatt is. A fiam úgy döntött, hogy – sok kortársával ellentétben – nem megy külföldre tanulni, itt szeretne fejlődni és boldogulni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen országban fog élni. Most nem olyannak látszik, mint amilyennek terveztük, amikor annyi idősek voltunk, mint ő.

A Pokemon go próbáján. Virtuális sikerélmény

theater.hu / Ilovszky Béla

HVG: Mennyiben az írástudók felelőssége, hogy a rendszerváltás óta a tisztázatlan múlt árnyait visszük tovább?

T. K.: Nagyon sokan kötnek alkut, mert azt gondolják, hogy egy életük van, és ebben kell megkapniuk a lehető legtöbb anyagi támogatást. De ehhez az egy élethez az is hozzátartozik, hogy milyen nyomot hagyok magam után. Kis kompromisszumokat sem lehet kötni, mert onnan már nagyon nehéz visszatalálni. Soha nem gondoltam volna fiatalkoromban, hogy még egyszer ekkora megosztottságig jutunk el. Elképesztőnek tartom az álságosságot, a képmutatást, a privilégiumok, a pénzforrások, a lehetőségek részrehajló osztogatását. Legutóbb felmerült, hogy kérvényezniük kelljen a havi fix összeget azoknak, akik irodalmi díjjal rendelkeznek. Mondhatnám, ügyes ilyen helyzetbe hozni írókat, hogy kérvényezzenek annál a szervezetnél, amelyikhez soha nem kívántak volna csatlakozni. És nyilván megteszik, ha ettől függ a megélhetésük. Olyan kompromisszumok között kell lavírozni, amelyek óhatatlanul pusztítják, erodálják a személyiséget.

HVG: Újra kísért a rendszerváltás előtti idők szellemisége?

T. K.: A régi rendszerben legalább volt egy konszenzus, hogy ki az igazi író, kit gondolunk értékesnek, fontosnak. A nyolcvanas évek második felében, amikor eszméltem, már volt egy összekacsintás, hogy nem tart ám örökké a rendszer. A mai helyzet ennél fullasztóbb. Nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége, milyen nyomokat, sebeket hagy a testekben, a lelkekben, az agyakban.

A cikk a HVG 2018/7. számában jelent meg.